Népújság, 1959. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-20 / 43. szám

» nepüjsäg 1959. február 30., péataat hönrrenpolc i ljí.v pusztult el 100 000 magyar katona a Donnál . Szaraz, rossz magyarsággal megfogalmazott katonai agy- szülemények, hivatalos jelen­tések, egykori tiszti naplók, katonai feljegyzések sorakoz­nak dr Horváth Miklós: A 2. magyar hadsereg megsemmi­sülése a Donnál c. könyvében. A tehetségtelen, korlátolt ma­gabiztosság, egy örökre letűnt hadvezetés szörnyűséges és so­ha jóvá nem tehető bűnének cáfolhatatlan bizonyítéka, a 2. magyar hadsereg doni katasz­trófájának története ez a mű. Nem dokumentregény ez — csupán az akkori magyar had­vezetés aktáit közli, — de hát­borzongatóbb, megrázóbb minden dokumentumregény­nél.'Százezer halálba hajszolt, névtelen magyar katona és köztük húszezer munkaszolgá­latos zsidó fizetett életével azért, mert vitéz Jány Gusztáv hadsefegparancsnok és vitéz Szombathelyi Ferenc vezérka­ri 'főnök embertelen parancs- esal, fegyver, téli ruházat nél­kül, üres gyomorral kergették őket a muszáj-halálba, a meg- fagyásba. Hány fiatal élet hul­lott - el itt, mennyi remény, mennyi jövendő nagy akarás, vágy és cél omlott össze? Mennyi bosszulni való halál! Vitéz Jány Gusztáv ebből a szörnyű balfogásból is felfelé .,esett”. Hitler, a százezer ma­gyar halottért a legmagasabb náci kitüntetéssel, a tölgyfa- lombos, brilliánsokkal kirakott va^kereszttel jutalmazta meg. Horthy sem maradt el a Führer mögött, — parádésan, zeneszóval, ünnepélyes külső­ségek között fogadta a haza­térő Jányt. És mit tett Jány? Cinikusan, kurtán-furcsán, ke­gyetlen tőmondatokban intézne el a halottak légióját. A húszezer halálba kerge­tett — magyar és német tisz­tek, szadista keretlegények ál­tal meggyilkolt — munkaszol­gálatosok tömegsírja fölött egyetlen mondatot mondott: „Kiesett ugyancsak halál, se­besülés és betegség révén a be­osztott zsidó és fegyenc mun­kásszázadok létszámának kb. 70 százaléka”. Húszezer legyilkolt ember teteme felett rövidebb beszéd a történelemben még nem hangzott el. Vitéz Jányt je­gyezte fel csak a történetírás nemes „fáradságáért”. A „hős hadseregparancsnok” majdnem ennyit „fáradt”, mi­kor az elpusztult lóállomány­ról beszélt. Jelentésében itt, közvetlenül a húszezer munka­szolgálatos halála után, a kö­vetkezőket írta: „Elhullott ló 1035, vagyis ál­lományunk 20 százaléka”. E két idézett mondat sok mindenre feleletet ad: a ke­gyelmes űr és elvbaj társai a lovakra jobban vigyáztak, mint az emberéletekre, hiszen a lovakkal el kellett számol- niok. Vitéz Kovács Gyula vezér­kari ezredes, a vezérkari fő­nökség tagja „lelkiismerete­sebb”, mint Jány, ő a szörnyű veszteséget lélektanilag is igyekszik megmagyarázni. Je­lentéséből csak az erre vonat­kozókat idézzük: „A következő nagy hiba, hogy nem gyűlöljük a bolsevizmust, sem ezen ke­resztül az ellenségünket, az oroszt. Gyűlölet nélkül nem le­het követelni rámenést, szívós­ságot, kegyetlenséget, amely a korszerű háborúban éppoly nélkülözhetetlen előfeltétel, mint a történelmi idők legré­gibb időszakában is az volt”. ■A vezérkari ezredes tehát önmagát is rádöbbentette az igazságra, hogy ez a háború merőben idegen volt a magyar nép szellemétől és annyi em­bernek azért kellett elpusztul­ni csupán, mert a vezérkari magasságos és kegyelmes urak felfelé hízelegve minden náci parancsot végrehajttattak ka­tonáikkal. Nem hallgatnak a többiek sem. Megszólal vitéz Szombat- helyi Ferenc vezérezredes úr is. Búcsűparancsában így vi­gasztalja elcsigázott katonáit: „A szemle alatt hallottam sza­vakat a felváltásról is. Amennyiben ezt végre tudnánk hajtani, úgy biztosíthatok min­denkit arról, hogy felváltva csak azok lesznek, akik bátran és vitézül megtették kötelessé­güket. Gyávákra otthon sincs szükség. Gyáva népnek nincs hazája”. Vitéz Szombathelyi úr ma­gabiztos volt, nyugodtan fe­nyegethetett mindenkit bom­ba-, gáz- és szilánkbiztos bun­kerjéből. Neki volt hazája! Árulta is szorgalmasan náci barátainak. Jellemző a hadvezetés egész akkori taktikájára és Szombat- helyi lelkületére is, hogy ami­kor már tudták a tragikus va­lóságot, hogy a doni csata százezer katona életébe került, a vezérezredes úrnak még ilyen gondjai voltak: „Közlöm továbbá veled — írja egy le­velében —, hogy otthon a zsi­dók még ne örüljenek, mert a háború azért még nem veszett el. Az otthonlevő 18 Oüü fő szabadságos jöjjön ki, majd ki­találjuk, mit csináljunk ve­lük”. Több áldozatot akart még, több vért. Kevesellte a százezer­halottat. Még 18 000 em­ber életére volt szükség. A friss áldozatokat bevagoníroz- ták és útnak indították a frontra. Amint ezt az eredmé­nyek is igazolták később, Szombathelyi valóban „kita­lálta”, mit csináljanak velük. Ott vesztek el ők is a Donnál, magyar katonák és zsidó mun­kaszolgálatosok — közösen. A szörnyű emberhullásból azonban semmit sem tanultak a hadvezetés urai. Az 1943 ja­nuár 16-i keltezésű hadsereg­parancsban a következőket >1- vashatjuk: „A legkíméletle­nebb rendszabályokkal kell megakadályozni, hogy egy ember is hátra jöjjön. Csak meghalni lehet, de hátrálni nem”. Vitéz Jány Gusztáv egy íz­ben hadsere ^parancsnoki te­kintélyét is latba vetve, tilta­kozott azellen, hogy a német csapatok magyar munkaszolgá­latos zsidókat gyilkolnak. Utasította tisztjeit', a keretle­gényeket, hogy akadályozzanak meg minden ilyen illetéktelen beavatkozást. Talán az emberség szólalt volna meg benne? Ilyesmiről szó sincs. A zsidók gyilkolása a magyar tisztek és keretlegé- nyek egyedüli privilégiuma, elsősége volt. Nem akarta ő a munkaszolgálatosok életét menteni, itt pusztán az illeték­telen beavatkozáson volt a fő­hangsúly. Hiszen egyetlen meggyőződése volt a hadsereg­parancsnok úrak: munkaszol­gálatosokat csak Horthy-nsz- teknek van joguk agyonverni! A könyv minden sora kiáltó, cáfolhatatlan vád a fasizmus, a fasiszta hadvezetés ellen, a ke­gyetlen, tehetségtelen, népelle­nes, fehérkesztyűs tiszturak el­len, akik vágóhídra vittek egy egész hadsereget német pa­rancsra, a náci Németország érdekeiért. Nem szórakoztató csemege ez a. könyv, ott sora­kozik a „Halálgyár”, A horog­kereszt rémtettei” és más ha­sonló dokumentális értékű an­tifasiszta könyv mellett. Érde­mes elolvasni, el kell, hogy olvassák. Nem szabad felejte­nünk! A tanulságos és ki+finően szerkesztett könyvet a Zrínyi Katonai Könyvkiadó jelentet­te meg. — pataky — 1959. február 20, péntek: 1819. Megalapították a pétervári egyetemet 1899. Az első oroszországi általá­nos diáksztrájk kezdete. 1844-ben született Munkácsy Mi­hály festőművész. 1859-ben /halt meg Irinyi József Író, a márciusi ifjak egyike. W Névnap C? Ne feledjük, szombaton:, ELEONORA ti mit — TÖBB HELYEN megkezdődött a szőlők metszése. A noszvaji Űj Élet Termelőszövetkezet tagjai is hozzáláttak a metszéshez. — CSOPORTOS kamrafej­tésre készülnek a szarvaskői szénbányában, hogy még több szenet adjanak a lakosságnak. Már most is sok esetben túl­teljesítik napi tervüket és volt olyan nap is, hogy 10 va­gon szenet termeltek. — MEGKEZDŐDÖTT a VStő- magosere az egri járásban. A múlt évihez képest igen jelentősen meg­nőtt az igény a hibrid kukorica­vetőmagvak iránt. Tavaszárpáből mintegy 650 mázsát cserélnek ki a járás területén. — A PETŐFIBÁNYA1 ta­nácstagok rendszeres oktatá­son vesznek részt, hogy elsa­játítsák a tanácstörvényeket és határozottan tudjanak in­tézkedni a vitás kérdésekben. — NAPI 150 liter tejet fejnek a füzesabonyi Szabad Nép Termelő- szövetkezetben. A tervek szerint a szövetkezet ez idén még tovább akarja fejleszteni tehenészetét. — FEBRUÁR 19-ÉN, tegnap a szülők akadémiájának soron következő előadását tartották meg Petőfibányin. Az általá­nos iskola igazgatónője „A gyermek, a szülő, és a tanuló”* — című előadásában a helyes nevelés-módokról beszélt. » , — AZ EGRI JÁRÁS legeltetési bizottságainak elnökei ma, folyó hó 20-án Egerben ülést tartanak, - ­mu&ora: Egerben este fél 8 orakor: MAJD A PAPA , (V örösmarty-bérlet) Verpeléten (honvédségnél) este 6 ó: MEGPERZSELT LÁNYOK A Gárdonyi Géza Színház­ban a március első felében bemutatásra kerülő Ilyen nagy szerelem — című dráma pró­bái folynak. A darab a tehet­séges és fiatal csehszlovák író, Pável Kohout alkotása. Vala­mit a szerzőről: 30 éves, filo­zófiát és irodalmat tanult, majd a rádió és televízió ri­portereként dolgozott. Hosszabb ideig szerkesztette a Dikobras című szatirikus lapot. Ezután egy képes folyóiratot szerkesz­tett, ezén kívül több újságnak dolgozott. Jelenleg ötödik szín­darabját, s emellett az Ilyen nagy szerelem film-forgató- kötjyvét írja. Az Ilyen nagy szerelmet a csehsz’ovák szín­házakon kívül Moszkvában, Leningrádban. Harkovban, Ri­gában, Drezdában, Lipcsében, Berlinben is bemutatták. Min­denütt nagy sikerrel — s ez a siker a'apozta meg a fiatal író világhírnevét. „Az emberek — nagy általá­nosságban — nem csupán szó­rakozást keresnek a ma szín­házában — írja Kohout, a da­rab prológjában. — Igényük több... Magasabbrendű... Szenvedélyeket követelnek, titkokat akarnak látni— sor­sokat és lelkeket... Ma ezt az igényt kívánjuk kielégíteni, apaikor telep,ezünk néhány embert... és feltárunk néhány sorsot.” A prológ: mély igaz­ság. Az Ilyen nagy szerelem a ma társadalmának olyan prob­lémáit veti fel, amelyek észre­vétlenül, vagy éppen kézzel­EGRI VÖRÖS CSILLAG Az én drága párom EGhl BRÖDY •,, Gitáros lány ’ , (ftétf előadásban) 'egri béke 1 Nincá előadás cíH>N£[YÖSI szabadság .jtlattyúk tava ©Y)öf4GYÖSl PUSKIN K& nyíl HATVANI VÖRÖS CSILLAG Kék nyíl HATVANI KOSSUTH Ember született FÜZESABONY Kisdóbos PETERVASARA Az én lányom HEVES Nincs előadás foghatóan élnek közöttünk Szenvedélyeket ad valóban, s titkokat tár fel, sorsokat mu­tat be és olyan lélekrajzokat vázol a néző szeme elé, hogy ^ az ember az egyik pillanatban megborzong, a másik pillanat­ban felmagasztosul és az ér­zelmek egész skáláját éli át, miközben a színpadi játékot nézi. Kik játszanak a darabban? íme a névsor, kommentár nél­kül; Pálffy György, Kovács Mária, Kárpáthy Zoltán (mint vendég), Lenkei Edit. Gyu- ricza Ottó, Olasz Erzsébet, Forgács Kálmán, Déri Mária Dánffy Sándor, Csapó János... A próbák jó hangulatban folynak. A művészek lelkesen készülnek a dráma bemutató­jára és előadásaira. Megkérdeztünk néhány mű­vészt: Mi a véleménye a da­rabról és szerepéről? Pálffy György: — A darab teljesen újszerű, s a benne felvetődő problémákon kívü1 éppen ez az újsze-űség az. ami próbára tesz minden egyes benne szereplő művészt. A Taláros szerepét — amelyet én alakítok — életem legszebb, legérdekesebb és talán legna­gyobb teljesítményt kívánó szerepének tartom. A Taláros tartja kezében végeredmény­ben az egész darab vonalát: talán a legtöbb múlik -"!*a és éppen ezért egyetlen pillanat­ra sem lehet lazulás a játék­ban. Nagy gonddal készülök a szerepre és nagy felelősség­érzettel. Kárpáthy Zoltán: —■ Péter Petrus alakjából rendkívül komplikált és sok összetevőből álló jellemet kell kihozni. Nagy feladatot jelent a szí­nész számára ez az alakítás. Szorgalmasam és,nagy érdeklő­déssel készülök az előadásra* . szeretném, ha az egri közönség megelégedett lenne játékom­mal. Szerepemről éppen ezért elsősorban a színpadról — já­tékommal — szeretnék véle­ményt mondani és nyilatkoza­tot adni. Kárpáthy Zoltánról még annyit kell elmondanunk krónikánkban, hogy a Gárdo­nyi Géza Színház felkérésére érkezett vendégként a Győri Kisfaludy Színháztól. Tehetsé­ges, jónevű színész, akitől valóban sokat várhatunk és sokat is várunk. Az Ilyen nagy szerelem ren­dezője: Vass Károly. ‘ (-r) NYI K0UU D A 5 K 11 F V­1.56) Harwood jajgatott, nevetett, ordított, mintha élve darabol­nák fel... És mellette,‘a „su­gárzó” felső részét is lassan­ként elöntő, bűzös, nyákos lé­ben Mister Parker, a volt ame­rikai multimilliomos kapáló­zott. Parkért és Harwoodot még akkor sem tudták volna meg­menteni, ha akarják. A „su­gárzó” nagyon messzire zu­hant. Az ingovány pedig nem engedte el foglyait. Hajnalra minden véget ért. Csak egy homályos folt, a láp felszínén keletkező csalóka zöld szín jelezte, hogy itt ját­szódott le a „Világ uralkodó­ja” komédiájának utolsó felvo­nása. Á partizánok nagy árat fi­zettek ezért a győzelemért. Nyolcán meghaltak, tizenhár­mán megsebesültek és vagy tíz harcost jó időre süketté, vak­ká nyomorított az integrátor. Ók voltak az éjszakai harc ál­dozatai. De ez a harc nem az első mU és nem is az utolsó! So­káig lesznek még álmatlan éj­szakák, rohamok, támadások és visszavonulások. Az agyon- csigázott harcosok menetoszló- pa ezért nem vánszorogva, ha­nem gyors, ütemes lépésekkel haladt előre. Titkos ösvénye­ken, hegygerinceken át, a „rimba” mélyébe tartottak, a sűrűbe, amely elrejti és táp­lálja a bátrakat. . Parima a hegyszorosnál ér­te utol a menetoszlopot. Már messziről kereste a csoport leg­magasabb, legszélesebb vállú katonáját. De nem látta sehol. — Mi-Ha-Lo... Hol van Mi- Ha-Lo? — kérdezte az egyik harcost. De az nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Parima megértette, hogy va­lami borzalmas dolog történt... Az embereket félretaszítva, rohant előre ... majd szinte kővémeredve megtorpant. Sze­relmét egy hordágyon vitték. — Megölték? — kiáltott fel a lány és a szanitécek útját állta... — Várjanak!... Meg­ölték!. .. Ne a „rimbába” vi­gyék!. .. ű a napot szerette. Aztán nem tudta tovább tür­tőztetni magát: zokogva borult a mozdulatlan testre. — Mit csinálsz, te esztelen? — kiáltott rá a szanitéz, és a vállánál fogva el akarta tolni. — Mi-Ha-Lo-t nem ölték pieg. Mi-Ha-Lo megsebesült! — Megsebesült? — Parima felugrott. Még mindig hitetle­nül suttogta: — Mi-Ha-Lo, én vagyok... Mi-Ha-Lo, hallod, amit mondok? Mihail nem hallott és nem látott semmit. Fején súlyos seb vérzett. De lélegzett. Élt. És ez a fontos. — Menj innen! Én viszem. — A lányka megragadta a hord­ágy egyik rúdját. — Lassab­ban! ... Nagyon rosszul van. A menetoszlop továbbment. Nem volt vesztegetni való ide­jük. ... Közben a hegyszoros fe­lett felszakadt a köd. Egyre vi­lágosabb lett, egyre kékebb színt váltott az ég. Felkelt a nap. Felhőtlen idő­re lehetett számítani. EPILÓGUS Dallamos, búgó hang hallat­szott. Pjotr Szergejevics Scseg- lov, a videfónhoz (képtelefon­hoz) lépett és megnyomta a gombot: — Halló! A hívó fél nem felelt. Az er­nyő üres volt. — Halló, elvtárs, beszéljen! Ismét nem jelentkezett sen­ki. De az ellenőrző lámpács- ka égett. — ön, elvtárs, valószínűleg most lát először videf ont... Nyomja meg csak azt a vörös gombot, a korong mellett! Alighogy kimondta, külön­böző színű vonalak futottak szét az ernyőn, majd összetö­mörültek, kigyulladtak, alakot öltöttek és egy bájos, barna- bőrű, piros ruhás lányka jelent meg a képmezőben, akár egy dombormüvön. — Parima! — örvendezett Scseglov. — Hogy-hagy? ,.. Miért nem írt? ... Most hol van? Jöjjön ide! — Itt vagyok Moszkvában... Egészen váratlanul egy raké­tával repültem ide ... A kislány még nem pihen­hette ki a villámgyors sztra­toszféra-utazás fáradalmait, s még nem szokott hozzá ahhoz a tudathoz, hogy a Szovjet­unióban tartózkodik. Arcán gyámoltalanság és zavar tük­röződött. — Hol van ... Mi-Ha-Lo? ... — hebegte Parima. Már jól tudott oroszul, de most újra az a név jött a nyelvére, amelyet örökre a szívébe zárt. — Mi-Ha-Lo dolgozik ... — mondta Scseglov, hallható za­varral a hangjában. — Csak nem beteg?... Mi van vele?... — Parima szemöl­döke idegesen megrándult. Közelebb lépett az ernyőhöz. — Beszéljen ... kérem... Majd egy hónapja nem» kaptam tőle levelet. — Ne aggódjon, Parima, minden rendben van. Én csak attól félek, hogy... De ekkor a háta mögött le­zuhant egy szék. Limar jött át a szalonból, kezével a levegő­ben kaszálva. — Parima ?... — kérdezte keserűen. — Ügye, ír neki? ... De azt meg ne említse Mihail most az asztalba ütkö­zött, s fájdalmában a homlo­kát ráncolta. — Különben mégis csak írjon róla. Minden­ről, a valóságnak megfelelően. Elég volt a félrevezetésből! Vak vagyok, igen. A leveleket Scseglov mérnök írja meg he­lyettem. Scseglov gyorsan intett Pari­mának, s anélkül, hogy a vide- fon-emyőt elsötétítette volna, kikapcsolta a mikrofont és a hangszórót. Aztán Mihailhoz lépett, leültette a díványra, és így szólt; — Igen. A leveleket én ír­tam. Na és? Mihail felfortyant: — Pjotr Szergejevics! Én úgy tisztelem önt, mint az édesapámat. De ... ne tréfál­kozzék. Ilyesmiből nem lehet tréfát űzni... Parima mint erős, egészséges embert is­mert meg engem. És most... Scseglov erősen megszorítot­ta Mihail kezét. — Én nem tréfálok, bará­tom. Csak a rossz emberek űz-. nek gúnyt mások nyomorúsá­gából ... De Parimának nem írom meg... minthogy már négy évvel ezelőtt megírtam. Parima mindent tud. Csak még azt nem, hogy visszanyer­ted a hallásodat. — Hát megírta? Már négy éve? Limar lehajtotta a fejét. Éles fájdalom hasított a szí­vébe, miért is járt ilyen sze­rencsétlenül? ... Milyen igaz­ságtalan a sors, hogy a szeme tiszta és épnek látszik, mégis alig lát, alig érzékeli a fényt, mert egy golyó a látóközpontot megsebezte az agyban. Csak most tudta meg, hogy nem Parimát áltatták, hanem őt... És hogy Parima szerel­mét azóta biztosan már a rész­vét váltotta fel. A nyomorékok iránti részvét... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents