Népújság, 1958. december (13. évfolyam, 267-289. szám)

1958-12-14 / 277. szám

1958. december 14., vasárnap NÉPtJSÄG § A Népszabadságban jelent meg a hír, hogy az ENSZ-ben ismét napirendre méltóztatnak tűzni az úgynevezett magyar ügyet. Ezzel kapcsolatban egé­szen különös gondolatom tá­madt. Nem, nem szidtam az ENSZ-et, mert bizonyos poli­tikai fegyelem köt, mert jól tudom, mily nagyszerű, az em­beriség életét szebbé tevő do­logra hivatott ez a szervezet — miért szidnám hát. Másról van szó, s most már a fentiek tisztázása után el­árulom: az jutott eszembe, hogy szeretnék egy kimondot­tan egyoldalú elfogult riportot írni Budapestről, illetve Bu­dapest életének néhány moz­zanatáról. Mert lássuk be — én is, meg az olvasó is —: erőmből most nem telik egy több száz oldalas jelentésre, a kedves olvasóéból pedig ar­ra, hogy azt elolvassa. Ezek a mozzanatok a bizonyos csep­pek lennének a tengerből, me­lyekben benne ragyog az egész — Budapest. S ha Budapest, akkor egy kicsit az egész or­szág. Oh, nem az üzemek, nem a gyárak, mégcsak nem is az ál­lami és politikai éjét vezető szerveiről fog szólni ez a né­hány történet. Nem, én az áru­házakról, az utcákról, a presz- szókról, a színházakról, a vilá­gításról, az emberek kabátjá­ról. a nők cipőjéről, a szere­lemről és ezek szereplőiről akarok írni, illetve „magyar­ügyet” csinálni! De ha erről, akkor ki merné állítani, hogy nem az üzemről, s nem a po­litikai, állami életünkről? Mert nézzük csak... „Ide figyeljenek, emberek ... !“ Alfonzó kijön a színpadra, s azt mondja: „Ide figyeljenek emberek...!” A nézőtér zsúfolt, mindenki a nevetés előtti csik­landós feszültséggel figyeli ezt az embert. Tudják, hogy a már szinte szállóigévé vált mondás után jön a szellemes, nagy poén. Talán valami pi­káns, a szerelemről, vagy szel­lemes gúny a magyar sportról, vagy talán a kormányt veszi a nyelvére, persze csak fino­man, úgy mint régen, hogy csak ő érti, meg mi — a kö­zönség. ... És Alfonzó, a disszidens, a nemrég hazatért, híres, te­hetséges színész és humorista, azt mondja: — Ide figyeljenek, emberek! Én mondom, Pest, az csak Pest. Nekem elhihetik. Egy néma másodperc, s fel­zúg a taps. a szívből jövő vas­taps. Most is megértette őt a közönség: egy mondat, egy re­zignált arc, amely most talán nem is játék, s benne az egész nyugati sors, a brüsszeli tá­nyérmosás, a munkanélküli­ség és a mi megváltozott éle­tünk: Lehet, hogy e taps ennek is szólt? Azt szeretem Kádárokban, hogy csendben dolgoznak Nem tudom, ki hogyan van vele, de az én fülemnek rend­kívül jól esik, ha vezetőinkről az emberek bizalmasan, a bir­tokos meghitt és meztelen hangján beszélnek. Ilyenkor mindig eszembe jut: Ernst Thälmann-t, a német munká­sok nagy vezérét, Hamburg­ban és az ország minden ki­kötőjében Teddynek becézték — s gondolom, ő sem kérte ki magának: Nálunk az emberek, különö­sen a pestiek, Kádár Jánosról kezdenek így beszélni — sze­retettel, bensőségesen. Valamelyik hajnalban, úgy négy óra felé baktattunk haza­felé a Körúton. Jólesett fe­jünknek a tiszta, friss levegő, bár bevallom, nem értekezle­ten voltunk. A társaság, a szó minden értelmében vegyes volt. Ki kommunista, ki nem, s ha szellemeskedni akarnék, azt mondhatnám magunkra, hogy a népfront összes rétege képviselve volt. Pártmunká­sok, kisiparosok, tisztviselők, zenészek, újságírók, — friss is­merősök, kiket a véletlen ho­zott össze — s kik talán soha sem találkoznak többet ebben az életben. Ahogyan kiléptünk az utcára, megkezdődött, il­Suha Andort ELFAJULT RIPORT letve folytatódott a politizálás, de egészen sajátságos módon. Megáll az egyik ember, a Nép- köztársaság útja és a Körút sar­kán, végignéz az utcán le is, fel is és felsóhajt:Gyönyörű!S hoz­záteszi: azt szeretem Kádárék- ban, hogy csendben dolgoznak. Egy pillanatig éltem a gyanú­val, hogy ez nekünk szólt A kis „népfront” kommunistái­nak szólt ez a frázis. De úgy megfogta az én szívemet is a hajnali fényözön gyönyörűsége, hogy nem tudtam egy percig sem komolyan venni saját gya­númat. Nem lehet olyan em­ber, kit ilyen nagyszerű dolog ne ejtene meg. Amerre csak a szem ellát, vakító fénnyel ég­nek a katonás sorrendbe állí­tott, messze az útra behajló neon ívlámpák. Hát igen, nincs nálunk csinn* bumm. Olyan keveset beszé­lünk, hogy az már szinte bűn. De a kevés szó nyomán, vagy nem egyszer ahelyett, gombamódra nőnek kilométereken át a mo­dem ívlámpák, az újjáépített házak, a vörös műmárványból készült árkádok... minden... minden. S most érzem, hogy gyenge a toliam, fulladozom a szóban. Mert mégis csak megható, hogy pártonkívüli emberek agitál­nak engem, s magyarázzák: az ívlámpákban benne van a kormány keze. Gyönyörű szép most Buda­pest, s az ígérete még szebb. 1956. október elején kint jártam Bécsben. De soha sem írtam róla, pedig akkor már másodszor láttam — s akkor is szépnek találtam. Az emberek sem éltek rosszul. Nagy volt a pompa, a csillogás, a vakító fény, s mellette az ocsmány­ság, a piszok, a bűn. A Kärtner-strassen, Becs legszebb, legelegánsabb utcá­ján nappal jól öltözött embe­rek tolongtak, este 80 schillin- gért színházba mentek (három kilogramm zsír, vagy négy pár nylonharisnya ára). Hajnalban pedig... nos, hajnalban minden méterre egy utcalány állt, 20— 30 schillingért árulva magát a Kärtner-strassen, Bécs szívé­ben, a gyönyörű üzletek neon­fényének árnyékában. Mikor hazajöttünk — újság­író küldöttséggel voltam kint — nagyon sokan és nagyon so­kat írtak Becsről. Aczél Ta­más — egyszer már végre ki kell mondanunk — ez az álta­lunk is kreált, s kitenyésztett áruló, így kiáltott fel cikkében: „Külföldre magyar!” Nem szégyellte hát Széche­nyi szellemében (Tengerre ma­gyar — Külföldre magyar) biztatni az embereket, hogy lám Bécsben van az igazi élet. Tudniillik, nem a külföldön volt itt a hangsúly, hanem azon, hogy, de beszéljen he­lyettünk ő maga: Nem kell nekünk a szocializmus, ne nyargalás^szunk mi össze­vissza, maradjunk csak mi a jó öreg kapitalizmusnál. Lám, mi van Bécsben: autó, pompa, tisztaság, angol-szövet, nylon­pulóver, meg kedves rendőr az Opera előtt. Vajon ez a pénzért hitet és hazát áruló nem tudta volna, nem látta volna, hogy... De mit nekünk Hekuba, meg Aczél Tamás? Hadd csússzék ő csak hason nyugati gazdái előtt, hadd nyalja csak nagy lelkesen a talpukat. Mi pedig nézzük a saját sze­münkkel, hogy mi az igazság. Bécs gyönyörű város. Ele­gánsak, s jól öltözöttek az em­berek, rengeteg autó és motor- kerékpár szaladgál az utcán. A nagyon csinos nők minden üz­letben mosolyogva fogadnak és szolgálnak ki. Az első perc­ben az embernek úgy tűnik, hogy itt nincsenek hétközna­pok, hogy itt mindig pünkösd­vasárnapot ünnepelnek, hogy itt minden csupa boldogság. Azután eltelik két-három nap, rovod az utcákat, bemégy a mozikba, a színházba, az üzle-^ tekbe, szóba állsz az emberek- < kel, s már nemcsak téged ér­tenek meg, ha németül töröd derékba a nyelvet, de te is ér­ted, ha ők törik bécsi akcentus­sal a németet. Szóval van egy csomó benyo­másod, s kissé elfáradva leülsz valamely kert „buchwald”- székébe, s miután kifizeted a 70 gross ülőpénzt, elkezdesz gondolkodni. Előtted a város teljes pompájában, fejedben a magyar történelem. Hát néz­zük csak: ezek az osztrákok több száz éven át akarva, vagy akaratlanul (már mint az em­berek), de a Habsburgok segít­ségével szívták a vérünket. Náluk már régen virágzott az ipar, amikor nálunk még csak a malom jelentette a nehéz­ipart. „Életünket és vérünket” — kiáltották Pozsonyban a magyar urak és hullt is a vér, de nem a felajánlóké. Hány ezer, hány millió magyar em­ber vére-verejtéke köti itt a maltert a pompás házakban. Hány ezer, hány tízezer ma­gyar fő hullt itt fűrészporos kosárba, mennyi nyakcsigolya tört el a bitón, mennyi kéz- és láb rothadt el vasbilincsben, mennyi nagy magyar ment száműzetésbe, míg felépült az osztrák ipar. Ez nem amolyan kokárdás, magvaros felbuzdulás benned, hogy éljenek az aradi vérta­núk, Kossuth, meg Petőfi, ki­csi a magyar, de erős, stb. Nem! Csak számbaveszed a té­nyeket, amelyek ebben az esetben is makacs dolgok —, hogy nálunk viszont nem épült az ipar. De menjünk tovább. Azt is nagyon jól tudod, hogy most „pumpálják" Ausztriát. Mert, hogy semleges, s el akarják nyerni a kegyeit, lévén a „vas­függöny” szomszédságában. S végül az eredmény? Ne­héz az összehasonlítás, de bíz­nod kell emberi ítélőképessé­gedben. Nem vagy közgaz­dász, de azt látod, hogy a schilling vásárlóértéKe ru­házatban (szövet, cipő) egyen­lő a forintéval. Egy méter jó szövet négy—hatszáz, egy pár férficipő 300—500, egy selyem­nyakkendő 40—60 schilling. Az élelmiszernél ugyanez a helyzet. Egy kilogramm zsír 26—39, s egy vacsora 20—30 schilling. Drága a fényképező­gép és a motor sem olcsó. Viszont lehet egy-két éves részletre is kapni. Autót ugyanúgy. Olcsó az óra, a nylon, a csokoládé, a banán és az öngyújtó. Méregdrága a kultúra. A mozi 10,40, a szín­ház 20,80, a könyv (regény) átlagban 40—50 schilling, s ugyanígy az ital és a közszol­gáltatás, — a villamosjegy 2,80 schilling. A lakbér (Két- hároan szobánál) 200—600 schilling. A kereset pedig alig valamivel több, mint nálunk. Hozzájön még a számottevő, csak Bécsben több tízezer munkanélküli, s az élet szám­talan elesettje, a prostitúció, az általános létbizonytalan­ság, s hol van még a többi juttatás, amelyet nálunk a borítékon kívül kapsz? Ez hát az eredmény, leg­alább is 1956-ban ez volt. Hogy azóta ott mi történt, nem tudom, de annál jobban, am: idehaza. Ezt viszont legalább olyan jól tudja mindenki, mint én, nem kell hát újabb számtengert elmondanom. Budapesten van egy bolt... Hatalmas épület-kolosszus, több emelet, több száz alkal­mazott, naponként több ezer vevő (karácsony előtt több tízezer), számtalan osztály, s minden osztályon több millió forintos árukészlet. Ezek a mennyiségi kategóriák talán azok. amelyek legjobban ér­zékeltetik a budapesti Corvin Nagyáruház lényegét. De bár­mennyire sokat mondóak a számok, mi most a vidéki ve­vő szemével számolunk ésles- kelődünk, hogy még többet lássunk. Mert túl a szó álta­lános igazságán valljuk be, a Corvin elsősorban a miénk, miénk — vidékieké. S ezen most azt értjük, hogy az ország majd minden városi és falusi lako­sa, ha Pestre jön, megfordul itt is, s ha már megfordult, vásárol is valamit. Arról már nem is kell külön beszélnünk, hogy méginkább így tesz ka­rácsony előtt. Legalábbis er­ről beszélnek az áruház veze­tői, erről a vevők, akik közül nem egy Heves megyei. Nagyszerű dolog is ez az áruház. Valóban, ha nem vol­na, ki kellene találni. Ahogy belép az ember, rögtön ez a kis gyermekkori vers jut eszé­be: „Nagyváradon volt egy bolt, s abban mindenféle volt..." S ahogy szétnéztünk, rögtön tovább gondoljuk- azért itt nemcsak tinta, toll és papíros van, van itt a pa- pagálytól, a külföldi szövetig, a nylon-fehérneműtől, a leg­modernebb bútorig minden. (Foto: Márkusz) S az ide belépő kis Piroskák (és nagyok) mindent megve­hetnek, ami ízemnek, száj­nak ingere. Egy félórai bo­lyongás közben egyetlen egy emberrel találkoztam, aki elé­gedetlen volt. Ez is a mi me­gyénkből va.ó — gyöngyösi. Oláh Istvánnak hívják és nem kapott műbőrkabátot. Hát be kell vallanunk, hogy nincs műbőrkabát. Tudniillik nem tudnak annyit gyártani, amennyi el ne fogyna. Van persze 700 forinttól 2000-ig, a legutolsó külföldi divat sze­rint szabva, s a legjobb szöve­tekből varrva férfikabát va­gonszámra. Viszonylag olcsó minden, s az áruk finomak. A magyar konfekció világhí­rű, s itt egy nagy kiállítást rendeztek belőle, legalábbis annyira kiállítás ez, hogy az ember megérti, hogy miért világhírű. Azt írtuk, hogy az árak ol­csók. s ez igaz is. Mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért, aki ide belép, hagyjon fel minden reménnyel, — ami a pénzét illeti. S örüljön, ha annyi marad, amivel haza­utazhat. „Váci utcán .., Váci utcán __“ Há t bizony kevés egyszer vé­gig menni. Annál is inkább, mert akkor csak az egyik ol­dal kirakatjait látod. Csupa csillogás, csupa kará­csony előtti hangulat minde­nütt — az utca, a nők, a ki­rakatok. Bundák, intim kis fe­hérneműk, szövetek, selymek, cipőik... Mit is írhatnék én innét. Hiszen, akik akár Pestről, akár vidékről ide járnak, job­ban tudják Hálámnál, hogy mi a divat. De jólesik az ember­nek kijelenteni, hogy a Váci utcán a helyzet változatlan. Sőt! A kirakatban elhelyezett selymek a szivárvány összes színeiben pompáznak, de leg­szebben a nők derekán simul­nak. A cipők, — ezek a ke­cses, kis franciás női cipők — továbbra is tűsarkon akar­ják szolgálni gazdáikat, a ka­bátok nagyon szépvonalúak. A sálaknak, blúzoknak, kala­poknak, táskáknak olyan ka- valkádját láttam, hogy a „bol­dog békeidőt” visszasíró öre­geknek is meg kell hajtaniok a fejüket. S azt is örömmel jelenthetem, hogy a zsákru­hákból alig láttam egyet-ket­tőt, s azok is úgy festettek a kirakatban, mint a termésre vigyázó madárijesztő. Rengeteg nő jön le-fel eb­ben az utcában, hátuk mögött egy-egy szerencsétlen férfivel, mint húsvéti áldozati bá­ránnyal. Magamban jókat de­rülök a teremtés koronáin.' mert itt bizony nehéz állni a sarat. A Váci utcán, éppúgy, mint a „boldog békeidőben’1, hogy úgy mondjam, egy ki­csit borsos árak virítanak a kirakatokban. Ja, barátaim, itt nemcsak a divat, de egy kicsit a kapitalizmus is jelen van. „Hosszú az a perc .. Ezt a kis banális számot ► játsszák a rádióban, amelyre £ együtt dúdol a presszó sze- ►mélyzete, s az a néhány fia­ttal pár, akiket a hideg a Mar­gitszigetről ide szorított. Csak ► én lógok ki innét, mert én 'sem személyzet nem vagyok, ► sem 2<f éves, így hát dúdolni ► sem merek. Forró teát kérek, (de érzem, hogy nem lett volna ► szabad megzavarnom a fel­szolgáló kislányt ezzel a pisz­► licsáré rendeléssel, amikor t ilyen „nagy számot” játsza­tnak. % — Igen, kérem, hozom a íteát — hadarja, s már dúdolja - is tovább a magáét. Hogy elment, szétnézek, de ► inkább hallom, mint látom, ! hogy a mellettem levő boxban ►egy fiú és egy lány veszekszik, tők sem törődnek az itt ural- (kodó patrialkális hangulattal. ► Azt is látják, hogy én ott ülök, $de nem sokat adnak rám. Furcsa veszekedés volt ea, akaratlanul is végig kellett hallgatnom, s talán nem le* szék szentségtörő, ha most to­vább adom. — Nézd, Sanyi, amikor én egyszer, egy egész kis dolog­ban füllentettem neked, te megfogadtattad velem, hogy én ezt soha többé nem teszem. Emlékszem, még azt is mond­tad, hogy te az igazmondást apádtól tanultad, s hogy nála igazabb embert nem ismersz a földön, s hogy te is szeret­nél olyan lenni, mint ő. — Igen, Zsuzsika, de ... — akart válaszolni a fiú, de a lány nem engedte. — Azt is mondtad nekem, hogy nálatok, Békéscsabán, igazabbak az emberek, mint Pesten, s bár te már három éve végzed Pesten az egyetemet, mégis sokszor úgy érzed ma­gad, mint Borcsa Ameriká­ban ... Mert itt minden komp­likáltabb és otthon minden egyszerűbb. — A lánynak itt már megremegett a hangja, de még hozzátette: — Ügye, így mondtad ne­kem, Sanyikám? Ültem, s nem mertem rájuk nézni, de úgy éreztem, hogy a lány mindjárt elsírja magát, s a fiúé lesz a szó. De nem, mert a fiú bátorta­lan dadogását ismét a lány szava váltotta fel. — Én először akkor kezdte­tek megszeretni, amikor az igazságról beszéltél nekem. S most kisül, — óh, istenem, mi sül ki? — hogy te hazudsz ne­kem! — De Zsuzsikám, — dadog­ta a fiú ... — Hagyd, duplán is bűnös vagy! Hazudtál nekem is, és apádnak is, — s most már tényleg szipogott a lány, de nem hagyta abba. — Mert nézd, szép dolog, hogy nekem vettél néhány ér­tékes dolgot, s hogy rámköl- töttél négyszáz forintot. — Igen, — rebegte a fiú. — Ne igenezz most, Sándor, nagyon kérlek, hallgass engem végig. Apád délelőtt telefonált hozzánk, arra kért engem, figyelmeztesselek, el ne fe­lejtsd megvenni édesanyádnak és a gyermekeknek az ajándé­kot. Azt is mondta, hogy ő már postán több mint egy hete fel­adta számodra a pénzt. Hát­ha már én nem is számítok, ha már nekem lehet is ha­zudni, mert én a te szemed­ben csak egy kis nőcske va­gyok, de mit mondasz majd otthon, s rólam... rólam mit fognak gondolni anyádék? Közben meghozták a teámat, s emiatt elszalasztottam né­hány szót: éppen amikor a fiú is szóhoz jutott. Csupán ennyit hallottam. — ...a tervrajzokért Zsuzsi­kám, higgyél nekem. — Jaj, de szeretlek Sanyi­kám, kis vidékim. aranyszívű mamlaszom — csicseregte a lány, — Hát miért nem szóltál közbe, hát miért nem fogtad be a szám. No gyere, men­jünk, vásároljuk meg nekik együtt... És elmentek; Ügy emlék­szem, a fiú szőke volt, magas és egy kicsit esetlen, bár in­telligens arcú. A lány barná, nagyon csinos, vidám és csil­logószemű. Én is szedelőzködtem. Az utcán hullt a hó, már égtek a lámpák, egy-egy csillogó hó- pehelyről eszembe jutott a lány szeme. No, lám csak, mik történnek ezen a bűnös -Pesten — gon­doltam, s nem tudom miért, de nagyon derűs hangulatom támadt. * Mondom, ahogyan elolvas­tam á hírt, hogy ismét lesz az ENSZ-ben magyar ügy, hirte­len ezek jutottak eszembe, mert én javíthatatlan vagyok, s Ilyennek látom a i*ni magyar ügyünket. <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents