Népújság, 1958. július (13. évfolyam, 135-161. szám)

1958-07-31 / 161. szám

195$. július 31., csütörtök repüjsäg Önteltség vagy szerénység „Higgye el az elvtárs, olyan kommunista nincs a megyé­ben, mint én vagyok. Politi­kailag képzett, ismerem az embereket, nagy szervező- készségem van. Ha én el aka­rok valamit érni, hát én el­érem... Persze én is követek el hibát, mint mindenki, aki olyan sokat dolgozik mint én. de a kritikát elfogadom és a hibákat, ha felvetik, én kija­vítom.” ömlik belőle a szó. Hosszú időn át scroll a egymásután, hogy milyen és mennyi mun­kát végzett ő az elmúlt évek alatt, hány és hány elvi vita­csatából került ki győztesen. S mindből számomra, az úiság- iró számára azt szánja tanul­ságul. hogy ha ő nem csinálta volna, ma sem lenne meg, hogy azért volt csak ió. mert ő csinálta, mert ő. egyedül csak ő az, aki dolgozik, aki helyes úton jár, aki se nem szektás, se nem revizionista, aki előre látta, hogy Nagy Im­re egy áruló gazember, hogy itt ellenforradalom lesz és azt levsriük. Beszél, beszél az én riport­alanyom. szerénytelenül — de nagyon-nagyon szerényte­lenül — kérkedik, hivalkodik — a párt egyes formuláit tűz­delve szavai közé. — szinte megnő az öndícsérettől. Tele van hangjával a szoba. Itt ül tőlem egy méterre, és már nem hallom a szavát, s már nem őt látom. Emlékeim­ből előtódulnak és megtöltik a szobát azok a kommunisták, akikkel az elmúlt évek alatt találkoztam és majd minden­nap találkozók. Itt van H. I. az idős, 19-es kommunista, aki mikor írni akartam róla. úgy mondta el — alig bírtam a szavakat kihúzni belőle — iz­galmas, küzdelmes, nehéz éle­tét, önfeláldozó munkáját a pártért, mintha ez semmi nem volna, ez egy természetes do­log lenne és szinte restelke­dett. mikor azt mondtam ne­ki: élete előttünk, fiatalok előtt ragyogó példa. Látom B. M. és T. J. vájárokat, akik hátrahúzódtak és csak szemük fényiéit a munkásgyűlésen, mikor az üzem igazgatóba be­jelentette. hogy teljesítették vállalásukat, hogy a munká­ban a kommunisták jártak élen, hogy B. M. és T. J„ a két kommunista vájár kimagasló teljesítményt ért el. És látom az egyik tsz-ünk kommunis­táját, aki mikor fegyveresek akarták feldúlni szövetkezetü­ket. elsőnek fogott vasvillát, s példáját követve közösen za­varták el az ellenforradalmá­rokat... És látom a többieket, akik már olyan sokat tettek ebben az országban, olyan nagyot al­kottak és akik szerényen, hát- •ahúzódva, beleolvadva az egész nép szürkeségébe, mun­kálkodnak... A példamutatásról van szó tehát. Hány kommunistától hallottam már, mikor megdi­csérték példamutatását, vissza­utasította a dicsérő szót, mondván „én csak a köteles­ségemet teljesítettem”. Igazuk van ezeknek az elvtársaknak. A példamutatás hozzátartozik a kommunista magatartáshoz, magától értetődő és természe­tes következménye annak, hogy a kommunistáknak ugyan nincsenek külön jogai, de annál több a „külön” kö­telessége, annál többet vár­nak tőle a nép sorsának for­málásában. A kommunista példamuta­tás tehát a kommunisták fe­lelősségérzetéből, kötelesseg- tudásából táplálkozik. És ide­gen, teljesen idegen tőle a hivalkodás, a szerénytelenség, az „Én” magasztalása és más ember lebecsülése. A példa- mutatás és szerénység, a kom­munista erkölcs két, egymás­tól elválaszthatatlan része. Ezért lepett meg nagyon az, ahogyan az én riportalanyom beszélt. Mert — utána néztem, valóban sokat és jól dolgozott — nem is kommunistaként jár az el, aki szinte nagy dobbal hirdeti, hogy mikor, hol és hogyan mutatott pél­dát, mit hajtott végre. Az ilyen értelmetlen, hiú „önön hírverésnek” káros, visszata­szító hatása van. Azt nem mondhatja senki — mert ez egy kicsit divat most, hogy minden rossz példánál az MDP-re hivatkoznak — hogy a kommunista szerénység és a kommunista példamutatás összetartozásáról az elmúlt években nem beszéltünk vol­na eleget. Beszéltünk is, de a hétköznapi tettek, a látot­tak is sok mindenkit meg­győzhettek arról, hogy éppen azok az emberek a legszeré­nyebbek, akik a legtöbbet teszik embertársaikért, akik a legtöbbet dolgoznak a köz javáért és legtöbbször azok hivalkodnak, akik vajmi ke­veset tevékenykednek, inkább :sak beszélnek. Hozzak példát arra, hogy éppen a nagy em­bereket jellemezte és jellemzi a szerénység? Ügy gondolom, felesleges! S hogy még ma is előfordulnak ilyen öndicsérő szerénytelenek, abból azt szűrhetjük le, hogy szükséges most is és még a jövőben is beszélni erről. Szükséges azért, mert a hi­valkodás, a kommunista gőg lerontja a kommunista példa- mutatás kétségtelenül nagy- jelentőségű hatását. A kom­munista példamutatás nem öncél: a kommunisták ezzel is bizonyítják, hogy a legtöb­bet adnak és tesznek annak az ügynek a győzelméért, amit vallanak, amit hirdet­nek. Másrészt: mert ez a pél­damutatás jobb, áldozatké­szebb munkára serkenti a pártonkívüliek millióit is. Márpedig, ha egv kommu­nista mértéken felül büszkél­kedik eredményeivel, munká­jával, nemhogy serkentené a környezetéhez tartozó párton- kívülieket, hanem érthetetlen és visszatetsző gőgjével ellen­szenvet vált ki belőlük. Ezt nem akarják a kommu­nisták. Nem akarja ezt — biztos vagyok benne — ri­portalanyom sem, éppen ezért tartom fontosnak és szüksé­gesnek, hogy a jövőben is na­pirenden tartsák a kommu­nista példamutatás és a kom­munista szerénység egységét, összetartozását. PAPP JÁNOS j Örömmel láttuk i í A napokban a Poroszlói , ) Állami Gazdaságban jár- * j tam. Megnéztük egyebek < ■ között a munkásszállásokat I } is. Jártunk a kiszisták szó- > Tengerészgyalogosok Libanonban S§ jti I bálban. Rend és tisztaság í fogadott bennünket. Az 1 ágyak gondosan letakarva, 1 ruhák elpakolva, sehol í széjjelszórt, eldobált holmi. 1 A falakon fényképek, terí- j tők. Az egyik kislány ágya j i mellett egész fényképkiálli- { 1 tás, színészekből. A másik ( * ágy fölött hatalmas mézes- > I kalácsszív. ( örömmel láttuk a fiata- 5 j lók barátságos otthonát, j j amit maguk varázsoltak I ( lakályossá és kedvessé. 5 , Sz...v i ^P 'dlmiCdtkljfL CL fj2J4lLÍLZ.£jtb&L Júliusi délután. A Nap már leáldozóban van és hűvös szellők bújkálnak a bokrok között. Egy öreg tölgyfa tövén lesben ül a vadász, ölbe vett puskával figyeli az erdőt és díszes trófeáról, kapitális őz­bakról álmodik. Valahol moz­dul valami, mert rigó .cser­reg a bokrok alatt és lármá­jával felveri az erdőt. A vadász figyel feszülten és távcsövével pásztázza a vágást. — No, ott mintha vö- röslene valami! — Nem. Téve­dett. Egy vörösgyűrűbokor le­veleit libegteti csupán a késő délutáni szellő. Vár, vár a va­dász. Egyszer eszébe jut va­lami. Most van az őzek má­jusa, a szerelmek hónapja. Zsebében keresgél, kivesz egy kis sípot és belefúj. Az őz­suta hangját utánozza eredeti hűséggel. Szól a síp, hívó szerelmesen át a bokrok fö­lött a vágásban, titokzatos, mély völgyek felé. Az őzbak, a környék deli ifjú ura, felkapja fejét. Mi az? Jól hallott? Még nem mozdul, csak áll a sűrű mé­lyén és hallgatja, figyeli a csábító hangot. Kis szünet után újra hallik a hívó szó könyörgőn, esdeklőn. Nem bírja tovább. Agancsát meg­dörzsöli egy galyhoz, aztán iramodik a hang irányában, elhagyva a szokott váltót. Már nem fél, már nem óva­tos, csak szerelmes és szívét elönti a féltékenység. Megáll egy percre, hallgatózik, szíve ver, kalapál. A bűvös hang újra szól. Ott, ott nem mesz- sze, ott a bokrok mögött áll az ifjú hölgy, —• gondolja, aztán... A vadász is figyel. Hallja, tudja, hogy jön a bak. Nem óvatosan lépked, mint más­kor, nem keres szimatot az elkapott szellőben, csak jön, rohan, ugrik át árkon és bok­ron a szerelmes, hívó hang után. Az őzbak már ott áll a bo­kor mögött. A vadász látja gyönyörű agandsát, vöröses testét, csillogó, fekete szeme­it... Lassan vállához emeli a puskát, megcélozza a bakot és... Ebben a pillanatban reccsen egy ág, tompán leesik a föld­re. Egy bolondos mókus ug­rott csak át a szomszéd fára, Az őz hirtelen felkapja fejét, elugrik. Még egy másodperc, dörren a puska és a golyó keményen csattan a tölgyfába. Nem érti a vadász a dolgot. Dühében felugrik, nézi a be­csapódást ... Az ifjú úr pedig már túl jár a szomszéd völ­gyön is, rohan, fut, mert va­lahol ott messze ismét hív egy hang, egy szerelmes, egy követelő. Nem törődik sem­mivel. Nem baj, hogy szólt a fegyver, hogy véletlenen múlt élete előbb is, csak megy, szalad; hajtja az a bolondos, szerelmes szíve... Szalay Kiszisták vállalkozása A gyöngyösi Váltó- és Kité­rőgyár kiszistái a legutóbbi gyűlésükön elhatározták, hogy a gyár melletti területen egy futballpályát létesítenek tár­sadalmi munkával. Helyes kezdeményezésükhöz a gyár idősebb dolgozói is csatlakoz­tak, s így jelenleg száz fő vesz részt a pályaépítési munká­ban. Az elvégzendő társadalmi munka értéke mintegy 25 000 forintot tesz ki.- A POROSZLÓI Állami Gazdaság kiszistái elhatároz­ták, hogy a gazdaságban kise­lejtezésre kerülő vasat és egyéb anyagokat összegyűjtik és átadják a MÉH-vállalatnak. Az így szerzett pénzt kultúr- célokra fordítják. Aknavetővel felszerelt amerikai csapatok tüzelőállásba vonulnak a Beirut melletti tengerpart-szakaszon. Az akna- vetősök biztosítására ott cirkálnak a partok mentén az ame­rikai hadihajók. Látogatás as egri müseum képtárában A Dobó István Múzeum új intézménnyel gazdagodott. A múzeum birtokában levő mintegy 700 kép értékesebb és eredményesen restaurálható anyagából 137 darabból, ál­landó tárlatot nyitott a várban. A tárlatot ünnepélyes külső­ségek között, nagyszámú ér­deklődő jelenlétében nyitották meg a Heves megyei Napok alkalmából. A tárlat megnyi­tásán a háromszáz főnyi egri műpártoló közönség soraiban jelen volt az egri vár nagyér­demű kutatója, aki a várása­tásokat nagy lelkesedéssel in­dította el csaknem harminc évvel ezelőtt, dr. Pataki János is. A megnyitón dr. Dobrovits Aladár múzeumi főosztályve­zető beszédet mondott az in­tézmény jelentőségéről. Artéria tanyagát állami és letéti tulajdonok képezik. Az anyag nagy része a háborús időkben súlyos viszontagságo­kon ment keresztül. Á líceumi képtárból a toronyrészbe vit­ték át. ott szakszerűtlenül tá­rolták. Az értékes anyagot restauráltatni kellett. A hely­reállítási munkálatokat két művész. Sárái Brutus és fia, Sárái Loráná végezte el, míg a képek kereteit Török Béla ál­lította helyre. A tárlat magyar anyagát a Nemzeti Galéria ré- részéről megbízott Z. Bodnár Éva, míg a külföldi festők mű­veit (ez a tárlat túlnyomó ré­sze) K. Gzobor Ágnes gondoz­ta. válogatta ki és rendezte el A tárlat eddigi sikere mutat­ja, hogy érdemes volt törődni a meglevő képanyaggal. Az első hetekben több ezren láto­gatták meg a Múzeum szárny­épületének első emeletét, hogv önfeledten gyönyörködjenek az egymást váltó korok művésze­ti alkotásaiban. Bakó Ferenccel, a múzeum igazgatójával járjuk a terme­ket. A bejárati ajtó megetti összekötő fülkében ismeretlen osztrák festő néev akvarelljét kapjuk ízelítőül. A képek 1800 körül keletkeztek. A kiállítás első termében a XV—XVI. sz. olasz mestereit csoportosították a kiállitás rendezői. AZ aitó mellett Dos- so Dossi (1479—1542) Faun és nimfa c. alkotása. A mester Giorgone hatása alatt festette a kitűnő képet. A nimfa arcán az áldozat szomorúsága, a faun szeme közén a kívánság, a megkívánás éhsége. Ismeret­len firenzei festő a XVI. szá­zadból Mária a gyermekkel és Keresztelő Jánossal ugyancsak vonzó alkotás. Jacopó Tinto­retto (1518—1594) markáns férfiarcot festett meg Daniele Veniero személyében. Az 52 éves generálist úgy festi meg. ahogyan 1571-ben a török el­leni háborúban hadrakelt. A X /I.—XVII. században még igen népszerű az evan­géliumi jelenetek ábrázolása. Bolognai festő a XVII. század közepén keletkezett képén Dávidot ábrázolja, amint Góliát sötét feiére támaszkodik. A lányosán fiatal ifi ú arcán nyu­galom, a győeelem csendes fé­nye uralkodik, csupán a szái zárt vonala árulja el, hogy a fiú rendelkezik a győzniakaras ereiével. Felice Brusasorci (1540— 1605) Sirató angyalok Krisztus holttestének c. festménye halk drámaisáaával lepi meg a szemlélőt. Az élettelen test nyugszik a kép közepében, az azt körülvevő angyalok arcan és mozdulatain a fáidalom árad szét. A XVII. század első feléből származó Kleopatra képet is­meretlen bolognai művész fes­tette. Az arcon a mámor el­ragadtatása. jobb karja ívben görbül meztelen felső teste elé, uiiai közt kígyót tart, vörös halában gyöngyök villannak. Kleopátrát így őrizte meg, eb­ben a bujaságban — érzéki­ségben a történelem is, meg a művész ecsetje is. Az olasz festők munkái után a francia festők remekeit szemlélhetjük. Egy állítólagos Simon Vouet-kév (1642—1679) Két angyal könyvvel címet vi­sel. Vaskos könyvben lapoz­gatnak az élvetegarcú, szelle­mes vonású angyalok. A képet gazdag ornamentikával látta el alkotója. (Folytatjuk). „.hogy nemrég meghalt Los Angelesben egy tőzsde- ügynök, s hagyatékában 72 341 szerelmes levél másolatát ta­lálták. A leveleket ő küldte a különböző filmcsillagoknak; ... hogy John Talbot Robin­son, a fokvárosi Transvaal- múzeum egyik régésze, kuta­tásai folyamán 600 000 éves hegyi kristály és kvarc-szer­számokat talált. ... hogy az ember füle ál­landóan nő, születésétől kezd­ve egészen a haláláig, s egy­millió ember közül mindössze egy-két embernek van egyfor­ma nagyságú, méretű és elhe­lyezkedésű fülkagylója. ...hogy új eljárással rész­ben zöldségfélékből tejet tud­nak előállítani; Ez igen nagy jelentőségű olyan népek szem­pontjából, ahol kevés a szarvas- marha, illetve alacsony a tej­hozam. Cirmos, a macska, a háziasszony áldásaitól kísérve, négy tarkaszínű, nyivákoló, vaksi kis gombolyagot hozott a világra. A gombolyagok most ott nyüzsögnek a hasa alatt, hihetetlen összevisszaságban, hogy ember, akarom mondani macska legyen a négy talpán, amely ki tudja okoskodni, hogy most melyik-melyiknek a lá­ba, feje, hangja, füle. Egy-egy pillanatra csend borul ugyan a vacokra, fuldokolva szopik mind, aztán újra felharsan a nyivákolás, mígnem a háziasszony véglegesen elhatározza, hogy vödör­be dugja mind a né­gyet. Minek ide annyi macska! Azért, mert szerelemre gyulladt egy kandúr iránt a Cirmos, azért még nem kell öt macskát tartani egy ház­nál, ahol még az egér­nek sincs semmi dolga, következésképpen még kevesebb — a macská­nak. Az ítélet tehát elhatá­roztatott. Cirmos még mit sem sejt, csak ősi ösztönétől vezérelve, vil­logtatja sárga szemét körbe-körbe, vaj’ nem fenyegeti-e valahonnan veszély meggyarapodott családját. Időnként csen­desen, simogatóan do­rombol, s úgy görbül a néau kis csomó köré. GYURKÓ GÉZAl étel, de minden idegszá­lával érzi és tudja, hogy ez a vödör egyszer már, valamikor veszélyt je­lentett a vackára. Talpraugrik. Az asszony észreveszi és hívogatni kezdi, tej­felt önt a tányérba, hogy elcsalogassa a négy kis­macskától, de Cirmos most nem áll kötélnek. Cirmos, mintha egérre lesne, olyan meredten áll és figyel. Nézi a vöd­röt, rajta a fedőt, hallja kölykeinek nyivákolását és aztán valami történik benne. Vad és fékezhe- tetlen menekülési ösz­tön fogja el, menekülni, de nem egyedül, mert veszély fenyeget a vö­dörtől, a fedőtől, az asz- szonytól, akiben most, így, a vödörrel együtt, kegyetlen ellenséget érez. A következő pillanat­ban egyik kölykét a szá­jába kopva, már az ud­varon vágtat. Fel a ha­talmas diófára, kétség- beesett gyorsasággal vé­gigkúszik az egyik ágon, az ág végéről rá a ház­tetőre, be a padlásra. Ott megtorpan egy pil­lanatra, aztán megtalál­mint valami nagyon pu­ha, nagyon simogató és meleg takaró. Hirtelen felkapja a fejét. A vödör csörrent, amint behozta az asz- szony, s odahelyezte a vízcsap mellé. Az asz- szony is anya, s hiába a tudatos akarat, egy ki­csit szorongatja valami furcsa érzés, valami megnevezhetetlen: még­sem kellene ölni, még­sem kellene megfosztani Cirmost a négy gombo­lyagtól. A vödör tehát még ott áll a vízcsap mellett és a macska né­zi. Valami emlék, vala­mi furcsa, szorongató, emlőit szaggató emlék bolyong a sárga szemek mögött, ösztöne sejtet valamit, veszélyt, még nem tudja, hogy mit, de szőre felborzolódik s idegesen kurrant egyet. A vacak elnémul, a négy kismacska némán, szinte megdermedve si­mul a még soha nem lá­tott anyjához. Az emlék hirtelen ki­bomlik a macska ösztö­nében. Nem ölt szabá­lyos formát, nem kap teljes összefüggést, mint például a tányér és az va «2 eldugott, csendes sarkot, három hintázó ugrással ott terem, leejti a nyivákoló kölykét és fordul vissza... Az asszony meghök­kent a macska gyors el­határozásától és egy pillanatra, akaratlanul is, Cirmosnak drukkolt, hogy sikerrel járjon vál­lalkozása, hogy sikerül­jön megmenteni kicsi­nyeit. De csak egy pil­lanatig tart... odalép a vödörhöz... A macska már a má­sodik kölykével suhant ki a konyhából, tünemé­nyes gyorsasággal, való­sággal repült végig az udvaron, fel a fára, on­nan a padlásra... és vissza. Mire megtelt a vödör, a macska már a harmadik kölykével rob­bant fel a fára... Az asszony gyorsan odaugrott a vacokhoz, megkapta az anyja és társai után nyivákoló negyediket és a követ­kező pillanatban már a letakart vödörrel sietett ki a kert végébe. Ne ta- , lálja meg Cirmos, mert I még kihúzza, s ne lássa ő se a kis macska halál- ; vergődését. Majd az em- i bér, ha hazajön, elintézi a többit... Cirmos majd orra bu­kott vacka előtt, amint lefékezett a nagy roha­násból. Oldala már zi- hált, szíve úgy vert, hogy dorombolásnak hallatszott. Idegesen nyávogott, szimatolt, ke­reste az utolsót. Sehol. Benézett a szekrény alá, kiszaladt az udvarra, fü­lelt, aztán vissza, be a nyitott ajtón a szobába, felugrott a rossz dívány­ra, tanácstalanul meg­állt, hogy újra kezdje a keresést. Ránézett asz- szonyára is, s kereste a vödröt is. De nem látta már. Leült egy pillanat­ra, mert nem értett sem­mit, csak azt tudta, hogy neki még dolga lett vol­na a vackán, öt még hajtotta vissza az ösztö­ne, s amiért jött, az nincs most... Hirtelen hegyezni kezdte a fülét. Meghal­lotta, csak ő hallotta, a megmentett három, két­ségbeesett, ijedten éhes nyávogását. Még egyszer kirobbant a konyhából. Aztán egy álló hóna­pig nem mutatkozott... S egy délután, három iátékos kismacska élén, Cirmos bevonult a kony­hába, és egyenesen a listáihoz sétált. Az asszony nem állta neg nevetés és mégha- ottság nélkül.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents