Népújság, 1958. július (13. évfolyam, 135-161. szám)
1958-07-22 / 153. szám
1958. július 22., kedd NÉPÜJSAG 3 Bízni és cselekedni zalom e szavak erejében és hatásában... Bízni és cselekedni! Ez most a feladata a magyar népnek is. Bízni a holnapban és cselekedni a holnapért. Nem nagy szavakra, világraszóló hősiességre van szükség, hanem egyszerű, mindennapi és mindennapos tettekre. Előttünk áll a hároméves terv: számai, tényei reálisak, józanok és éppen ezért igazán lelkesítők. Előttünk áll az élet, a cselekvés, a munka, a szellem szabadsága. Évszázadok elfojtott energiája, tízmillió ember lelke, terve, tehetsége kér és kap teret a munkára, az alkotásra. S tízmillió szabad ember hihetetlen erő, a csodáknál is nagyobb csodákra képes. Gyakori kérdés manapság, mikor a biológia titkait kutatjuk: mi a hosszú élet titka? S mi a hosszú béke titka? — tehetjük fel ezt a még érdekesebb, iz- gatóbb és ugyancsak mindenkit érintő kérdést. Bízni és cselekedni! S ebben benne van minden. Benne vannak a társadalom egyedeinek sajátos tervei, a családok, a szerelmesek tervei, a gyermekek álma, az öregek reménye, a tervező mérnök megvalósult tervei, a külföldi társasutazások, a színházi esték, az új városok és új ruhák, az első ember a Holdban és az első város a Szaharában. Bízni és cselekedni, s akkor nyugodtan fészkére szállhat Picasso békegalambja; bízni és cselekedni, s akkor nyugodtan csókolhatja meg gyermekét este az anya, nyugodtan tervezhet boldog, ifjú életet a szerelmes pár, gyönyörű új hidat a mérnök, hosszú, évtizedes perspektíváid kapcsolatokat a politikus. Bízni saját erőnkben, a kommunisták, az emberek igazságában, a párt és a kormány vezetésében és cselekedni: a munkapad mellett, a földeken, a kutató laboratóriumokban, az íróasztalok mellett. A mondavilág, a meseország örök visszatérője volt a varázs- ige, amelynek elmondása megvalósított mindent, amely boldogságot és békét hozott az embernek. A varázsige a kezünkben van: bízni és cselekedni, hogy mindenütt a világon megvalósuljon az emberek mesébe öltött titkos vágya: a béke és boldogság. GYURKÓ GÉZA. Pillanatkép: Egy egri munkás házatájárói... Az embereket nem lehet szép szavakkal félrevezetni. Az emberek csak ideig-óráig adják annak bizalmukat, akik beszélnek és szavaikkal csodálatos tájképet vetítenek a jövő vásznára. De ha a tények és az idő elmossák nemcsak a tájkép csodáit, de magát a képet is, vele együtt oda a bizalom, vele együtt oda a cselekvő kedv, amely minden „holnap” forrása és alapja. S hogy most az emberek bíznak és cselekednek, — bíznak a pártban és a kormányban és kifogyhatatlan a kedvük a holnapért való munkálkodásban, annak egyszerű — mégha tartalmában nagyonis sokoldalú és bonyolult — a magyarázata. Az ország vezetői nem csodás színeket festettek a jövő vásznára, hanem reális, egyszerű színfoltokkal jelölték a célt, s ezt a célt el is értük. Másfél évvel ezelőtt még a szimpatizánsok is fenntartással és aggódva figyelték a kommunisták, a párt és a kormány vezetőinek erőfeszítéseit és nem sok jövőt jósoltak ezeknek. Ebben az esetben a „jóltájékozottak” ismert refrénje a legkitűnőbb igazolása a másfél év történelmének: „Nem megmondtuk!” Mert bizony lett volna mit megjósolni, bár abban az időben a legmerészebb jóslat is mögötte járt volna, különösen ami a konszolidáció gyorsaságát illeti, a ma valóságának. Felesleges ismétlésekbe bocsátkozni, azt valóban mindenki nagyon jól tudja, mert mindenki kivette részét — így vagy úgy -, hogy mit tettek, mit tettünk ebben az országban naptárilag is igen rövid idő alatt. Ez, barátaink segítése, az emberi erőfeszítés, az akarat megérett gyümölcsei, az a következetesség, amely jellemzi egész életünket, — nos, mindez együtt jelenti a‘ bizalom alapját, amellyel népünk többsége adózik a párt és a kormány politikájának. S ez az a kőszikla, amelyre valóban építeni lehet a holnap várát; amelyen a „poklok kapui” sem vesznek erőt. Ez az a bizalom, amely lehetővé teszi, hogy pártunk és kormányunk továbbra is eredményes munkát végezhessen az egész nép érdekében, a szocializmus védelmében és építésében. Ez Sok az ígéretből is megárt Történt, hogy tavaly Hatvanban az Aszfaltútépítő V. két utca (névszerint a Mészáros Lázár és a Bajcsy-Zsi- linszky út) útépítési munkáit fejezte be, majd az utat, annak rendje-módja szerint átadta a helyi tanácsnak. A tanács és a lakosok nem sokáig örültek a jó útnak, mert az hamarosan romlásnak indult. Ezzel is az történt, mint a két éve megépült cukorgyár előtti útnak: feltöredezett, ráadásul még esése sincs és így az eső után a laposabb részeken meggyűlő pocsolyás vizet nagy ívben fröcskölik az autók a járókelőkre. A hatvani tanács már nem egyszer felszólította az érdekelt vállalatot, hogy javítsa ki az utat, de hiába. A vállalat csak Ígérget, hogy „majd”. Az idő múlik, az ígéret gyűlik, és romlik, egyre romlik az út. Mi lenne, ha egyszer mégis munkára szánná magát az Aszfaltútépítő Vállalat? ____ • ^P hat^-eWl ».. hogy nemrégiben kiállították Genfben a világ legnagyobb tehergépkocsiját. A kocsi raksúlya 100 tonna, a gumiabroncsok átlója 2,2 meter, s egy 600 lóerős motor hajtja. ... hogy a svájci fogászok nem régiben arról panaszkodtak, hogy a svájci felnőttek 38,8, a gyermekek 50 százaléka nem mos fogat. Sőt évente mindössze 100 millió frankot költenek fogaikra, ugyanakkor 1 milliárd frank értékű alkoholt, 295 millió frank értékű csokoládét fogyasztanak. is önmagában visszatérő gör- oe: a bizalomnak a vezetés munkája az alapja, a vezetés munkája sikerének pedig a bizalom. De nemcsak erről a bizalomról van szó, ne csak erről beszéljünk, hanem arról is, ami összefügg ezzel: a bizalom a holnapban, az emberiség holnapjában, — általában: népünk holnapjában, — konkrétan: Bízni abban, hogy mindazok az erőfeszítések, amelyek talpraállították a világot a második emberpusztító világégés után, amely létrehozta a szocialista tábort, amely egységessé kovácsolta a béke árnyékában az emberek millióit, amely — igenis! — csodát tett ebben az országban is; hogy ezek az erőfeszítések nem lehetnek a piromániások játékszerei. Nem túlvilági lények, nem a sors valamiféle megnevezhetetlen istene, nem Jézus és Allah, Buddha, vagy éppen a Mars istene dönt az emberiség holnapja felett, hanem egyetlen isten: az akarat. A jóakarat! A becsületes emberek összefogása, békevágya, cselekedni, tenni akarása. S ez győz Moloch-isten felett is! A világot természeti törvények irányítják, s ezen belül alakította ki az ember a maga törvényeit. A természeti törvények nem változnak, de ezeket éppen az ember törvényei alapján fel tudjuk és fel lehet használni: az emberért. S ma már a világ egyhatodán olyan erők működnek — potenciálisan is —, amelyek tudatosan képesek felhasználni a természet törvényeit, az emberért, az emberi, igaz törvények védelmére a gyilkosokkal, e törvények szembeszegülőivei szemben. Ma már nem látszatigazságok, kis csoportok érdekei és törvényei határozzák meg az emberiség holnapját, ma már nem „Mammon-isten” jókedvétől, vagy éhségétől függ, hogy John Smith Amerikában és Kiss Dániel Magyarországon fegyvert fog egymás ellen, mikor mindkettő munkás, élni, alkotni, nevetni és szeretni akaró munkás. Ma már ezeknek a Kis- seknek és Kovácsoknak, John Smitheknek és a többieknek szavuk van a holnap formálásában, szavuk az emberiség jövőjét illetően. S e szavaknak atinyi a súlya, amennyi a bili. Amig én a szent cél érdekében strapálom magam, — férjem az ágyat nyomja. Fogat húzatott, de a csonthártyagyulladás mégsem múlik. Nekem ugyan erős a gyanúm, hogy a hallatlanul csinos és fehérbe öltözött ápoló- és asszisztensnőknek is van részük ebben a hosszú betegségben. Szeret kezelésre járni! Nem is csoda. A helybeli „SZTK”, ahol ingyen kezelést kap, ragyogóan tiszta, embermagasságig bordó csempék, a folyosón csakúgy, mint a rendelőkben, csend van és nyugalom. Az emberek általában sokkal türelmesebbek, mint nálunk. Háziasszonyok és agglegények figyelem! Rövid beszámoló a lengyel konyháról és vendéglátóiparról. Bizony a lengyel konyha — egy-két részletét leszámítva — iparosmunka, nem művészet, mint nálunk. Az üdülőben egy héten át minden délben és minden este krumplipüré köretet kaptunk a húshoz. Meg aztán kicsit sok a rebarbara. Főve, levesnek, sütve tésztában, befőve kom- pótnak — de valamilyen formában mindennap részesülünk ebben az áldásban. Megjegyzem, meg lehet szokni. Ami azután kitűnő: a saláta és az édesség. A saláták nagyon változatosak, készülnek húsból, halból, habból, zöldségből, — hagymából, rebarbarából szerencsére nem. Csokoládé sokkal több fajta készül, olcsóbb és jobb a desszertféle, mint nálunk. Az ételárak még a legelőkelőbb helyen is elviselhetők. Semmilyen százalékot nem számolnak hozzá. (Öh, Park Szálló!!) Az ital viszont horribilis összegekbe kerül. A lokálok, esti szórakozóhelyek így meglehetősen üresek. Sehol sem fogadtak el bornálta. melynek “ jobbszámyá- nak kettes zsalujába annakidején emlékiratot és régi 100 forintosokat helyeztek... — ÉN AKKOR IS szerettem dolgozni — mondja elgondolkozva. Két kezemmel biztosítottam családom megélhetését. Persze nem nyolc órai munkával, hanem nehezen: sok-sok estén, amikor már más lefeküdt aludni, vagy éppen szórakozott valahol, addig én fúrtam-faragtam itthon, játékokat készítettem boltosnak eladásra. Sok éven keresztül raktam a pénzt félre, hogy egy kis házhelyet tudjak vásárolni, ami később sikerült is, de a házépítés a II. világháború miatt elmaradt. Később ezt a házhelyet eladtam, és az érte kapott pénzt .kitódtam”, akkor vásároltuk ezt a kis házat, amelyet azóta saját magam, szabadidőmben javítgatok, építgetek. 1953-ban kerültem az egri Babakocsigyárba asztalosnak, majd annak megszűnésével a Lakatosárugyár babakocsi részlegéhez. A ház. A ház rendbetétele minden álmuk, kívánságuk. Emellett eltörpül minden, minden más ez alá van rendelve. Nem akarnak állami kölcsönt felvenni, amit Veres Lászlóné azzal indokol — én félek az adósságtól, mert nem tudhatja az ember, hogy mikor betegszik meg, és nyakán marad az adósság. így meg minden hónapban tudunk félretenni egy keveset, s ha ki van a pénz, akkor építtetünk. — Ma már jobban élünk — viszi tovább a gondolatokat a férj — a gyárban is megbecsülnek. 1954. június 12-én' a könnyűipar kiváló dolgozója lettem. Feleségem pedig sztahanovista. Rá egy évre mindketten a kiváló dolgozó oklevelet kaptuk, s a velejáró pénzjutalmat. Most megint ott állunk, hogy várható lesz az újabb jutalmazás,.. — Amíg ezeket mondja, bizonyságul kiteríti elénk az évek óta megőrzőt! oklevelet és jelvényeket. Äz asszony már sokszor mondta, hogy' jobb volna, ha haza se jönnél, fognád a2 ágyat és bent laknál a gyárban. Mert mindig ott vagy. Igen, mert úgy van, hogy mindig van valami munka, amit műszak után el kell készítenem. Legutóbb a szovjet labdarúgóknak készítettem egy kis csobolyát, azelőtt meg a A NAPOKBAN Veres László, lakatosárugyári dolgosót és családját látogattuk neg, hogy olvasóinknak elmondjuk, miként élnek, hogy iudnak boldogulni, milyen gondok foglalkoztatják őket. Veres Lászlóék Eger, Makiári út 20. szám alatt laknak. A városból kikacskaringózó út jobboldalán fekszik a családi házuk, amely kissé meg- roskadt, a ránehezedő évektől. Az utcai rész új vakolatot kíván és kaput, de a tetőről messzire kivörösödő cserepek elárulják azt is, hogy lassan, ahogyan összegyűlik az anyagra egy-egy kis pénz, máris régi sebhelyétől szabadítják meg a házat. A szőnyeges szobában, a kis kerekasztal mellé előbb ketten ülünk le Veres Lászlóval, akinek szakmája asztalos, — később előkerül a felesége is: Ve-( rés Lászlóné, aki szintén a La- katosárugyárban dolgozik a babakocsirészlegnél, a férje mellett. A gyárban is és itthon is együtt dolgoznak a közös boldogulásért. Veres László pártonkívüli, 49 éves, már őszülő hajú, jó- kedélyű ember. Barátai, ismerősei, az üzem vezetői dolgos, szorgalmas, talpig becsületes embernek tartják. Jól dolgozik, legutóbbi fizetése egy kis prémium segítségével 2100 forintot tett ki, feleségéé pedig 1500 forintot. De ha nincs is mindig ennyi, akkor is kettőjüknek megvan a havonkénti 3000 forint. Huszonhét éve élnek együtt feleségével. Három gyermekük van, s mind fiú. A legöregebbik szintén a László nevet viseli, 26 éves, négy éve már nős, két gyermek édesapja, rendőrtörzsőrmester. István a középső fiú, már sokkal fiatalabb, most járta az ötödik osztályt, míg József a legkisebbik fiú a családban, a harmadik osztállyal végzett az idén. Előbb a múltról beszélgettünk. amikor Veres László 11 évig egyfolytában maszeknál dolgozott, később pedig a Her- bály-cégnél folytatta szakmáját. Sok-sok szép munka került ki a keze közül, hogy többek között példának megemlítsük, a galyatetői szálló asztalos munkái (amit 9 hónapig csinált). Az II. számú Kórház famunkái. 1929-ben a református templom ajtaját is ő esiMEZEI ÉVA: Ismerjük meg egymást Lengyelországi űtinapló ravalót. Az azonban lehet, hogy ez ügyben szerepet játszott az is, hogy magyarok vagyunk. Elmondhatatlanul szeretik a magyarokat Lengyelországban. Bárhová mentünk is, kísért a jelmondat: polák, venger dva bratanki ... A vonaton, Varsó felé, a kalauz üres fülkét nyitott számunkra, visszafelé, — pedig iszonyatos zsúfoltság volt, — kiverekedett két helyet #z ablak mellett. Az utcán ismeretlen emberek, mikor meghallották, hogy magyarul beszélünk odajöttek, hogy megérdeklődjék, nincs-e valamire szükségünk. Boldog és büszke voltam, hogy magyar vagyok. > De nézzük sorjában az eseményeket. Nekiindultunk az országnak: mindössze egy kis kézzel írott cédulánk van, amely közli, hogy magyar turisták vagyunk, útlevelünk ilyen és ilyen számú, Zakopanéban található. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy még erre a cédulácskára sehol sem volt szükség. Még a szállodai bejelentkezésnél sem kérték el. Mindent elhittek becsületszóra, hisz jnagyarok vagyunk. Reggel 7 órakor érkezünk Varsóba. A kultúrpalota felső 15 emeletét felhő takarja, de az alsó 15 is impozáns. Troli, villamos, autóbusz, melyiket szeressük? És egyáltalán hová menjünk? Hiába van sok taxi, kevés a pénzünk, inkább felülünk egy 100-as autóbuszra, s megkeressük a központi szállodát. (A Krakowskie Przedmiscien meg is találjuk.) Még elolvasni is nehéz, hát még kimondani! Villamoson, autóbuszon, üzletben egyaránt azt tapasztaljuk, hogy az emberek udvariasabbak, magatartásuk kultú- ráltabb, mint amit otthon, sajnos tapasztalunk. Lehet, hogy az általános megszólításnak: prose pane, — kérem uram — vagy prose páni — kérem asszonyom — is része van ebben, lengyel ember nem kezd el mondatot e nélkül az indítószó nélkül. Kapunk egy olcsó címet, lerakodunk. Az egyetlen kalapom, amit Pest óta cipelek magammal, hogy előkelő voltomat Varsóban kidomborítsam, teljesen tönkrement. Olyan dinnyehéj formájú volt és most lapos, mint egy tepsi. Kénytelen vagyok kalap és előkelőség nélkül nekiindulni az első varsói sétának. Szállásunk a Jerzolimskien van, szemben a Palac Kultur I. Nauki (varsói rövidítés szerint Pekin) baloldalával. Körbejárjuk a Palotát. Konstatáljuk a magyarázó rajzok alapján, hogy az épületben 4 színház, 2 mozi, 2 múzeum, 1 fedettuszoda, a parlamenti ülésterem, í tornacsarnok, a Lengyel Tudományos Akadémia, és néhány újság szerkesztősége kapott helyet. (A múzeumokba — az egész országban — csak cipőre húzott filcpapuccsal szabad belépni.) Mindez gyönyörű és monumentális. Csak nézelődünk és már dél van. Reggeliztünk ugyan egy „mlecsni bar“-ban, de az már régen volt. Színes, igazán virágszerű kis napvédő ernyők jelzik, hogy egy kávéház elé érkeztünk. Ebéd után folytatjuk majd a városnézést. A Marsalkovszka Varsó egyik leghíresebb, legmodernebb útja. Csupa hatalmas „vasbeton stílusú” épület, közte — emlékeztetőnek — egy- egy iszonyú rom. Szinte elképzelhetetlen méretű építkezés folyik városszerte. Minden nap elkészül egy új ház. A Visztula balpartján elterülő része a városnak — nagyobb mint Pest! — 90 százalékban hasznavehetetlen rom volt a háború után. Ma kétharmad részben felépült már. A vadonatúj Növi Sviat egyik mellékutcájába befordulva, kedves meglepetést találunk: a kis utcácskát Micimackó utcának hívják. Aranyos kép a miniszteriális negyed kellős közepén az utca-névtábla fölött a kőbefaragott Micimackó, amint kézenfogva vezeti barátját, Malackát. Délutánra hivatalosa« vagyunk Andrej Műnkhöz, az „Ember a síneken” című film rendezőjéhez. Az úgynevezett „régi város” közepén lakik. A régi város! A világ nyolcadik csodája. De sorrendben biztosan nem a nyolcadik. Ebből a városrészből semmi sem maradt. Semmi! A puszta föld, téglahalmazok, egy-egy gerenda várta a hazatérőket.' és a varsóiak felépítették maguknak az ő kedves régi városukat, ugyanolyannak, amilyen a háború előtt volt. Ahogy a Barbakánt, a romok közül napfényre került várfalat elhagyjuk, mintha a mesék világába érkeztünk volna. Apró keskeny, színes házak, építési formájuk régi, falaikon modern sgrafitto, vagy mozaikdíszek, szépek, bájosak, változatosak. Egy-egy gótikus kapuboltozat az eredeti kövekből helyreállítva, modern és mégis ódonhangulatú reneszánsz udvarok, s a Szta- rego Miaszta kis rózsaszínű, zöld, kék, sárga, sötétlila házai: mintha egy Breughel kép elevenedett volna meg. (Folytatjuk) dalosoknak és az öreg veteránoknak. — De mi lesz a vacsora? — vetjük közbe a kérdést, mert hát úgy van ez az öregebb szakmunkásoknál, hogy még álmukban is a szakmával, a munkával foglalkoznak. — Asszony, mi is lesz a vacsora? — kérdi a feleségétől. — Ma karalábéleves, zöld- babfőzelék sonkával — feleli a háziasszony a konyhából, aki épp odakint a vacsora elkészítésén fáradozik. — MERT fUDJA, én csak akkor tudom, hogy mit főz az asszony, amikor gomba szerepel a napirenden. Mert én csak azt szeretem, az jöhet burgonyával, vagy nokedlivel, mindegy — árulja el legkedvesebb csemegéiét László bácsi. Erre már az asszony is bejön a szobába és nagyon komolyan mondja: Hát mit tud az ember mindennap nekik főzni, hogy változatos is, meg jó is legyen. Hétköznap is van hús legtöbbször, de vasárnap el nem múlhatna anélkül. — S mennyit költenek az élelemre? — kérdezzük. — Nem is olyan sokat, mert a szükségesek megvannak, — válaszol az asszony — az idén is kétmázsás sertést vágtunk — most is van két malac a helyén — zsír van, lisztet veszünk, zöldség, burgonya, stb. terem kint a kis kertben. Például a.mai vacsora körülbelül 20 forintba került ötünknek, mert a 73 éves nagynéninket is mi tartjuk el. — Mennyit költenek szórakozásra? — Nem oly sokat, — világosít fel az asszony. — A gyerekek eljárnak a moziba, meg én is, de a férjem csak a labdarúgásnak a híve.? Minden vasárnap a lelátón szórakozik. Na, meg a bor... Vasárnap délelőttönként munkaközben „elszivarozik” akár egy litert is, de ha megebédelt, akkor már csak a vizet issza. — _A jövőre nézve mi a kívánságuk? — ez az újabb kérdésünk. — Felépíteni teljesen a'há- zat — mondják egyszerre, s aztán csak ruházkodni... MÚLIK AZ IDŐ, nemsokára kilenc óra lesz, még nem gyújtanak világosságot, az udvaron levő padra telepedik a kis család, s mindenki csendben hallgatja az édesapa elbeszélését, aki a háborús időkből mond el hosszabb-rövidebb epizódokat, mint ez már a háborút, s fogságot megjárt embereknél szokás. FAZEKAS ISTVÁN Válasz a „Téli tájkép júniusban" c. cikkre Lapunk július 6-i számában „Téli tájkép júliusban” címei hiányoltuk, hogy a kékestetői IBUSZ pavillonban csak havas mátrai tájat ábrázoló képes levelezőlapokat lehet kapni nyáriak helyett. Észrevételünkre a Képző- művészeti Alap Kiadóvállalata közölte, hogy a pavillonok az egri Papír- és Irodaszerérté- kesítő Vállalattól kapják a lapokat, vagy az Utassellátó Központtól, tehát nem ők tehetnek arról, hogy téli lapokat lehet csak kapni. Közölték azt is, hogy raktárukban van nyári levelezőlap is, csak erre nem kaptak rendelést. A hibáért felelős a pavilion vezetője is, akinek módjában lett volna nyári levelezőlapokat rendelni. Ez tehát a helyzet. A felelőst és a nyári levelezőlapokat tehát továbbra is keressük, anyák vigyázzatok! Halálos baleset Egercsehi• bányatelepen Tegnap reggel 8 órakor egy Eger felé haladó ózdi kirándulóautó, — vezetője, Kozák István — halálra gázolta Egercsehiben a négyéves Petrányi Marikát. A kislány a közeledő autó előtt akart átszaladni az úttest másik oldalára, s az első kerék sár- hányója elkapta. Azonnal meghalt. A telepi rendőrség rögtön kiszállt a helyszíni szemlére. Az ügyben a vizsgálat folyik.
