Népújság, 1958. október (13. évfolyam, 213-239. szám)

1958-10-26 / 235. szám

1958. október 26.. vasárnap NÉPÚJSÁG 3 Az élcsapat és a sereg Az ellenforradalom leverése után — látva az ellenforrada­lom óriási kártevését, pusztí­tását — sokan hangoztatták ezt a pesszimista véleményt: hosz- szú, hosszú évek, talán egy évtized is kell ahhoz, hogy meg lehessen valósítani a tel- ies konszolidációt. E pesszi­mista felfogásban fellelhető volt némi bizalmatlanság is a .lövőt illetően. Bizalmatlanság egyrészt a testvéri országok se­gítségnyújtásában, másrészt: bizalmatlanság a tömegekben, a népben, amelyre — megany- nyi külhoni segítség mellett is — végeredményben a konszo­lidáció munkája hárult. Az elmúlt két év eredményei alaposan rácáfoltak ezekre a pesszimista, a gyors kibontako­zásban nem bízó nézetekre és véleményekre. Soroljuk-e az elért eredmé­nyeket? A november 16-i vá­lasztásokat előkészítő jelölő­gyűléseken — summázva is, kisebb és nagyobb részletes­séggel is — sok szó esett ezek­ről. A szocialista ipar terme­lése — csak ez év első hét hó­napjában — 17 százalékkal volt több, mint a múlt esztendő azonos időszakában. Növeke­dett a széntermelés, az ener­giaellátás... és így tovább. Az átlagos bérszínvonal nagyjából a múlt évi szinten stabilizáló­dott ugyan, de a béreken kívül kifizetett nyereségrészesedé­sek. valamint a foglalkozta­tottság növekedése eredménye­ként a lakosság jövedelme meghaladta a tavalyit. Ezek a példák országos vonatkozású­nk. — de ezeken az eredmé­nyeken belül ott vannak me­gyénk üzemeinek, bányáinak teljesítménye is. És beszélhet­nénk a városokban, a közsé­gekben e két év alatt született eredmények sokaságáról is. A felépült és épülő új családi há­zakról. iskolákról, kultúrottho- nokról. utakról, járdákról, más közérdekű létesítményekről. A tények, számok, adatok soka­ságát idézhetnénk a megye há­rom városából, a tíz és száz községből. Nincs egyetlen vá­ros. falu a mi megyénkben sem. ahol — helyreállítva az ellenforradalom okozta külső és belső károkat — ne történt volna erőteljes előrelépés az adott jelenből a jövő felé. Az eredmények: vitathatat­lanok. Az elmúlt hónapokban kül­földön — és elsősorban Nyu­gaton — járt magyar küldöt­teknek sokszor és sokan tették fel azt a kérdést: mi volt a tit­ka a gyors konszolidációnak? A szocialista országok segítsé­gén kívül mi volt az, ami alig két év alatt az ellenforradalom okozta mélységekből felemelte az országot, biztosította a nor­mális életmenetet, s mozgósí­tani tudta az embereket a nem kis erőt és sokszor áldozatot is kívánó építő munkára? Nem volt és nincs is itt sem­miféle titokról szó. A magyarázat nem lehet és nem is más, mint az: volt és van országunkban egy párt — a kommunisták, pártja — amely élére tudott állni az el­lenforradalom ellen kibonta­kozott harcnak, győzelemre tudta vezetni ezt a harcot, s a lehetőségek és az adottságok alapján olyan célokat állított az ország elé, amely fel tudta sorakoztatni a tömegeket e párt mögé a célok elérésére. A kommunista párt — a munkásosztály seregének él­csapata. a nép vezetőereje — volt az, amelynek soraiból fogtak fegyvert elsőként az el­lenforradalom ellen; a kom­munisták holtak azok. akik el­sőkként álltak oda a gyárak, üzemek munkapadjai mellé, vagy szálltak le a bányákba, s kezdték meg a termelést; a kommunisták voltak azok, akik példamutatásukkal, józan ér­veikkel, s meggyőző felvilágo­sító szavukkal hintették szét a párt, a munkásosztály, a szo­cializmus igazságát, s űzték cl az ellenforradalmi zűrzavart az emberek gondolkodásából. S a párt, p forradalom fü­zében mega akult munkás­paraszt kormány tömegbázisa napról napra, hónapról hónap­ra szélesedett, erősödött. Nap­ról napra, hónapról hónapra és egyre jobban, világosabban ismerték fel az emberek a párt politikájának helyességét, s álltak mellé, dolgoztak a cél­kitűzések valóraváltásáért. Ez az az „titok”: a párt po­litikájának nagy és egyre nö­vekvő tömegbázisa, ami gyors előrehaladásunkat, a gyors konszolidációt biztosította, saz embereket e politika irányában bizalommal és reményekkel töltötte el. Világos dolog ez, akár a nap: ha az emberek lát­ják, hogy az eléjük tűzött cé­lok igazak, mind maguk, mind az általános előrehaladás szem­pontjából eredményesek — ere­jük teljével, s mind többen állnak sorompóba azok meg­valósításáért. Ez a mind több ember je­lenti azt a sereget, amelynek élcsapataként a párt mind előbbre és előbbre mutathat, mind nagyobb célokat tűzhet ki a szocializmus építésében. S e seregre — a tömegekre, — a pártnak szüksége van, hogy a jelent és a jövőt szolgáló és formáló politikája megvalósul­jon. S viszont a seregnek a tö­megeknek szüksége van az él­csapatra, a vezető erőre, mint ahogy — a klasszikus mondást felidézve: a hajók sem futhat­nak ki a tengerekre, iránytű nélkül. A pártnak —■ a kommunis­táknak, — mindig törekednie kell, hogy erősítse, szélesítse, mélyítse kapcsolatait a dolgo­zó tömegekkel. A felszabadu­lás óta eltelt csaknem tizen­négy esztendő története, meg­annyi eseménye számtalan pél­dáját mutatja annak, hogy ha jó és erős a párt tömegkapcso­lata, akkor nagy eredmények születnek. De ha ez a kapcso­lat gyengül, meglazul, ott meg­jelenik a külső és belső ellen­ség, hazug jelszavakkal, álnok­sággal. csalással megpróbálja a maga befolyása alá gyűrni az embereket. A közelmúlt törté­nelmünkből erre is van példa: az ellenforradalom. Milyen értékűek ma a párt tömegkapcsolatai? A kérdés megválaszolására elég lenne annyit mondani: nézzünk vé­gig a választások előkészítésé­nek eddigi eseményem, első­sorban a lezajlott jelölőgyülé- seken. Az a politikai pezsgés, amelyet itt, a mi megyénkben is tapasztalhattunk, az a tény, hogy a gyűléseken megjelent dolgozók nagy aktivitással vet­ték ki részüket a jelölésekből, s örömmel, bizalommal java­solták jelöltnek legtöbb helyen kommunistákat; az, hogy ezek a gyűlések eleven vitafórumok voltak, amelyeken mind a kö­zeli, mind a távolabbi jövendő­vel kapcsolatban konkrét ter­vek is születtek — mindez azt mutatja, hogy az emberek, a tömegek valóban vonzódnak a párt politikájához. Helyeslik azt, és munkájukon kívül ja­vaslataikkal, saját soraikból a legjobbak jelölésével is hozzá akarnak járulni annak megva­lósításához. S így van ez mind a gyárakban, üzemekben, mind a falvakban, s a külön­böző hivatalok, intézmények értelmiségi dolgozói között is. S még egy dolog, ami erőssé tette, s tovább szilárdítja a párt tömegkapcsolatát: az őszinte beszéd mindkét rész­ről. Az emberek — éppen az el­múlt két év alatt — megszok­ták, hogy a párt nyíltan és őszintén tárja fel előttünk az ország gondjait, bajait — nem tart attól, hogy az emberek el­fordulnak tőle, ha a meztelen igazság tényeit láttatja velük, s segítséget kér tőlük a gon­dok, bajok megoldásához. Az emberek szeretik az őszinte, igaz és világos beszédet, mert abból valóságos tényeiben tud­ják realizálni a rájuk háruló feladatokat, látják, mit & ho­gyan kell tenniök, mind a ma­guk, mind pedig az egész kö­zösség érdekében. S az őszin­teség őszinteséget szül. A dol­gozók többsége ma már nem rejti véka alá egy-egy adott eseménnyel, ténnyel, állítással szembeni ellenkező vélemé­nyét, hanem bátran felveti, kérdez és megnyugtató felele­tet vár. S meg is kapja a meg­felelő választ Ezt a légkört — a kölcsönös őszinteség és bizalom légkörét — fenntartani és ápolni kell. Az elrejtett, ki nem mondott problémákat nem lehet orvo­solni. nem lehet megszüntetni S hogyan tudná tanítani a tö­megeket a párt. ha nem is­merné az embereket, vagy ha maga is elhallgatna a problé­mák közül valamit. Választások előtt állunk: a dolgozó milliók néhány hét múlva az urnák elé járulnak, megválasztják helyi és orszá­gos vezetőiket, megszavazzák azokat a terveket, amelyeket a közeli és távolabbi jövőre nézve a párt, a kormány tűzött az ország további felemelke­dése érdekében a nép elé. A választás: küzdelem, amelyből párt-vezette népünknek meg­erősödve, megizmosodva a jö­vő szép feladatainak megvaló­sítására készen kell kikerülnie. S minden bizonnyal így is lesz ez. DÉR FERENC i Kádár János elvtárs látogatása Egerben Mint arról már hírt adtunk, kedves vendége volt pénteken Egernek: Kádár János elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága első titkára látogatta meg vá­rosunkat. Aki találkozott, aki beszélt Kádár elvtárssal, ab­ban maradandó emlékét ha­gyott tanácsa, közvetlensége, egyszerűsége, barátsága. A délelőtti beszélgetésen — ahol a megye vezetőivel ta­lálkozott — nagyon sok fontos, az országot, a munkáshatal­mat, a népgazdaságot és a nemzetközi helyzetet érintő kérdésben adott hasznos tájé­koztatást, tanácsot a megve vezetőinek. A beszélgetés után általános volt a vélemény: sokat segített Kádár elvtárs abban most közvetlenül is, hogy lássuk, hogyan men­jünk tovább, hogyan javítsuk tovább a pártmunka stílusát, a tömegkapcsolatot, hogyan lehet jelentősebb eredményt elérni a gazdasági, a politi­kai munkában. Délután — erről is hírt ad­tunk már — a Dohánygyárba látogatott el. Érdeklődéssel figyelte a munka folyamatát, több dolgozótól megkérdezte, milyenek a munkakörülmé­nyek, hogyan keresnek, hogyan élnek. Bár egy-egy osztályon, üzemrészben viszonylag rövid ideig tartózkodott, mégis köz­vetlen, baráti, emberi kapcso­lat alakult ki közte és a dol­gozók között. Többen arra kérték, látogassa meg őket máskor, is; mások elmondták, szeretik hallgatni beszédét, szóljon gyakrabban hozzájuk a rádión keresztül — a ragasz­kodás, a szeretet csillogott a szemekben és szívből jövő volt a szó, amit hozzá intéz­tek. íme egy jelleír epizód ebből a ragaszkodásból: A szivarka előkészítő rész­leget valamilyen oknál fogva elkerülték a vezetők, nem mu­tatták azt meg Kádár elvtárs­nak. (Tálán azért, mert az a leg- j zsúfoltabb üzemrész.) j Pedig itt is nagyon várták a kedves vendéget. S ami­kor látták, hogy hozzájuk nem megy be Kádár elvtárs, hogy már visszafelé tartanait, Kolozsváriné, az egyik mun- kásggszony ezt. mondja: „Majd én visszahívom Kádár elvtár­sat”. Az iroda előtt érte utói a látogatókat. Kádár elvtárs elé per-dült és kérte: látogas­sa .meg őket Is, ők miért ma- tadtak ki. Voltak ott, akik azt mondták: „majd máskor, hisz nincs most mindenre idő”, Kádár elvtárs azonban meg­fordult és a munkásasszony oldalán elindult visszafelé, megnézte ezt az üzemrészt is, és hosszasan beszélgetett 8 dolgozó asszonyokkal. Vagy egy másik: Egy fiatal, barna nő jár állandóan Kádár elvtárs nyo­mában. Egyszer csak hátra­fordul és azt mondja: „ka­pott-e már Kádár elvtárs egri nőtől csókot, mert én adok neki egyet”. Kádár elvtárs nem hallotta ezt, a csinos, barna nőnek viszont nem volt bátorsága és így ma sem tud­juk: kapott-e már egri lány­tól csókott Kádár elvtára. .. A dohánygyári látogatás után Kádár elvtárs végigsé­tált a városon. Az utcán, amerre járt, megálltak a járó­kelők, köszöntötték, üdvözöl­ték és ő barátságos mosoly- lyal, kedves szavakkal fogadta az üdvözléseket. Kádár elvtárs az esti órák­ban búcsúzott el Egertől, — ahol már máskor is járt, hisz megyei képviselőnk is volt — és amelyet ő is kedves, szép városnak tart. Mi, egriek, pe­dig sokáig nem felejtjük Ká­dár elvtárs látogatását, s kér­jük: máskor is keresse fel vá­rosunkat. Mindenkor szívesen várjuk. (papp) Automatikus vezérlésű, nagyüzemi mosógép A Vegyipari Gép- és Radi­átorgyárban elkészült a ha­zánkban eddig legnagyobb mosógép, amely egyszerre 13Ü kiló ruha mosására alkalmas. Az új gép egyben kísérleti példány is, amelyhez külön­leges automatikus vezérlőbe­rendezést szerkesztenek a gyár mérnökei. A úgynevezett „porgramvezérlő készülék’“ automatikusan szabályozza majd a mosógépbe folyó víz mennyiségét és hőmérsékletét, a mosás időtartamát Abban a pillanatban, amikor a ruha már teljesen tiszta, a mosógép működése megszűnik. (MTI) j\ T ár körös-körül égtek a forradalmi tü- ^ zek ós ropogtak a fegyverek, s a magyar nép is készült a forradalomra, de az udvarhoz közel álló konzervatív körök'' még mindig nem adták fel a reményt. A gödöllői királyi kastélyban egymást érték a jobboldali politikusok és főzték a jobbnál- jobb terveket, amelyek mind arra irányul­tak, hogy megmentsék a királyságot és vele hatalmukat. Mikor úgy látták, hogy ezt csak a régi emberekkel nehezen tudják megvalósítani, Vázsonyi, a lipótvárosi pol­gárságnak ez a tipikus képviselője azt a ter­vet eszelte ki, hogy ki kell sajátítani ' a Nemzeti Tanács programját és azzal kell megkeresni a kibontakozás útját. Az intri- kusck másik csoportja, amelyhez herceg Windisgrätz, őrgróf Pallavicini és Krausz Simon, a Magyar Bank vezérigazgatója lar- toztak, azt a tervet eszelték ki, hogy Káro­lyit is meg kell nyerni, amennyiben pedig ez nem sikerül, legalább egy-két napra el­távolítani a fővárosból. A Nemzeti Tanács ugyanis október 27-re nagygyűlést hirdetett s attól féltek, ha nem tesznek valamit a kibontakozás érdekében, akkor már ez az esemény a forradalom kitörését fogja ered­ményezni. Károlyi leírja emlékirataiban, hogy ok­tóber 26-án, délelőtt felhívta őt Krausz Si­mon és közölte vele, hogy több politikussal beszélt, akik most már az események hatá­sa alatt elfogadják a Nemzeti Tanács mog- ramját, beleegyeznek Káról}! miniszterelnök­ségébe azzal a kikötéssel, hogy három fon­tos tárcát Andrássy és csoportja kapna meg Krausz véleménye szerint ezt a ter­vet helyesli és támogatja az uralkodó is. Károlyi azonnal összeült a Nemzeti Tanács vezetőivel és elhatározták, hogy elfogadják a Krausz-féle kibontakozási tervet, mely egyenlő volt a forradalom meggátlásával. ÍZ" árolyi délután megjelent Gödöllőn a királyi kastélyban, hogy Krausszal és Pallavicinivel megbeszélt tervet, melyről ál­lítólag a király is tudott, most személyesen adja elő. Első meglepetése itt az volt, hogy már nyíltan beszélték: a király Hadik Já­nos grófot, Tisza és Andrássy emberét, ki­nevezte miniszterelnökké. Ettől függetlenül Károlyi is megjelent a királyi audencián és itt Károlyi emlékirata szerint a következő párbeszéd zajlott le kettőjük között: „Azt mondják nekem, hogy ön a köztársaságot NAGY JÓZSEF: Uralkodói közjáték akarja. Igaz ez?’“ — „Biztosíthatom felsége­det, hogy ez rágalom. Nem a köztársaságot akarom én, hanem az önálló, demokratikus Magyarországot. Ezt akarom, nem a köztár­saságot." — „Elhatároztam, hogy önt Ma­gyarország miniszterelnökévé kinevezem“’ — jelentette ki a király. Ezután Károlyi ismer­tette programját, majd az esti órákban kü- lönvonattal elutaztak Bécsbe, hogy az eskü­tételt Károlyi ott tegye meg. Közben a ki­rály megkérte, intézkedjék, hogy a 27-i nép­gyűlés simán, a törvényes keretek között menjen végbe. A nagyobb meglepetés aztán Bécsben ér­te Károlyit. 27-én a délutáni órákig ült szál­lodájában, várva a királyi hívást, — mind­hiába. Végül megtudta, hogy a király meg­másította elhatározását, újból Hadik került előtérbe, őt ejtették, ugyanakkor József fő­herceget, mint „királyi megbízottat’“ (homo regiust) küldték Magyarországra. Már ezt megelőzően kinevezte a király a kegyetlen­ségéről híres Lukachic tábornokot Budapest városparancsnokává. Az udvar tehát míg lát­szólag a demokráciával kacérkodva a Nem­zeti Tancs kinevezésén fáradozott, a valóság­ban a forradalmi erőkkel való leszámolásra készült, s csupán időnyerés céljából tárgyalt a baloldali csoportokkal. A néptömegek azonban nem is vártak túlságosan sokat a királlyal való tár­gyalástól. Szemükben a királyság már meg­szüntetett intézmény volt, amely csupán for­málisan nehezedett még a nép vállán, de kizárólag a népen múlt, hogy meddig. A 27- én megtartott népgyűlésen mintegy százezer ember tombolt, éltette a forradalmat és a Nemzeti Tanácsot. Az egybegyűltek mikor megtudták, hogy Károlyi este tér vissza Pestre, kimentek a Nyugati-pályaudvarra és hatalmas lelkesedéssel fogadták. Ugyanezzel a vonattal érkezett meg a nádor-jelölt Jó­zsef főherceg is. Maga József így írja le ér­kezését emlékiratában: „Budapestre érkezve a pályaudvaron nagy zsivajt és forradalmi tolongást találtunk. Vadul ordították: Éljen Károlyi, le a diktátorral. Utóbbi nekem szólt.’“ Október 28-án még tovább fejlődtek az események. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vittorio—venettoi nagy csatavesz­tésnek, amely a világháború utolsó nagy csatáját jelentette, s amely a közös hadse­reg teljes széthullását eredményezte. Ez a csata, amely újabb tízezrek életét követelte, elkerülhető lett volna, ha Andrássy kellő időben bejelenti a monarchia fegyverletéte­lét. Ez a körülmény most újabb lökést adott a forradalmi eseményeknek. Ugyanakkor el­terjedt annak a híre is, hogy a főherceg meg akarja erősíteni a Hadik-kormány kinevezé­sét, s továbbra is a legszélsőségesebb reak­ciós elemek vennének részt a kormányban. Ez újabb tüntetéshez és véres összetűzéshez vezetett. A z esteli órákban forradalmi hangulatú r*- tömeg tüntetett a Károlyi-palota előtt és követelte, hogy a Nemzeti Tanács vegye kezébe az ország irányítását ós Károlyi Mi­hály vezetésével alakuljon meg a forradalmi kormány. Károlyiék azonban még ekkor is türelemre intették a népet. Ekkor a tömeg egyik vezetője, Friedrich István, — aki ké­sőbb a fehérterror idején a legreakciósabb magatartást tanúsította — azt javasolta, hogy menjen fel a várba és a főhercegtől kö­veteljék a Károlyi-kormány kinevezését A tömeg meg is indult a Duna felé. A Lánc- hídnál a háromszoros katonai kordon meg­nyílt és átengedte a tüntetőket. A katonaság már nem lőtt a népre. A pesti hídfőt lezáró rendőrség azonban megakadályozta a hídon való átkelést. Rendőrsortűz dördült el, majd a lovasrendőrök rohamot intéztek a nép el­len. Két halott és sok sebesült maradt az ütközet helyén. A „lánchídi csata,“’ bár a nép vereségével végződött, mégis növelte a forradalmi szel­lemet. Forradalmi helyzet volt az országban, s az ilyen részleges vereség csupán arra volt jó, hogy az elégedetlenség lángját még ma­gasabbra szítsa. A Nemzeti Tanács elégté­telt követelt, a tömeg bosszúra készült. We- kerle pedig, aki még ténylegesen mindig vit­te a kormány vezetését, kijelentette, hogy a kormány fegyveres erővel fog elfojtani min­den forradalmi megmozdulást. Tisza ebben a zavaros időben feloszlatta pártját és belé­pett Wekerle pártjába, s teljes támogatásá­ról biztosította a mininiszterelnököt. Tehát mindkét oldalról készültek a nagy leszámo­lásra. A z erők azonban már távolról sem vol- tak egyensúlyban. A néptömegek for­radalmi mozgalma eddig is megmutatta, hogy a Nemzeti Tanács oldalán állnak. A hadse­reg, mely az állam szempontjából a legfon­tosabb fegyveres erőt jelentette, a „lánchídi csatánál“’ bebizonyította, hogy ugyancsak nem áll a hivatalos kormányzat mellett. Ok­tóber 29-én megkezdődött a különböző szer­vezetek csatlakozása is a Nemzeti Tanács­hoz. Már a délelőtti órákban híre érKezett, hogy a soroksári úti fegyvergyár pár ezer munkása megrohanta a 'raktárakat és kezd­te felfegyverezni magát. Ekkor alakultak meg az első munkástanácsok is és ezek azon­nal bejelentették csatlakozásukat a Nemzeti Tanácshoz. A délutáni órákban a budapesti rendőrség, amely előző este még közé lőtt a tüntetőknek, most testületileg bejelentette csatlakozását. Ezzel végeredményben a régi kormányzat elvesztette minden támaszát. A forradalom még ki sem tört, de győzelme már nem volt Kétséges. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents