Népújság, 1959. augusztus (10. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-26 / 199. szám

1959. augusztus 26., szerda KÉPÚJSÁG s Az elvarázsolt falu magára talált EGY ESZTENDŐVEL ez­előtt, senki sem gondolta — még maguk az erkiek sem, hogy néhány hónap^ múltán mennyire megváltozik az éle­tük. Hogy a „Csipkerózsika” álihát alvó, minden nagyobb változástól idegenkedő embe­rek, gyorsvonati sebességgel száguldanak előbbre a fejlő­dés útján, maguk mögött hagyva számos, nem is olyan rég még példaként emlegetett községet. Erk, ahol egy esztendővel ezelőtt még egy szakcsoportot sem tudtak összehozni, mert nehezen találták meg az em­berek szívéhez, értelméhez ve­zető utat, szocialista község lett. S ezt nem csupán a kis tábla mutatja a község hatá­rában, nem is csak a papírok amelyek szerint Erken majd mindenki szövetkezeti tag lett, hanem az a sok eredmény, ami máris megszületett egy falu összefogásából. Nem volt könnyű ez az út. Hogyan történt? — faggatom azokat, akik ott éltek a köz­ségben, mikor a nagy változá­sok, elhatározások napjai vol­tak. A válasz majdnem egy­értelmű mindenkitől: hát meg­magyaráztuk milyen lesz az élet a szövetkezetben. Ismer­tettük a kedvezményeket... De ez csak fél válasz. Mert valamit kifelejtettek az indo­kolásból. Azt. hogy más szó­val, más módon magyaráztak. A szövetkezet előnyeiről ad­dig is beszéltek a faluban. De most valahogy másképp hang­zott ez a szó. Az agitátorok nemcsak futó vendégek vol­tak, hanem megpróbáltak együtt élni a faluval. Meg­próbálták megérteni, hogy nem könnyű szakítani a régi­vel, megpróbálták megérteni emberi szívvel a parasztig gon­dokat, a még nem próbált jö­vőtől való félelmet. S mert Így tettek, meg is találták az utat az erki emberek szívé­hez, s a döntés nem is sok Sdő alatt megszületett. DE HÁT EZ MÁR régen volt, lassan egy fél éve. Azóta már jókora lépéssel előbbre vannak, mint azokban a na­pokban. Mert ami akkor még csak terv volt, csak elhatáro­zás, az most már megvalósí­tott tett. Erk község, régi, híres ál­lattenyésztő község. Alig van olyan ház, ahol ne törzsköny­vezett volna a tehén, s nem ritkaság a 15—20 literes, vagy ennél is több tejet adó jó­szág. Talán azért is lettek ilyen nagy mesterei, mert évek óta a falu adja a budapesti tejipar egyik-másik telepének majdnem összes dolgozóját. A tény az, hogy mesterei ennek a munkának, — s mi sem ter­mészetesebb, hogy a termelő­szövetkezeti község első na­gyobb munkája a közös állat­tenyésztés megszervezését szolgálta. Takarmányt vetettek. Aztán hitelt kértek istálló épí­téséhez, mert sok jószág elhe­lyezésének gondja szakadt ősz­től a szövetkezetiek nyakára. Kaptak is pénzt, épül már a 100 férőhelyes új istálló — olyan, amit majd a későbbiek­ben gépesíteni lehet. És ahogy növekednek az új épület falai úgy születnek újabb és újabb tervek. Már azt is elhatároz­ták, hogy az új istállóban ki­válogatják a törzskönyvezett, gümőkórmentes teheneket — vigyáznak, még a közeibe se kerüljön fertőzött jószág —, s így közvetlen szállíthatnak kórházaknak, vagy bölcsődék­nek tejet. Jobb üzlet — s a közellátás is nyer vele. EGY ISTÁLLÓ AZONBAN nem elég a jószágok elhelye­zéséhez, szükségmegoldásról is gondoskodtak. Három olyan nagy istálló van a határban, ahol 40—45 jószágot helyez­hetnek el. A takarmány egy részét már egyenesen oda szállították, egy része meg ott van az új istálló melletti szé­rűn. Hordják rendesen a ta­karmányt, nem érheti szó sen­kinek a háza elejét. Hozzák — mert így határozott a kö­zösség, mert kell a szövetke­zetnek, s kell-e ennél jobb bizonyíték arra, hogy a sző- vetkezetet magukénak érak9 Most már ott tartanak, hogy nem csupán a szálastakar­mány van meg. Javarészt együtt van a közös vetőmag is. Még amikor hordta«, úgy intézte minden gazda, hogy azt a mennyiséget, ami a ve­tőmagot adta, odahordták az új istálló melletti közös szé­rűre. Ott maradt mindjárt az árpa-, meg a búzaszalma ta­karmánynak és alomnak, a szemet meg vitték be egyenest a tamaőrsi magtárba, hogy az őszi vetésig ki lehessen cse­rélni, egységes, minőségi ve­tőmagra. Míg sorolják, hol tart a köz­ség a közös munkában, eszem­be jut az egyik vezető tavalyi kijelentése, amikor arról be­széltünk, miért nincs még szövetkezet Erken. — Adjon az állam másfél millió forintot, s mi majd csi­nálunk szövetkezetét — mond­ta hosszas faggatás után. Most kicsit megcserélődött a sor­rend, s ez így helyes. Mert előlegbe ugyan miért adott volna az állam az eritieknek pénzt? Most viszont, amikor már eldöntötték, hogy új módon akarnak gazdálkodni, kaptak annyit, amennyi kell az indu­láshoz, s ha számba vesszük, hogy hitelt kaptak a bevitt takarmány kifizetésére, hogy több mint egymillió forint ér­tékű az építkezés, hogy még kapnak pénzt a bevitt állatok árának kifizetésére is, nem nehéz kiszámítani, meghalad­ja az jóval a másfél milliót A KIS FALU EGÉSZ fel- bolydult mostanában. A min­dennapi gondok között egyre nagyobb helyet kért a szövet­kezet gondja, s a beszélgetés, akárhol is történik, mindig a szövetkezet ügyére fordul. Ar­ra, hogy mennyit haladtak már előre, s mit kell még csi­nálni. Mert ahogy megvalósul­nak egymás után a tavaszi tervek, úgy születnek újabbak. Arról, hogy jövőre még egy ötven férőhelyes új istálló kell, arról, hogy építeni keli egy víztartályt az új istálló­hoz, mert nem embernek való 100 marhának vizet húzni, ar­ról, hogy ha megkapják a bon­tási engedélyt a Gosztonyi- kastélyra, társadalmi munká­ban istállónak alakítják át. Van hát bőven terv is, mun­ka is, gond is Erken, de új gondok, s megoldásuk nyo­mán új élet költözik a faluba. Ahol tegnap még csak magá­ra gondolt mindenki, csak a maga hasznát nézte, ott új ér­zések befogadására tárulnak ki a szívek. Az elvarázsolt falu felébredt, magára talált Deák Rózsi Kézfogás áramütéssel Valahányszor Eugen Gers­tenmaier, a nyugatnémet Bun­destag elnöke irodájában kezet logott egy látogatóval, az illető úgy érezte, hogy áramütés éri. Vizsgálatot folytattak Gersten- maier irodájában és megálla­pították, hogy az elnök való­ban „elektromos töltésű”. En­nek a furcsa jelenségnek oka az a műanyagborításos padló, amely Gerstenmaier dolgozó- szobájában van. A további áramütések elkerülésére a padlót most megfelelően föl­delték. Aki soha nem szomjazik Vjekoslav Muhina belgrádi tanító azt állítja, hogy hatvan év óta egy csepp vizet sem ivott és soha nem érez szom­júságot. Annyit azonban beis­mert, hogy túlságosan száraz évszakokban olykor-olykor megenged magának egy kis po­hár bort. Szórakozott professzorok Tizenkilenc tűt, 35 csipeszt, öt pár fogót és 17 különféle műszert felejtettek a páciensek testében a kanadai kórházak sebészei hat év alatt — álla­pítja meg űr. Hilton kanadai orvos, az edinburghi orvos­kongresszuson. ^Á^qjL^alhuth, tÓLvqipcLLtmik — Ó, parancsoljon, méltóztatni helyet fog­lalni — sündörgött körülöttem a bíró — mint lepke a lámpa körül és egy mélv fo­tel felé intett. Unot­tan legyintettem, nem szerettem soha. ha so­kan nyüzsögnek körü­löttem: az élőkből kevés is sok. — Kávét, konyakot, szivart? — dörzsölget- te a kezét a bíró és az ügyész már ugrott is, hogy hozza, amit óhajtok. Intettem, hogy felesleges a fá­radság és odaszóltam az inasomnak: — Hans, hozza be a kocsiból az ital-ne­szesszerem és a szi­varokat is hozza be... Kínálja meg az ura­kat, kérem... Hans kiment, s mi­re visszajött, a bíró, bocsánatot kérve... de hát ugyebár méltóz- tatik megérteni, a tör­vények azok törvé­nyek... felült a pulpi­tusra, oldalt leült az ügyész és elkezdődött a tárgyalás, amiért voltaképpen nekem most itt kell fecsérel­nem az időt. — Helyes, kezdjük — néztem meg az órám —, mert úgyis sietős a dolgom. — ön ugyebár khm, khm... — köhécselt a bíró — annak idején megölt egy embert... akarom mondani, fi­zikailag megsemmisí­tett, helyesebben mondva, no... — Agyonlövettem... mondia csak ki nyu­godtan, bíró úr. Köz­löm magával. hogy nemcsak őt, hanem rajta kívül még negyven embert. Erős a konyak? Igen. kü­lön nekem készül, megszoktam az erős italt... Hol is hagytam abba? Ja, igen, még negyvenet, többet, sai- nos, már nem volt időm... Megértheti, hogy ha száz hóhérom lett volna, abban az időben az is kevés lett volna... Nem rajtam múlt... Öhajt még va­lamit? — Ó, minden vilá­gos. csak egyetlen kér­dést, ha meg méltóz- tatna még engedni... Csak egy kérdésecs- két... hehe... tényleg erős ez a kis konyak... Hogy. szóval, miért tetszett ezt csinálni? — Nézze, túlságo­san nem tetszett a do­log... Eléggé művészi­eden munka volt... De az akkori körülmé­nyek szükségessé tet­ték. ho«v íev is meg­tegyem... A körülmé­nyek tették szüksé­gessé és a nagy célok. Érti. bíró úr? Remé­lem, érti — tettem hozzá akaratlanul is vészjóslóan. A bíró felállt, oda­jött hozzám, bocsána­tot kért a. zaklatásért, az ügyész még meg­húzta a konyakos üve­get és fiatal szüzek kendőlobogtatása, lágy danáia közben felhaj­tott fővel távoztam. De az ember azért csak ember: mindig büszkélkedik, ha más nem, ha maga előtt. Nem állhattam meg, hogy legalább ma­gamban meg ne je­gyezzem: — Helves, ez »vor- san ment... Hiába, ha az embert Hasse von Manteufelnek hívják! És hadtestparancsnok volt! Hajaj. régi szép idők — futotta el sze­mem a visszaemléke­zés könnye. — Mein Führer — mormoltam magamban még a ko­csiban. amely gyorsan haladt végig Düssel­dorf utcáin, hogy még időben odaérjek a volt frontharcosok bajtársi találkozójára. Mennyi dolga Is van az embernek! (egri) Nem volt üres ijesztgetés... Lassan három hete lesz an­nak, hogy egy nagyon helyes parancs nyomán megyénk rendőrei minden eddiginél szigorúbban ellenőrzik a gép- járművezetőket, s aki csak egy pohárka bort, vagy sört is ivott, a rendelkezések értelmé­ben elvesztheti vezetői jogo­sítványát, amennyiben tetten érik, vagy megállapítják ittas­ságát. A rendelkezés helyességét, szükségességét ékesen bizo­nyítja a parancs kiadása óta eltelt időszak. A megyei rend­őrfőkapitányság közlekedés- rendészeti csoportján már het­ven felé jár azoknak a jogosít­ványoknak a száma, amelyek azért kerültek ide, mert tu­lajdonosuk ittas volt. A bevont igazolványok között érdemes egy kicsit kutatni, nagyon sok furcsaság, szomorú történet bukkan elő közülük. Mindjárt elsőnek itt van Benda Ferenc tenki lakos ese­te. Űj gépjárművezetői igazol­ványát mindössze július 27-én kapta meg, s a kis könyvecske még egy hónapig sem mele­gedhetett nála, máris a rend­őrségre került. Az ok: a korsó sör, amit Benda Ferenc annak ellenére megivott, hogy tudta, utána még motorra akar ülni. Lehet, hogy egy korsó sör után, míg hazaért volna mo­torjával, nem történt volna baleset. De ki láthat erre bi­zonyságot akkor, amikor He­vesen ugyanez időben az ár­tatlannak tartott sör hatása alatt ütött el éppen egy ke­rékpárost Dávid Lajos motor- kerékpárjával. Természetesen az ő vezetői igazolványa is a rendőrségen kötött ki. Ez azonban még nem elég az elintézéshez, a balesetek csökkentéséhez. Igaz, hogy mióta az új parancs napvilá­got látott, ha a balesetek szá­ma nem is csökkent, a hevesi eseten kívül több szerencsét­lenség nem származott ittas­ságból. Mégis, az a tapasztalat,' hogy a megye gépjárműveze­tőinek többsége nem vette ko­molyan a szigorú parancsot, csupán csak valami üres ijesztgetést láttak benné. Így gondolkodott Légrádi Ignác egri gépkocsivezető is, akinek ráadásul még kenyere is függ a jogosítvány birtok­lásától, mivel sofőr á hivatása. Öt még az els" napokban iga­zoltatták az egri Szépasszony- völgyben, s mivel erősen ittas állapotban volt már ekkor, be­vonták jogosítványát. A raz­ziát vezető tiszt elvtárs azon­ban a biztonság kedvéért le­vette Légrádi motorjáról a gyertyához vezető kábelt is, mondván, így csak nem ül majd részegen a motorra, nóg­rádi fogadkozott is erősen, ám úgy éjfél tájban egy drótda- rabból csak rögtönzött egy ká­bel pótlót és nagy tempóval igyekezett hazafelé motorján. Gyanús száguldása feltűnt egy éjszakai rendőrőrszemnek, aki meg akarta állítani, ám Lég­rádi a jelzés után még nagyobb sebességre kapcsolt, s ha a rendőr el nem ugrik, elüti. Ennek ellenére a jogosítvá­nyától megfosztott gépkocsive­zető vállalatának igazgatója másnap reggel kérlelni kezdte a rendőrséget: adják vissza dolgozójának papírjait. Később azonban találkozott Légrádi feleségével, valamint a majd­nem szerencsétlenül járt rend­őrrel, s a velük folytatott be­szélgetésből kitűnt, hogy alkal­mazottja nem is olyan szerény, csendes ember, mint amilyen­nek ő a rendőrség előtt még a délelőtt folyamán feltüntette. Amikor erről még jobban megbizonyosodott, maga az igazgató kérte, hogy ne adják vissza Légrádi Ignác vezetői jogosítványát, mert az ilyen felelőtlen, magáról megfeled­kező ember megérdemli az alacsonyabb munkakörbe való helyezést is. Ebből a példából is látszik, hogy azokkal szemben, akik csak tréfának tartják a ren­delkezéseket, azért ott vannak azok, akik megértették már — hisz oly sok eset adott erre szomorú magyarázatot —, hogy mennyire szükséges és időszerű volt a rendőrség kemény, ha­tározott fellépése. S segítsé­gükkel rövidesen talán oda is eljutunk, hogy nemcsak az ittasságból származó, de az egyéb balesetek száma is csök­kenni fog megyénkben. — gér — GYURKÖ GÉZA: A külváros peremén Barzangtató nyirokkal novembert könnyezett az ég. A könnyek köddé, nyálkás köddé foszlottak a tar ága­kon, ahonnan borzas tollú verebek pislogtak be az emeleti ablakok tört, ragasztott üvegem. Az ősz szépségeiből itt, a külváros peremén semmi sem maradt, mint ahogy a tél is csak előre rettegett didergő hideget, a tavasz a télikabát zálog­céduláját, a nyár olcsó gyümölcsöt és verítékes éjszakákat hozott. Nem voiű ez még tulajdonképpen a teljes nyomor országa, határmezsgye volt csak a külváros és a belváros között: itt kapaszkodtak meg utoljára, akik letaszíttattak a nagyasztaltól, hogy hálna, talán egyszer mégiscsak si­kerül vissza az út, ahhoz az asztal­hoz^ melyen gazdagon áll a terítés:, amelyről nem fogy el a hús, s amely mögött illatos cigarettát, szi­vart ta£t a gyémántgyűrűs kéz. Aki bentebbről került ide, az még vigyázott a látszatra, az még zálog­ház helyett megőrzőbe vitte a ru­hát, az még bezárta az ablakot a szomszéd elől, ha asztalhoz ült és barátjaként emlegetett olyan neve­ket, akiket Két utcával odébb —■ ha ismertek — csak szitokkal illettek. A külváros peremétől kétfelé veze­tett az út, vagy vissza a fényes ki­rakatok közé, vagy a külváros sötét sikátoraiba, amelyek mögött a te­mető terült el — a maga bel- és külvárosával. Mert az úr nemcsak a pokolban, de a temetőben is úr. A novemberi délelőtt félhomálya furcsa torzókká formálta a konyha bútorait, a már megpattogzott kony­haszekrény üvegablakaival olyan volt, mint valami megtört szemű öreg koldus. Csengertné fél Kezével a kredenc lapjára támaszkodva gon­dolkodott. Fakult pongyolája felett kötény, kötényén zseb, másik keze ebben a zsebben matatott, a pénz­tárcát forgatva. A tűzhelyet nézte, amely hideg volt és fekete. A tudós a könyvszek­rénye, vagy az íróasztala előtt, a vegyész a lombikok között, a mér­nök a rajzasztalnál gondolkodik: Csengeriné a tűzhely előtt szokott, amely itt válóban a családi tűzhely szimbóluma és tartalma is volt egy­szerre, amely meleget adott, a szo­bába is átsugározva, amelyen főzni és mosni lehetett, téli estéken krumplit sütni a parázson, — és megállni előtte: gondolkodni. — Mit főzzek? —• morfondírozott magában az asszony, hogy homlo­kán mélyebbek lettek a ráncok, az­tán nagyot sóhajtott. A hónap vége felé ennek a kérdésnek mindig na­gyon is mély értelme volt. Nemcsak egyszerűen kérdést jelentett, hanem elsősorban a föznivalót, nem a sok lehetőség feletti töprengést, hanem egyáltalán a valami beszerzésé­nek lehetőségét. Ott a tűzhely előtt, mint valami vásznon, végigvonult a csöppnyi kamra minden kincse, s el kell ismerni, hogy ez a vonulás rendkívül gyors és szegényes volt:. — Vasárnap se volt hús... Hús kellene — töprengett tovább és kö­ténye zsebében erre kértek bizta­tást ujjal a sovány és szürkén ko­pott pénztárcától... ... Amikor kilépett a konyhaajtón az emeleten körbefutó folyosóra, ke­zében a szatyorral, már rúzs volt a száján. Gyorsan bezárta az ajtót és szinte osonva indult a lépcsőház fe­lé ... Most se sikerült. — Piacra 1.. Piacra, nagysasszony? «— harsant fel a földszintről a ház- mesterné hangja, aki érthetetlen módon télen-nyáron, mindig kint volt az ajtaja előtt, s aki megszál­lottként, konokul kíváncsiskodott bele mindenki, így Csengenék éle­tébe is. — Nem lesz már késő? — tette hozzá lényegesen több szemte­lenséggel, mint jóindulattal, mert megvolt a véleménye a lakóiról, kü­lönösen Csengeriékről, akik neki ugyan hiába rázzák a rongyot, le­csúszott urak azok, sőt még az is lehet, hogy soha sem voltak urak, csak az asszony próbálja itt meg­játszani a nagyságát.:j — Nem a piacra megyek. Szilá­gyiné lelkem — szólt vissza leeresz­kedően, jól megnyomva a lelkemet, Csengeriné — a henteshez megyek... Pörköltet kért a fiam ... — Az én uram is nagyon szereti a pörköltet. Sok zafttal, hogy tun­kolni lehessen... A nagyságos asz- szomy is sok zafttal szókta csinál­ni? Tegyen bele egy fél paradi­csompaprikát, felséges íze lesz tőle — harsogta felfelé Szilágyiné, hogy az asszony egész ideges lett és kul­csait szatyrába dugva válasz nélkül szinte leszaladt a lépcsőkön. — Fene abba az uradzó, kimázolt képedbe — dohogott magában Szi­lágy iné — derogál neki egy házmes­terrel beszélná ;:. Irnokné! — tette hozzá magában fitymálva és ettől a megállapítástól egész felvidámodva húzódott vissza örökké sötét kony­hájába. — Szemtelen proli, mindenbe be­leüti az orrát — jajongott a felhá­borodás Csengerinében, amint a nyirkos utcán, meg-meg borzon gva a ködtől, a szomszédos utca felé igyekezett. Jaj, édes istenem, csak innen elkerülhetnék — sóhajtott fel és egy pillanatra átfutott emlékeze­tében leánykori álma: lakás a bel­városban, cselédlány, perzsaszőnye­gek, nyáron egy hónap a Balatonon, mindig friss szivarok a kisasztal­kán ... Vendégek... Ruha a Váci utcából. Nem, hiába, nem Csengeri- hez kellett volna hozzámennle. . Hisz, ha lett volna kaució, akkor most huszártiszt felesége lehetne, s nem loholna itt szatyorral a karján, a henteshez ;.. Az üzlet előtt megtorpant egy pillanatra. Olcsó, a legolcsóbb hús kellene, még egy hét elsejéig. Ki keli tartani a pénznek! —- Csókolom a kezét.;; mit pa­rancsol, aranyos nagysádkám — hajlongott és cinkos bizalmaskodás­sal udvariaskodott a hentes. Köté­nye nemcsak véres, de piszkos is volt, vastag foltokban, mint valami térkép, kövér hasának földgömbjén. Csengeriné körülnézett, egy pillana­tig zavartan gondolkodott, aztán színpadias fensőbbséggel kitett a sarok felé... — Adjon kérem egy fél... nem is egy fél, egy kilót... Abból az ... az izéből... — Pacalt akar? — követte az uj­ját a hentes, mellőzve minden ud­variasságot. Csengeriné elvörösödött. — Igen, pacalt akarok ... Libát nem adhatok a kutyának... Olyan jól azért nem megy a mai világ­ban ... Annyit eszik ez a dög, hogy legszívesebben kidobnám ... Dehát a fiam. tudja kérem, a fiam ragaszko­dik a kutyájához... Mit csináljon egy anya, ha a fia legjobb pajtásá­nak a kutyát tartja. A hentes bólogatott, s a pacalt me­télte, mérte, arcáról nem lehetett leolvasni, hogy végeredményben is hiszi-e, vagy sem Csengeriné mesé­jét. Az asszony már fizetett, s éppen kilépett volna az utcára, amikor utá­naszólt a hentes: — Fokhagymával főzze... Ügy elmegy minden szaga... Hátha ké­nyes gyomra, orra van annak a nagybéiű kutyának!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents