Népújság, 1958. szeptember (13. évfolyam, 188-212. szám)

1958-09-18 / 202. szám

1958. szept. 18., csütörtök

NÉPÜJSAG

3

Nemcsak a nép felettesei, de szolgái is

A felszabadulás óta eltelt majd másfél évtized alatt a magyai' munkás és paraszt elszokott a hajbókolástól. Lassan elfeledte azt az időt, mikor félve, tétovázva, nagy hajlongások közepette szerénykedett oda, az íróasztal mögött ülő hivatalnokhoz, hogy panaszát, kérését előadhassa. Méltóságos és kegyelmes megszólításokat használt, nehogy megsértse az ügyeit meghallgató jegyzőt, vagy hivatalnokot.

És nem tehetett semmit akkor sem, ha ajtót mutattak neki, vagy segély helyett azt ajánlották, hajtsa ki a legelőre gyermekeit, ha nem tudja eltartani.

A magyar munkás' paraszt kiegyenesítette derekát. A maguk közül választott vezetőkhöz, hivatali tisztséget viselőkhöz, bátran nyit be ügyesbajos dolgával, nem kell földig hajolnia, hogy ügyét elintézzék. Örömmel tapasztalhatja, hogy emberszámba veszik, készségesen intézik panaszát, ha az jogos, vagy szíves felvilágosítást nyújtanak, miért nem lehet elintézni ügyét.

S ez így van rendjén, ösz- szehasonlítani a mai tanácsházát és az ott uralkodó új szellemet a régi községházáéval, a kisisten segédjegyzcket, hivatalnokokat, a parasztból, munkásból lett tanácselnökkel, vagy más hivatali dolgozókkal — badarság lenne.

A hatalom, a munkások, parasztok hatalma döntő változást hozott, a hivatalok légkörében is.

A hivatalok nagy többségében figyelembe veszik, hogy ott a hatalmon levő osztály polgárainak ügyét intézik, hogy ők, akik ott dolgoznak az íróasztal mellett, nemcsak a nép vezetői, de a nép szolgái is.

S ezt a megváltozott bánásmódot ma már természetesnek veszi a lakatos, a földműves, természetesnek veszi, hogy köszönését illendően fogadják, hogy türelmesen meghallgatják, s foglalkoznak ügyével.

Annál fetűnőbb és elítélen- dőbb, hogy még néhány hivatalnok magatartásán érződik a múltbeli gőg, az egyszerű ember lebecsülése, hogy nem adják meg a kellő tiszteletet ügyfeleiknek.

Ezeknek az embereknek nemcsak magatartásával, de az általuk használt hangnemmel sem lehet egyetérteni. Sajnos, még olyan embereknél is megtalálható a fennhé- jázás, akik apró hivatali tisztséget viselnek, s igazán nem formálhatnak semmi jogot arra, hogy a hatalom birtokosaival, a munkásokkal, parasztokkal úgy beszéljenek, mint felettes a beosztottjaival.

Mert ahogy a múlt rendszerben nem dobhatta ki a kishivatalnok az ügyeit intéző bankárt, vagy földbirtokost, — mert akkor ő is repült volna — úgyanúgy nem dobhatja most ki az esztergályost, vagy a tsz-parasztot, mert most ők az „urak” Magyarország portáján.

Ezért nem lehet szó nélkül elmenni olyan esetek mellett, hogy egy-két helyen, még köszönését sem fogadják az ügyfélnek, hagyják, hogy a panaszos dolgavégezetlen álldogáljon, s legjobb esetben odavessék neki: „nincs félfogadás, jöjjön holnap, vagy egy hét múlva.“

És azért van az is, hogy az alsóbb hivatali szerveket megkerülve pártbizottságokat, szerkesztőségeket, sőt az ország vezetőit keresik fel apró, cseprő ügyekkel, mert barátságtalan fogadtatásra találtak valamelyik hivatalnoknál.

Különösen sok panasz hangzik el a kalauzokra, a lakáshivatali tisztviselőkre, akik igen sok ügyféllel dolgoznak. Igaz nagy türelmet igényel ezeken a posztokon az emberekkel való foglalkozás. De a türelem elvesztése nagy erkölcsi károkat okoz az illető hivatalnoknak, de a hivatalos szervnek is. Mert az a fiatalasszony, aki kétségbeesve járta a lakáshivatalt, érthetően elkeseredett és levonta a következtetést a lakáshivatalban uralkodó légkörről, mikor érdeklődésére a türelmét vesztett hivatali dolgozó így förmedt rá: „Mit jár folyton a nyakunkra, nem lopjuk mi a lakást.”

Vagy vajon mit szól az a paraszt ember, aki tisztesség- tudóan köszön belépésekor és figyelemre sem méltatják? Nem azzal távozik, hogy ez és ez a hivatalnok milyen tiszteletlen, hanem hogy ennél a hivatalos szervnél milyen neveletlen emberek dolgoznak.

Mi azt szeretnénk, s arra törekszünk, hogy az ilyen neveletlen, közömbös, „kerékpár-lelkületű”, lefelé taposó, felfelé hajlongó tisztviselők ne sokáig rontsák a hivatalok légkörét, mert érvényt kell szerezni annak az igazságnak, hogy a hivatalokban dolgozó emberek nem a nép felettesei, — bár ügyükben intézkednek, s némi hivatali hatalommal is rendelkeznek, — hanem a nép szolgái.

S azt várják tőlük, úgy végezzék munkájukat, úgy fogadják az ügyfeleiket, hogy ennek az igazságnak a valóra válását érezzék azok, akik ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulnak.

Ez persez nem jelenti azt, nem is jelentheti, hogy az ügyfélnek mindent szabad, hogy szabad ordítani, durván beszélni, asztalt csapkodni okkal, vagy ok nélkül. Mert aki az íróasztalnál végzi munkáját, az is dolgozó ember.

Az ő önérzetüket is sérti, ha nem emberhez méltóan bánnak velük, ha durván sértegetik őket, a magukról megfeledkezett ügyfelek.

A megoldás tehát ebben az ügyben is közös igyekezet, a kölcsönös megbecsülés talaján jöhet létre, s kell létrejönnie. KOVÁCS ENDRE

Operepályág&i

pályadíj: 5 millió líra

Ez év december 22-én lesz száz éve annak, hogy Giacomo Puccini született.. — Fosca Crespi asszony, a nagy művész örököse, a milánói Scálá- val együttműködve, nemzetközi operapályázatot hirdetett. A pályadíj ötmillió líra. A pályázaton részt vehet a világ bármely zeneszerzője. Há- romfelvonásos operával lehet

pályázni, amit még nyilvánosan nem adtak elő, a pályázó nem lehet több negyven évesnél. A pályázatok beküldési határideje 1960. december 31. A díj megosztása a zeneszerző és a szövegíró között úgy történik, hogy négy millió lírát kap a zeneszerző, és egymilliót a szövegíró.

Fofoszakkor indul az egri Művelődési Házban

Az egri Művelődési Ház fotoszakköre megkezdte működését. A jelentkezőket szívesen látják, A laboratórium és minden egyéb felszerelés ingyenesen rendelkezésükre áll. A jelentkezés mindennap délután 5 óráig a Művelődési Ház irodájában, szerdán este 6 órától kezdve.

A „Hattyúk tava" Pekingben

Pekingben bemutatták Csajkovszkij: „Hattyúk tava" című balettjét. A balettet a pekingi balettiskola növendékei mutatták be. A növendékek átlagos életkora 15 év A balettet négy hónap alatt tanulták be.

Érvényt kell szerezni

a határozatoknak

E lap hasábjain már foglakoztunk a lakók és házigazdák viszonyával és — tisztelet a nagyon nagy számú kivételnek — bizonyos szempontból a házigazdákat kellett elmarasztalnunk. Most ismét erről a kérdésről lesz szó, még pontosabban nem is a „háziúr", hanem a tanácsi szervek és a házigazdák viszonyáról. Sza- niszló Ferenc az egri Vörösmarty utca 49. szám alatt lakik egy szoba-konyhás lakásban, — mint bérlő. Még ez év májusában szobája mennyezete leszakadt és az illetékes szervek akkori megállapítása szerint életveszélyessé vált. Kötelezték is a háztulajdonost, hogy lakója szobájának mennyezetét hozza rendbe...

... Azóta már szeptembert írunk, megszületett Szaniszlóék második gyermeke Is, és született már vagy öt határozat, sőt ügyészségi állásfoglalás is, de a ház gazdája fittyet hány a tanácsi határozatoknak, — a mennyezet azóta is, változatlanul életveszélyes ..,

Ügy gondoljuk, az illetékes tanácsi szervek nem néztek megfelelően utána, hogy mi történik határozatukkal. Hisz van módja és eszköze a tanácsnak, hogy következetesen érvényt szerezzen a helyesen, az igazság és az emberiesség jegyében hozott határozatának.

— CSÜTÖRTÖKÖN a Hazafias Népfront megyei elnöksége Egerben ülést tart, amelyen a kül- és belpolitikai kérdéseket vitatják meg.

Napirenden s

...a pénzcsúsztatók

Ezernyi hír kering fülről-fülre, hogy ezt, vagy azt a „hiánycikket” csak úgy lehet kapni, ha az eladónak csúsztatnak valamit. S ez a valami lehet egy demizson bor, pár csirke, vagy néhány száz forint, melyért aztán egy néhány motorkerékpár-típust építőanyagot, bútort, aranyárut, vagy más, nehezebben beszerezhető cikket rendkívül könnyen lehet kapni.

Ezért joggal méltatlankodnak, akik nem tudják megfizetni a külön sápot, de méltatlankodik minden jó érzésű ember, mert bárhogy is nevezik ezt „csúsztatásnak”, vagy „okmánybélyegnek” — ez bizony vesztegetés.

De ha méltatlankodnak miatta, miért tűrik az emberek, miért „csúsztatnak”? íme, néhány vélemény:

— Nekem kell a bútor, pénzem van, inkább fizetek többet érte, csak legyen. A pénzembe ugyanis nem rakhatok ruhát.

— Mit ér, ha én nem fizetek? Más megadja, én meg hoppon maradok.

— Hogy miért nem jelentem fel az eladót, aki elfogadja a felárat? Majd bolond leszek, hogy később hiába menjek hozzá.

És ez — ez a belenyugvás a legbosszantóbb a pénzcsúsztatók ügyében. Pénz van, tehát fizetnek, még ha helytelenítik is.

Ezért nem érkeznek a rendőrségre feljelentések ilyen vesztegetési ügyekben, s ezért sápolhatják a vásárlókat egyes lelkiismeretlen eladók, anyagbeszerzők és felhajtok. Sajnos, egyelőre még a belenyugvás jellemző az erélyes intézkedések helyett, s büntetlenül folytathatják üzérkedéseiket a hiánycikkeket árusító eladók és beszerzők.

Eredmény, változás csak akkor várható ebben az ügyben, ha az egész kereskedelemben egyszerre és kellő eréllyel szorítják vissza a pénzcsúsztatók hadát, ha kellő szigorral járnak el a vesztegethető eladókkal szemben.

Ez annál is fontosabb, hisz azoknak az embereknek kötelességük részrehajlás és külön szolgáltatás nélkül is kiszolgálni vevőiket, még hiánycikkekkel is.

Ennek a tarthatatlan állapotnak megszüntetésében egyformán nagy feladat vár a becsületes, vesztegetést nem tűrő eladókra, az igazságügyi szervekre, de az oroszlánrész a vásárlókra vár, akik fizetnek, ha kell, ha nem.

Nehéz lesz letörni a pénzcsúsztatók „mozgalmát”. De rendet lehet és kell is teremteni. Ha egy-két fecske nem is csinál nyarat — itt azokra gondolunk, akik máris tettek valamit e vesztegetők ellen —, de a tavasz jöttét egy-két fecske is jelezheti, s remélhetőleg e „tavaszban” már nem lesz létalapja, nem virágozhat ki a pénzcsúsztatók ma még égig érő fája.

(K E.)

GYURKÓ GÉZA:

Valamit tenni kell

— KÉREK EGY fröcssöt — támaszkodott a pulthoz Szabó Vendel, s feljebb tolta fején a bányászsapkát, hogy őszülő haja a homlokába hullt. — De kicsit — tette hozzá, amint látta, hogy nagy pohár után nyúlt a csapos.

— Mi van Vendus? — kérdezte az kicsit hivatalból, kicsit barátságból, mert elég régen ismeri Szabót.

— Tudja a frászkarika, hogy mi van.;. Ott fenn nem tudják és én tudjam itt — morogta dühösen vissza és jól meghúzta a poharat. A maradék nagyot kottyant, mintha tiltakozna, hogy egyedül hagyták a pohárban. Szabó körülnézett az ivóban, ahol néhány asztal, nem éppen tiszta térítőkkel, a falon, felfüggesztve két cserép elszáradt virág hirdette, hogy ez voltaképpen vendéglő lenne. Máskor ilyentájt nem nagyon szoktak itt vendégek lenni: a délelőtti műszak sichtán van, az éjszakai alszik, a délutános meg később jön, leszállás előtt, hogy egy kis erősítőt vegyen magához. Most azonban, ha nem is zsúfolt, de emberektől telt volt az ivó. Itt-ott kisebb csoportok beszélgettek állva, vitatkoztak, káromkodtak, mások az asztalt támasztották. De mind bányászruhában, sapkában, csak a lámpa meg a csákány hiányzott, hogy teljes legyen a békés és megszokott kép. De hol van most a békesség és megszokottság?

Jó egy hete sztrájkol az üzem, s Szabó tudja legkevésbé, hogy miért? Jó, bejöttek az oroszok, meg követelés van a Kádár-kormánytól, s azért nem dolgoznak... Dehát fenntartás sincs! Szinte idehallja a kocsma ivójába, hogy megy össze a front, amelyet pedig még nemrégen hajtottak ki, s milyen jó vastag telepet találtak... Szabónak nem tetszett ez az egész eécó, nem tetszett, hogy kifordult a rend a sarkaiból, hogy olyanok ágálnak, akiket azelőtt se nagyon állhatott, s olyanok disznólkodnak most, akik azelőtt olyan nagy pofával járkáltak itt a telepen, mintha ők találták volna ki a spanyolviaszkot.

— MEDDIG tart még, Vendus? — kérdezte a csapos, közel hajolva, pedig az üzletre nem panaszkodott, úgy ment, mintha minden nap fizetés lett volna.

— Meddig? — rántotta meg a vállát Szabó — hát mit tudom én? Unom már, hiheted..;

Sztrájk..; Jó... Jogunk van hozzá..; Dehát fü- tj’-ül arra az orosz, hogy mi dolgozunk-e vagy sem... összemegy a front, aztán mehetünk, amerre a szemünk lát..:

— és akkor a lábánál fogva akasztották fel a disznót — rikkantotta egy lelkes hang, az italtól már kicsit reszketősen az egyik asztalnál. Vékony, cingár, fiatalember volt, az is bányászruhában. Szabó nem nagyon ismerte, nem régen dolgozhatott itt, de most néhány napja ismét feltűnt a telepen, nagy hangon járkált, ahol öt ember összeállt, hát biztos, hogy ő volt középen a hatodik.

— Ennek se nagyon fáj a feje a bányáért... Vágott egy disznót, aztán rá se fütyül az életre — jegyezte meg inkább magának, mint a csaposnak Szabó és odatolta a poharát, hogy adjon még egy fröccsöt. Állt, leülni nem akart, menni se, maradni se nagyon... Nem találta a helyét... Erről panaszkodott Hercegh is, a szomszédja, akivel már vagy négy éve dolgoznak egy csapatban. Hogy nem tud aludni, meg csak ténfereg egész nap. Bele lehet már ebbe bolondulni. A csapos bólogatott, hogyne, megérti ő, tudja mi az, ha dolgon nevelkedett ember egyszer csak kicsöppen a munkából. Ha szabadságra megy, legalább egy hét, mire megszokja, hogy semmi dolga, másik hét, hogy kezdi élvezni a semmittevést — akkor már meg vége is az üdülésnek.

—..; a tömeg... szaktársak... ha látták volna... a tömeg minden dühe benne volt... ahogy rugdosták a disznót... De megérdemelte a piszok kommunista... Meg... csak azt kapta, amit érdemelt — hallotta Szabó megint az asztal végéről a hangot.

— Te..; — fogta suttogóra a hangját — az anyja jó istenit... ez emberről beszél... Nem disznóvágásról — hördült fel benne valami.

— Nem ismered, Vendus? Nemzetőr volt Pesten... Itt dolgozott tavasz óta, aztán a forradalom hírére felment, hogy ki ne maradjon a szórásból.... Most meg munkástanács tag... Bizony... Hát te nem tudtad?

SZABÖ MEGCSÓVÁLTA a fejét, ö nem, bizony ő nem tudta, hisz alig ismeri ezt az embert. És hogy munkástanács tag? Hát aztán... Attól ő még nem dolgozik... De azért ez a história, amit ez a szabadságharcos, vagy mi a fene, itt előad, disznó egy dolog... Annyi szent.

A pult mellett odébb lépegetett, hogy jól megnézze emberét. Az lelkesen magyarázott, négy vagy öt, már jócskán ittas bányásznak... Egyikük-másikuk heherészett időnként, de a többiek inkább hallgattak, nem tudni, hogy a szavait figyelték, vagy csak nem volt kedvük, vagy erejük, hogy szóljanak, vagy odább- álljanak...— ...nem voít mese.;, ott aztán nem..; Velünk nem lehet kukoricázni... Szabad Magyar- oországot akarunk... És meg is csináljuk... Ügy ám — ágált nagy hangon. — Többpártrendszer, igazi demokrácia, igazi szabadság... — szajkózta lelkesen a megtanult jelszavakat. — Elnyomtak minket, de ennek vége... Addig sztrájkolunk, amíg a ruszkik ki nem takarodnak, amíg a munkástanácsok kezükbe nem veszik a hatalmat... Addig... Igaz, szakikám? — fordult Szabó felé, új embert, józan embert látva maga körül. S az ittasak makacsságával, amelyet csak fokoz, ha józant kell valamiről meggyőzni, újra megkérdezte: — Igaz, komán?

— Hát — húzta meg a vállát Szabó, nem tudva, hogy mit feleljen erre, aztán hozzátette. — Csak a bánya, az megy tönkre ebben a sztrájkban... Én nem bánom, legyen forradalom, de dolgozni is kéne már...

No né, csak nem vagy te is kommunista? Tudod, hogy bántunk mi Pesten a kommunistákkal? Nem tudod? Kérdezd meg a Köztársaság-téri fákat... Az igazi magyar ember nem kukoricázik, ha a hazáról van szó — tette hozzá és kihúzta magát, mint igazi magyar emberhez illiki

SZABÓ HALLGATOTT. Nem akart kikezdeni ezzel az emberrel. Fegyver is lehet nála, társai is lehetnek, meg aztán, mit ártaná magát olyan dolgokba, amelyeken úgy se tudna változtatni. Pofázzon csak, nincs más dolga, fordult meg, hogy visszasétáljon a csaposhoz még egy kisfröccsért. Aztán ebéd, aztán alvás, aztán semmi... — Hej, azt a keservit! — sóhajtott fel.

— Hozzád beszéltem, hé! — állt fel a cingár nagy hangon. — Azt kérdeztem, kommunista vagy-e, hallod? — kiabálta, hogy egy pillanatra csend borult az ivóra, megálltak a poharak a kézben, mindenki a két emberre nézett. Szabó nagyon kínosan érezte magát, káromkodott is, csak úgy befelé, hogy mi a fenének jött ide máma, maradt volna inkább otthon, az asszony úgy is nyaggatja már, hogy csinálja meg az ól tetejét...

— Mi köze hozzá — mordult vissza inkább csitítólag... — Különben nem vagyok az... Bányász vagyok és kész...

— Micsoda bányász vagy te... aki meg akarja törni a sztrájkot... Mocsok vagy te, nem bányász!

— Hát azt nekem ne mondja, hogy én nem vagyok bányász... Engem itt ismernek... én még kitüntetést is kaptam... De magát én nem nagyon láttam dolgozni — forrósodott meg Szabó hangja, de még mindig tartózkodóan.

— Teszek a kitüntetéseidre... Kommunista plecsnik, mert benyaltad magad náluk... Az igazi bányász sztrájkol a hazáért, s nem pofázik ellene... — lépett közelebb ágaskodva a cingár. — Az ilyen alakokkal majd leszámol a forradalom... Te, bányászság szégyene — frecsegte belevörösödve és rettentő magabiztosan..

A pofon akkorát csattant a csendben, hogy ágyúszónak is beillett. Jónéhányan vidáman elvigyorodtak, s kifelémenet megszorongatták Szabó Vendel kezét...

— Ezt megadtad, komám, a mitugrálsznak — súgták a fülébe.

Szabó kilépett az ivó ajtaján, nagyot lélegzett. S csak ennyit mondott:

— Phű, micsoda bűz volt odabenn...

S MENT HAZA, meglécelni az ól tetejét, mert valamit tenni kell, mert az embernek dolgoznia kell: