Népújság, 1958. október (13. évfolyam, 213-239. szám)

1958-10-05 / 217. szám

1958. október 5., vasárnap

NÉHOJSAG

5

As alkohol tragédiái

Kisírt szemű, sápadt asszony ül velem szemben. Fiatal, szinte gyerek-arcára, koravén ráncokat rajzolt orvul a keserűség. Egyike azoknak, akik a szerkesztőségben próbálnak írt keresni életük nagy bajára. Mindössze négyéves házasok. Kicsit remegő kézzel fényképet szed elő. Az esküvői képük. Az asszonyka boldog, szerelmes mosollyal nézi emberét, a férj szinte védő mozdulattal fonja át a gyerek- asszony derekát. így indultak az életnek, tele tervekkel, boldogságot várón. És mi lett? Az asszonyból szinte ömlik a panasz, de közben öntudatlanul is védi azért az embert. Mert nem volna rossz. Mikor józan, tán a csillagos eget is lehozná neki, de ha részeg — és egyre többször részeg —, akkor goromba, nem nézi a gyerekeket sem. Jól keres, de abból egyre kevesebbet lát a család. A fizetés napján haza sem jön addig', míg a fele pénz oda nincs. Jönnek a barátok, ivó cimborák, folyik az asztalon a bor, — s otthon, a nyomor kopogtat a kis család ajtaján. Egy-egy pohárral kezdődött. Most azért jött haza becsípve, mert névnapja volt a barátoknak, aztán a prémiumot kellett megünnepelni, aztán jöttek sorra, hol az öröm, hol a bánat, - mind ok az ivásra. S amilyen mértékben kerítette hatalmába az embert az ital, ügy romlott a boldognak induló házasság. Eleinte csak tűrte az asszony. Később egyre gyakoribb lett a veszekedés, mert előbb apróbb, később mind nagyobb dologról kellett lemondani a családnak, az apa szenvedélyéért. Az ember nem sokára már azzal igazolta magát, azért iszik, mert nincs otthona, nincs kedves, megértő felesége, az asszony pedig sorvadt mellette, fáj a szíve két szép kis gyermekükért.

Tragédia ez, az alkohol tragédiája, — és mondjuk meg őszintén, nem is ritka. Akár városban, akár falun, napirenden vannak olyan esetek, amikor házasságok borulnak fel, emberek jövője, terve dől halomra, az ok: a szesz. Nálunk lassan hagyományos szokássá válik, hogy vidám élüzem-avatás, avagy a terv nem teljesítés miatti prémium-elvesztés — ok az ivásra. Családi öröm, vagy bánat — ok az ivásra.

Az elmúlt hetekben találkoztam egy olyan statisztikával, hogyan emelkedett nálunk a tömény italok fogyasztása. Igaz, embereknek készül az, emberiek isszák, az életszínvonal növekedéséhez az is hozzátartozik, hogy erre is telik. De örülni e fogyasztási cikk növekedésének csak akkor lehetne, ha emberi módon fogyasztanák, ha ezzel egyenes arányban nem nőne a „kezdő és haladó” alkoholisták száma.

Mi tagadás, eléggé hódít nálunk ez a szenvedély, s lassan nemcsak a férfiak, hanem szép számmal a nők között is. Igazán nem okoz már meglepetést, hogy cukrászdában, vagy akár vendéglőben asszonyok isznak, lassan már az sem, amikor fiatal, 15—16 éves csitri lányok, hasonló korú fiuk társaságában nyakalják a féldeciket. De hová vezet ez az út?

Ha megnéznénk a közlekedési balesetek statisztikáját, azt láthatnánk, hogy nagyobbik részük ittas hajtás miatt történik. Ha megnézzük a nyomorban élő családok körülményeit, nem nehéz megtalálni, hogy a nyomor oka az apa — és sajnos, elég sokszor az anya — iszákossága. A fiatalkorú bűnözők többsége iszik, s az ital viszi a fiatal lányok egész sorát a züllés útjára. Még egy példát: a szellemi fogyatékos gyermekek körülményeit vizsgálva, szintén megtaláljuk az esetek többségében az alkoholt, mint okozót. S számunkra igazán nem lehet még az sem vigasztaló, hogy az alkoholizmus világméretekben is terjed, nem magyar sajátosság.

Lehet, vannak emberek, akik azt állítják, túlzás ilyen sötét képet festeni az alkohol hódító útjáról. Talán igazuk is van — de szándékosan történt. Fel kell rázni az embereket: jó lesz vigyázni, mert életünk, emberi magatartásunk, családi boldogságunk egyik ellensége tesz mind nagyobb táborra szert.

Felbomlott családi élet, verekedő szülők között sínylődő gyermekek, közlekedési balesetek, megannyi tragédia, — emberek, értékes, hasznos emberek mennek tönkre rajta. Ha csupán egyről van szó, akkor is szót kellene emelni. Mennyire fontos tehát szót emelni akkor, amikor ezrekről van szó.

Nem, nem lehet erről eleget beszélni és nem tudunk eleget tenni, hogy megállítsuk az alkohol hódító útját. Ezt a harcot kezdhetnénk talán ott, ahol gyái'tják, ott, ahol kimérik. A kocsmákban, vendéglőkben és egyéb ivásra alkalmas helyeken ott van a nagy táblákon: ittas embert nem

szolgálunk ki. De alig akad olyan, ahol ezt be is tartanák. Mert különben hol is rúgnának be az emberek? Személyes vélemény, de én az italboltok és egyéb ilyen szolgáltató vállalatok dolgozóinak jutalmazását nemcsak a fogyasztott áruk mennyisége alapján szabnám meg, hanem azt is figyelembe venném, hogyan tartja be azt a törvényt, mely szerint ittas embert nem szabad ki - szolgálni.

De ezen túlmenően társadalmi összefogásra volna szük- sék az alkoholizmus ellen. Több emberi, baráti szóra azoknál, akik csak rátértek még erre az útra, több védelemre az alkoholisták családjának, s tegyük hozzá, több zárt, elvonó helyre, ahol az alkoholizmus mocsarába süly- lyedt embereket visszaadják az életnek. Igen, az emberi, rendes életnek, ahol van lehetőség egy-egy pohár sör, bor, vagy akár egy-két féldeci felhajtására, de nincs helye oktalan, észnélküli ivá- szatoknak. Olyan közvélemény megteremtésére van szüksék, ahol nem hőstett a berúgás, hanem szégyelni való dolog.

Ügy vélem, a fokozott harcot — mint legjobban érdekelt feleknek — az asszonyoknak kellene elsősorban megindítaniuk. Asszonyoknak, s nem szabad felmenteni egyetlen embert sem, aki a •gyermek, ä család rovására issza el keresetét. Természetesen társakra van szükség ehhez, a férfiak köréből is. Társadalmi összefogásra, hogy gátat vessünk az alkohol hódításának, mint az emberi, derűs élet egyik nagy ellenségének.

DEÁK RÖZSI

Mint a jó testvérek ...

AZ ALFÖLDI kis vonat mozdonya hosszút, éleset füty- tyent, aztán csikorogva megállnak az apró kerekek. — Tarnaszentmiklós, — kiált a kalauz és széttekint az állomáson, majd egy-két perc tartózkodás után pöfögve újra elindul a szerelvény.

Az állomás mellett szép, modern épület, gépszín, fehérre meszelt falak mindenfelé. Ha nem tudná az ember, bizony nem is gondolná, hogy a Tarnaszentmiklósi Gépállomás ez a csinos kis „tanya.” Tisztaság, rend mindenfelé és nyoma sincs a szanaszét heverő gépeknek, alkatrészeknek, vasdaraboknak.

A gépállomás udvara most csendes és kihalt, hisz a gépek, traktorok, no meg az emberek is kint dolgoznak a földeken, úgyhogy csak bent az irodában lehet találkozni valakivel. Az első ember, aki élőnkbe kerül Lőrincz Béla elvtárs, a gépállomás üzemgazdásza, aki egyben kiváló ismerője a környék termelő- szövetkezeteinek. Lőrincz Béla üzemgazdászt ezúttal arra kérjük, mondja el, hogyan segíti gépállomásuk a hozzája tartozó termelőszövetkezeteket, mennyivel viszik előrébb a tsz-ek ügyét?

— Gépállomásunkhoz közel 33 ezer hold szántóterület tartozik, — kezdi Lőrincz elvtárs szavait. — Tizennégy termelőszövetkezettel van kapcsolatunk, akiknek rendszeresen dolgozunk úgyszólván kora tavasztól késő őszig, de nyugodtan mondhatnám, hogy legtöbbjüknek egész esztendőben. Hegy csak a nyári munkák közül néhányat említsek, gépállomásunk a termelőszövetkezeteknek 3187 tonna gabonát csépelt el, nem számítva a kombájnok munkáját, amit évről-évre több és több termelőszövetkezet vesz már igénybe. Az idénymunkák előtt és után a gépállomás igazgatósága rendszeresen értekezletre hívja össze a termelőszövetkezetek elnökeit és qtt, azon az értekezleten részletesen megtárgyaljuk mikor, miben lehetünk a termelőszövetkezetek segítségére. Megbeszéljük természetesen azt is, hogy a termelőszövetkezetek elégedettek e a mi munkánkkal és mi az óhajuk a jövőre néz ve.

BÜSZKÉN mondhatom, hogy az utóbbi években úgy a termelőszövetkezetek. de az egyénileg gazdálkodó parasztok is egyre inkább elégedettek a gépállomás munkájával és ennek eredményeképpen szorosabb, barátibb lett a kapcsolat közöttünk. Mi úgy érezzük sokat teszünk a termelőszövetkezetek munkájának megkönnyítése érdekében és évről-évre több és újabb gépeket állítunk munkába, hogy ezzel is könnyíisük a nehéz paraszti munkát. Termelőszövetkezeteinknél ez évben 717 holdon végeztünk tarlóhántást, 188Ü holdon mélyszántást és 2544 holdon vetőszántást. Ezek a számok úgy gondolom, beszélnek maguk mellett, — magyarázza a gépállomás üzemgazdásza. Ma már évről-évre több munkát végzünk el gépi erővel a termelőszövetkezeteknek, köztük olyanokat is, melyeket nemrég még kézi erővel, nagy fáradsággal végeztek a termelőszövetkezetek tagjai. A műtrágya szórást ebben az esztendőben már csaknem teljes

egészében géppel végeztük. Számszerint 2169 holdra szór* tunk műtrágyát. igen nehéz munka még a rizsföldek szántása, amire minden esztendőben szintén mi vállalkozunk. Most, mivel kevésnek bizonyultak erőgépeink, más gépállomástól hoztunk erőgépeket, hogy időre felszánthassuk a tsz-ek rizsföldjeit. Ez idén határidőre néhány hold híján ezer hold rizsföldet fogunk felszántani. A kaszálás, kapálás terén is évente növekvő segítséget adunk a termelőszövetkezeteknek. A nyár és ősz folyamán mintegy 500 holdat kaszáltunk, 1100 holdat kapáltunk géppel és hamarosan sor kerül a répa géppel történő szedésére, gépi silózásra, esetleg krumpli betakarításra is. Ezeknek a mun-' káknak az értékét valójában akkor tudja csak értékelni a termelőszövetkezetek tagsága, ha emlékezetébe idézi azokat az időket, amikor jóformán minden mezőgazdasági munkát. két kezükkel végeztek, látástól vakulásig.

A MI KAPCSOLATAINK

a termelőszövetkezetekkel új, testvéri kapcsolatok és érdekeink is közösek. Számunkra nem közömbös, hogy egy-egy termelőszövetkezetnek mennyi a termése, milyen a tagság élete. Gépállomásunkon, brigádszállásainkon odavaló, falubeli emberek dolgoznak, akik ismerik saját községük, termelőszövetkezetük földjeit, gondjait, problémáit, és azokon maguk is segíteni akarnak. A mi célunk a termelőszövetkezetek erősítése, segítése és támogatása nem üzleti, hanem elsősorban testvéri alapon ...

SZALAY ISTVÁN

Őszi költségvetés

LEGKEDVESEBB évszakom az ősz. Igaz, hogy az idő múlására emlékezteti az embert. — de ez is lehet szép. No nem annak örül az ember, hogy ismét több az ezüstös szál a hajában, hanem jó nézni a cseperedő gyerekeket. Itt az ősz, ismét járnak iskolába, a nagyobbik mar hatodikos. Jaj megint le kell engedni a szoknyáját, igazán kész nagylány már, s a kicsi

sem küszködik az ábc-vel az idén, a második osztályban koptatja a padot. AkineK nincs, az nem is tudja, milyen öröm, hogy a gyermek, akit tegnap még a karomon í'ingattam, ma már egy kis felnőtt, értelmes tekintetével néz rám és segít számolni, mert éppen nagy gondban vagyunk. Az őszi bevásárlások listáját állítjuk össze, s mikor már azt hinnénk készen is vagyunk, valamelyik csemete újabb és újabb igénnyel jelentkezik. Természetesen nem követelőzve, — jól nevelt gyerekről lévén szó, — hanem úgy szépen, kicsit hízelkedve, kicsit komolykodva, s amennyiben erről egyáltalán szó lehet gyerekeknél, figyelembe véve mennyi js az a rendelkezésre álló összeg.

Nézzük csak az igényeket. Ugyebár mindenek előtt kell a magasszárú cipő, mert a tavalyi nem szép, meg ró is lehet fogni, hogy kicsi.

S ugyebár az a legkevesebb amit az ember ad a gyerekének, hogy minden ősszel új cipőt vesz — a nyárit , most nem számítjuk. — Aztán következik a még hiányzó iskolai felszerelés, (nem tudom, nekem még soha nem sikerült úgy megvenni, hogy ki ne derüljön egy hónap nül- va is, hogy még mindig hiányzik valami.) A következő lépés a kabát-szemle. A kicsinek jó lesz a nagyobbiké, szerencsére az nagyon vigyázott rá, még most is olyan, mintha új lenne, de a na- gyobbiknak kell. Átfut a gondolat az agyamon, hogy talán az enyémből kellene csináltatni, de aztán el is tűnik nyomtalanul, mert hirtelen eszembe jut, milyen kényelmetlenül rossz érzés volt, egyszer gyermek koromban, mikor a bátyám átalakított bőrkabátjában meg kalapjában mentem iskolába. Hogy szerettem volna eltüntetni az apró kopásokat orvul kikukucskáló bélést.

Nem, inkább maid valami mást nem veszünk meg, csak a gyereknek legyen kabátja.

— És az én balettcipőm — húzza el a szót a kicsi. Az is kell, nem lehet zokniba táncolni. Igaza van, ezen sem lehet vitázni. Mert ugyebár haladunk a korral, a nagyobbik íoto-szakkörre akar járni,

Beszélgetés a megélhetésről egy munkásasszonnyal

AMIKOR EGER VÄKOS

szélén, a Cifra-hóstyán, pontosabban a Cifrakapu utca 18. szám alatt bekopogtattunk Kármán Attila lakatosárugyári dolgozó házatájára, a szőke, 21 éves fiatalasszony éppen három és féléves, kis Attila fiával bajlódott. Ebédet — egy tányér töltött-paprikát — rakott a gyermek elé, aki azt jó étvággyal, sűrűn kanalazta befelé, ami nem is csoda, hiszen a család szemefénye reggel óta ki tudja megmondani, hogy hányadszor futotta be társaival az utcát.

— Mert pajkos gyerek ez — mondja a bemutatkozás után a kékszemű asszonyka — néha, hogy előkerítsem, s asztalhoz ültessem, két órámba is belekerül.

A szőnyegezett, tiszta, takaros menyecskére valló konyhában jelenleg csak hárman vagyunk. A férj műszakban van. Kármánnéval a fizetés megfelelő beosztásáról, és a megélhetésről beszélgetünk.

— Én 29 éves férjemmel már öt éve lesz novemberben, hogy együtt élek — mondja bevezetőül Kármánné — és azóta égy rossz szót sem szóltunk egymáshoz. Ő akkor 2500 forintot keresett havonként, én pedig az Egri Dohánygyárban dolgoztam és 900 forintot kerestem. Ebből a pénzből éltünk, s ruházkodtunk egy évig, amíg ott nem hagytam szülés miatt a Dohánygyárat. A szoba-bútoron kívül (amit még szüleitől kapott) minden mást azóta közösen vettünk a férjemmel. Ahogy összegyűlt a pénz, úgy vettük meg a konyhabútort, szőnyegeket, csillárt, rökamiét, 1900 forintos rádiót, és ez idő alatt ruházkodtunk is.

— Most mennyit keres a férje és hogyan tudnak belőle megélni? — kérdezzük.

— A MÚLT HÓNAPBAN

2200 forintot hozott haza. Ebből ezer forintot majd mindig elköltők egy hónapra a kosztra. Persze mi úgy csináljuk, hogy hízót vásárolunk, ami ellát bennünket télre, sőt egész évre is zsírral és más húsféleségekkel. így már 700 forintból is kijövök egy hónapban. Háromszáz forintot másra tudok elkölteni. Fizetéskor (11-én és 26-án) két hétre előre szoktam vásárolni. Ilyenkor a boltban 150—200 forintot is otthagyok. Nyolc kiló lisztet, három kiló cukrot, paprikát, sót és hirtelené- ből ki tudja felsorolni, hogy mi mindent is vásárolok a háztartásnak.

Az elmúlt öt év tapasztalata engem arra tanít — folytatja tovább Kármánné, — hogy csak úgy lehet eredményesen gazdálkodni, jól élni, ha a fizetést be tudjuk osztani, s tudunk takarékoskodni. Mi például mindig kitűzzük, hogy most ez kell és akkor arra gyűjtjük a pénzt, s amikor az ki van, megyünk a boltba és megvesszük. így vettünk nem oly régen a gyereknek ruhát és magamnak is. Az idén ruhára és lábbelire több mint 2000 forintot elköltöttünk. Pedig nem is erre tettük félre a pénzt. Ebben az évben vettük, majd 20 ezer forintba kerülő Pannónia motorkerékpárt is. A nyáron szinte minden vasárnap motorra ültünk és elmentünk kirándulni a Bükkbe és a Mátrába. Most az a tervünk, hogy a motorkerékpárhoz oldalkocsit vásárolunk, mert jövőre a gyereket is szeretnénk magunkkal vinni egy-egy kirándulásra. Egy oldalkocsi 7—8 ezer forintba kerül, de tervünk az is, hogy télen nekem és a férjemnek veszünk egy-egy

bőrkabátot, ami megint belekerül vagy 5000 forintba. Persze, hizó is kell, ami újabb 3000 forintot visz el a háztól. S hogy telik-e, sikerül-e? Én egész biztos vagyok benne! Csak szép sorjában kell- ösz- szegyűjteni a pénzt és vásárolni. Előbb megvesszük a sertést — akkor kevesebbet kell költeni az élelemre — utána a bőrkabátot és jövő év közepén, amikorra itt a nyár, talán sikerül megvenni az oldalkocsit is.

— HA ILYEN NAGY terveik vannak, akkor biztos nem nagyon járnak szórakozni, — meggondolják előbb jól, hogy hová teszik forintjaikat.

— Nem egészen így van azért. Mi költünk a szórakozásra is, hisz fiatalok vagyunk. Nyáron leginkább kirándulni jártunk a motorral, de hétköznap is előfordult az többször, hogy amikor a férjem hazajött a munkából, motorra ültünk, és elmentünk valamelyik erdőbe, rétre virágot szedni. De azért járunk moziba és színházba is. Igaz, ma szénhordás az esti program, mert délelőtt vásároltam Szarvaskőben 20 mázsa szenet, s most hozzák haza. A fuvarral együtt ez is 500 forintunkba kerül. Holnap, ha jegyet kapunk, megnézzük a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül”-t, a színházban.

— Ha a Lemezgyárban bár van, mi mindig ott vagyunk, de az én férjemmel például a Park Szállóba nem lehet menni, mert még a sört sem issza meg.

— De annál jobban szereti a könyveket. Ha teheti, mindjárt könyvet fog a kezébe és olvas. Nagyon gyorsan tud olvasni. Egy vasárnap délután, egy vastag könyvet is elolvas. Terveztük, hogy csináltatunk

a kicsi balettre. Ez természetes, — minket is az asztal körül kergetett jó anyánk, ha nem ezt csináltuk.

NÉZZÜK CSAK tovább. Kellenek hosszú nadrágok, — s újabb különvélemények a csemeték részéről, meid nem mindegy, hogy milyen. Kialakult ízlése van mind a kettőnek, — ez ugye nem is csoda, hiszen már 12 meg 8 évesek, s most már nem emlékszem rá, de biztos én is kikötöttem ilyen idős koromban, hogy milyen holmit akarok. Szemle a pulóverek között. Azt is ki kell egészíteni, — No adjuk csak össze a téli bevásárlásra szánt pénzt Hát igen, ez egy kicsit több mint amennyi a csemetékre elő volt irányozva, de erre is van megoldás. Édesanyának nincs szüksége mindenre. — Erre viszont határozottan emlékszem, hogy az én édesanyám is így csinálta, úgy látszik ez kiirthatatlan hagyomány, anyákról anyákra száll.

Enyhe ellenkezés a gyerekek részéről; nem. anyunak is kell, — de csak éppen any- nyi, hogy nem kell komolyan venni. Hiába a gyerekek kicsit önzők, ez viszont ugyancsak nemzedékről nemzedékre Szálló hagyomány.

Ezzel meg js lennénk. s mivel ilyen jól sikerült beosztani a meglevőt, egy kicsit előre tervezünk,

— Anyu olyan cipőt vegyünk, amire lehet majd korcsolyát szerelni, — a későbbi beruházásokból ez sem maradhat el, — hiszen mikor tanuljon az a gyerek, ha nem most. De ha már a korcsolyánál tartunk, kelL hozzá szép gyapjú sapka, sál.

Szóval megint csak elköltöttük — egyelőre gondolatban az utolsó vasat is ...

MÁSNAP összekerülünk mi mamák, és gondterhelt arccal panaszkodunk egymásnak, hogy mégis csak nagyon nehéz az élet. Alig maradt valami pénzünk, pedig nem is vett az ember csak egy fűzős cipőt, egy tornacipőt, egy balettcipőt, téli kabátot, nadrágot, — s még miből vesszük meg a korcsolyát meg azt a nagyon helyes kis ruhát, ami ott az „állami” kirakatában látható. Közben megértőén bólogatunk egymásra: valóban nehéz az élet, nagyon sok a gond, kiváltképp így ősz táján, (békéatl

egy könyvszekrényt, de nem tudjuk hová tenni, igy egyelőre le kellett róla mondani. A helyszűke miatt nem tudom, ha veszünk egy díványt a télre, hová tegyük? Nincs hely. Kicsi lett a konyha, kicsi lett a szoba. Minden sarkot elfoglal egy-egy bútordarab. A befőttek (kb. 300 forint értékű), már a szekrény tetején kaptak helyet. A még üres helyet, ami a falon volt — tréfásan mondja — most festmények tarkítják. Az idén festmények vásárlására is 570 forintot költöttünk.

És a kis Attila sem maradhat ki, neki is kell a télre kabát, ruha, hócipő, karácsonyra pedig ajándékképp egy kis vonat. S hogy mindez meg- lesz-e? — arra igent felel az asszony. Ahogy mondja — én megelégedett vagyok a sorssal, mert békességben, jól élünk a férjemmel, aki fizetéséből el tudja látni a családot.

Ezért néhányan irigyelnek bennünket, irigylik azt, hogy nekünk napról-napra jobban megy, mert jobban tudunk gazdálkodni a pénzzel, mint ők...

HÄT CSAK HADD irigyeljék a Kármán-család boldogulását a pocsékolók, a kevésbé szorgalmasak. Jó dolog az és nagyon örvendetes, hogy nem a főszolgabíró úr autóját csodálják és irigyelik, hanem a Lakatosé rugyár fiatal munkásának oldalkocsis motorkerékpárját, kiegyensúlyozott, boldog életét. Jó az, nagyon jó, hogy ebben az országban irigyelni lehet a szorgalmas munkás sorsát, s jó azt tudni, hogy napról-napra több és meg- számlálhatatlanabb lesz majd a Kármánékhoz hasonló irigylésre méltó munkás családok száma.

FAZEKAS ISTVÁN