Népújság, 1958. június (13. évfolyam, 110-134. szám)

1958-06-07 / 115. szám

1958. június 7-, szombat

NÉPÚJSÁG

3

Szülők felelőssége gyermekek kötelessége

A bükkszék! melegvízben .. •

(Folytatás az 1. oldalról)

Ezen a napon is sok kisgyerek volt a köralakú medencében, s élvez ték a jó időt, a melegvizet, s a korlátlan lubic- kolási lehetőséget

A bükkszékiek vasárnap nem szívesen keresik fel a fürdőt. Ilyenkor ők szívesebben kiülnek a rétre s onnan szemlélik a kis falu nagy forgalmát.

II nyári munkákra való {elkészülésről tárgyalt a füzesabonyi járási tanácsülés

tíz gyereknek eltartani egy anyát. Nézzünk csak körül az életben, sok példa bizonyítja a közmondás igazát, és éppen ezért kell beszélni erről. Mert az igaz emberré válásnak ez is egyik követelménye, hogy a gyermekek nevelése mellett, gondoskodjunk az öregekről is. Ne fordulhasson elő az, hogy a gyermekek — ma maguk is szülők — ne tudjanak hónapokig legalább egy órát szakítani arra, hogy meglátogassák az öreg szülőket, hogy ne csak akor keressék fel a fiatalok a nagymamát, amikor moziba akarnak menni, s a gyermeket nincs hol hagyni, hanem akkor is, amikor igazán csak az önzetlen szülők iránti szeretet készteti őket erre. Sok sok öreg embert találunk, aki szűkös nyugdíjából, vagy régi holmija el- adogatásából tengeti életét, s megváltóként kívánja a halált. mert elfoglalt gyermekének nincs ideje a szülő számára.

Sokszor beszélünk a szülők kötelességéről, s nyilvánosan is megrójuk azokat, aKik nem törődnek eléggé gyermekükkel, de miért nem beszélünk többet azokról a gyermekekről, akik elhanyagol’ák az öreg szülőket? Nálunk egv kicsit divattá vált, hogy elmondják az emberek: szüleim nagyon nehéz körülmények között neveltek fel bennünket, a szájuktól vonták el a falatot, hogy nekünk meg legyen mindenünk ..., anyánk éjt nappá téve dolgozott, hogy pótoljon apánk szerény keresetéhez ..., apánkat az ún Magyarország tette nyomorulttá ..., de milyen kevesen teszik fel önmaguknak is a kérdést: mit adunk ma mindezért.

Sokszor elmondjuk: a mi államunk törődik az öregekkel. Nem Kerül az utcára az, aki egész életét munkában tölti, a mi rendszerünk nyugdíjat ad, s ha egyedülálló öregről van szó, szociális otthonainkban otthonra talál. De milyen kevés szó esik az egyének kötelességéről, az öregekkel szemben. Sokan megfeledkeznek arról, hogy az állam szívesen vállalta magára az egyedülálló öregek ellátásának terhét, de milyen jogon hárítják át egyesek az öreg szülők ellátásának, számukra kényelmetlenné váló terhét az államra?

Számos törvényünk van arra, melyek szabályozzák az emberek együttélését, összefoglalva úgy hívjuk őket: a szocialista együttélés szabályai. És ha akad, aki megsérti úton- útfélen, azt egy egész város, vagy község elítéli. De mily kevéssé ítélik el azokat, akiK nem is szomszédjukkal, idegen emberekkel szemben sértik meg az emberség íratlan szabályait, hanem saját, öreg szülőjükkel szemben. Egy fél város beszél elítélően azokról a fiatalokról, akik kocsmáz- nak, vagy jampec öltözetükkel kirínak a többi közül, j milyen kevesen ítélik el az-v- kat, akik úgy g indolják: adni, csak a szülő kötelessége. Hány és hány édesanya panaszkodik arról, hogy 16—18 éves gyermeke, aki ezer forintot, vagy annál is többet keres, nem ad haza egy fillért sem. a közös háztartás fenntartásához. Nem ítéljüK el eléggé, sőt nem egy esetben még hajlamosak is vagyunk az ilyen fiatalokat felmentő „elvek" gyártására is.

Lassanként egész ritka példány lesz az olyan fiatal, aki fizetéskor leteszi egészében a fizetést a szülők elé, s azok meghallgatásával vásárol magának is.

Bizonyos, hiba volt a nevelés Körül is, nem neveltek az öregek elég tiszteletet a fiatalokba maguk iránt. De vajon ha most ennyi hiba van az öreg szülőkkel való bánásmód, az öregek ellátása körül, mi lesz ha felnő az a gyermek, aki csak ezt látta szüleinél, hogy elhanyagolják az öregeket. Mi lesz a sorsa annak, aki maga is megfeledkezett a gyermeki kötelességről? Az ilyen ember egyszerre három nemzedék ellen vét. Szülei ellen, akik felnevelték, maga ellen, aki egyáltalán nem követendő példát mutat a gyerekének, s gyermeke ellen, akiből kicsiny korban kiöli az öregek iránt ösztönösen érzett tiszteletet, aki gyermek fejjel tanulja azt, hogy az, aki már kiöregedett a munkából, csak nyűg és teher a többiek számára.

Szülői felelősség és gyermeki kötelesség egybe olvad ezekben az esetekben, s aki vét ellene, annak igazán kevés mentséget lehet találni, hiszen olyan emberekről van szó, akik tudatosan cselekszenek, — felnőttekről.

DEÁK RÓZSI

,.. hogy a közelmúltban az Egyesült Államok egyik rakéta támaszpontján felrobbant nyolc „Nike” típusú távirányítású rakéta. Hét halálos áldozata lett a robbanásnak és hárman eltűntek.

Majd a következő híradás arról számol be, hogy tizenöt amerikai városban állítottak fel Nike-rakétákat kilövő berendezéseket a városok védelmére, mondván, olyan veszélytelenek ezek, mint a gázgyár.

A lakók azonban tudják, hogy mennyire veszélyes a gázgyár, mennyire nyújt biztonságot az az „ártatlan” rakéta. Szorongva figyelik a tereken felállított rakétákat, mert ezek a „békés” fegyverek, mint már erre példa is volt — visszafelé sülhetnek el. Nehezen tudják megszokni az új „lakót”, mert a „veszélytelen” Nikének már tiz halálos áldozata van.

Mindez nem sokat számít, fő az, hogy a városok „védelmét” biztosították.

K. J.

Autóbusz váróterem épül Gyöngyöspatán

Gyöngyöspatán az idén igen sok építkezés folyik, részben a megyei költségvetés, részben a községfejlesztési alap keretén belül. A megyei beruházásokból egy szép, kétemeletes iskolát kaptak. A községfejlesztési alapból a dolgozók régi kívánságát teljesítik, tízezer forintos költséggel buszvárótermet építenek. A váróterem építéséhez a lakosság még mintegy három és fél ezer forint értékű társadalmi munkával is hozzájárul.

Korszerű pos’aénület lesz Egerbaktán

Régi kívánsága teljesült az egerbaktaiaknak azzal, hogy ebben az évben rendbehozzák a postaépületet. Az eddig használatban levő helyiség igen korszerűtlen és igen alkalmatlan volt a postai munka jó elvégzésére. A községben, ebben az évben 60 ezer forintos állami beruházással, korszerű postaépületet létesítenek.

A füzesabonyi járási tanács csütörtökön tartott tanácsülést a nyári munkákra való felkészülésről. Ezt az ülést a járás egyik községében, Besenyőteleken tartották meg, ahol H u d á k elvtárs, a községi tanács elnökhelyettese számolt be a község termelőszövetkezeteinek és egyéni gazdáinak nyári felkészüléséről. Beszámolójában elmondotta, hogyan szervezték meg az aratási, hordási és csépi és í munkák zavartalan lefolyását. A beszámoló után több hozzászóló hasznos javaslatokat és útmutatásokat adott a részt vevőknek. Az ülés tanulságait és hasznos tapasztalatait, minden részt vevő

község küldötte eredményesen tudja majd felhasználni a saját munkájában.

„Erdei hangverseny“

Az egri zeneóvoda pöttömnyi növendékei június hó 8- án, vasárnap délután 4 órai kezdettel vidám, zenés, énekes, gyermekszíndarabot mutatnak be „Erdei hangverseny” — címen, — az Egri Városi Művelődési Ház nagytermében.

A szülőket és azokat, akik szeretik a gyermekeket, szeretik a szépet, szeretik a mesét, ezúton is szeretettel meghívja a Zeneóvoda vezetősége.

| tejl 0>m ■ Xi. *U "1 i un ■ n r « i —i i i tT ~l_ ~U >

Az embert nézni...

Sok szó esik manapság a kiülök felelősségéről. Arról, ’ ajon megtesznek-e mindent

.mák érdekében, hogy hasz- jos állampolgárokká neveljék iz ifjú nemzedéket? Lesz-e (annük elég kötelességérzet az élettel, az embertársakká] szemben, jó kezekbe adjuk-e egész életünk munkáját, — a szocialista haza építését, — mindez a nevelésen, és elsősorban a szülők neveléséi* múlik. Azon, hogy mit tanulnak, mit látnak maguk elölt a gyermekeink. Beszélünk arról, foglalkoznak-e eleget a gyermekkel, megkapják-e mindazt, amit a szülőknek biztosítaniuk kell a serdülő ifjúság számára. A szülők felelőssége — mondjuk sokszor, és olyan gyakran, hogy a gyermekekben kialakul a kép: a szülő kötelessége adni, a gyermek joga mindent megkövetelni. De legalább ennyit kellene beszélni a gyermeK kötelességéről is, mert legalább ilyen égető kérdés ez is.

A vámosgyörki szeretetház- ba az elmúlt hetekben új lakó költözött, Juhász Károlyné, adácsi asszony. Amíg fiatal volt, bírta a munkát, éjt nappá téve dolgozott hogy a fiát, aki férje halála után élete értelmét jelentette — becsülettel felnevelje. Megadott neki mindent, amit csak a múlt társadalomban egy szegén;; asszony megadhatott. És most az élete szorgos munkájánaK, a féltő gondoskodásnak, az lett a jutalma, hogy fia kiforgatta vagyonkájából, megverte, s elűzte hazulról. Felgyógyulása után a vámosgyörki szeretetházban talált otthonra, ahol igaz szeretettel veszi« körül, — de pótolja-e az számára az elvesztett otthont, begyógyítja-e a gyermeki hálátlanság ütötte sebet a lelkén?

Nem általános eset, ezt mondja erre az olvasó. Elismerem, valóban nem forgatja ki mindenki anyját a kis vagyonból, nem is megy el a durvaság végső határáig, de sajnos, elég gyakran tapasztalhatunk végtelen közönyösséget az öreg szülők sorsa iránt. És ez is elítélendő. Ezerszámra lehet felsorolni olyan eseteket, ahol a szülők osztályrésze a hálátlanság és elhanyagoltság.

Van egy régi közmondás, ami, sajnos, még ma is eléggé igaz: könnyebb egy anyán a« felnevelni tíz gyereket, mint

Egy társaságban valaki ezzel a tréfával szórakoztatott, mondván: — mintegy a bölcsőben eldől, kiből lesz a bürokrata, s kiből a jó, népének ügyét szívén viselő tisztviselő ember. Mondanom sem kell, hogy afféle aprócska sovinizmussal fűszerezett parázs vita folyt, csupa statisztikus, meg tanácsi ember, sőt egy-két pedagógus közreműködésével, mindenki a maga igazát bizonygatta. Végül a beszélgetés heve — mint csapolt hordó sere — kipukkant s egyben el is csitult, leszögezve a vita sarkpontját és zárótételét: a bürokrata az bürokrata, s bizony már pende- lyes korában rá lehet ismerni.

A vitatkozó ember régi szomorúsága, hogy az igazán jó érveket csak órákkal később találja meg s ilyenkor — mit tehet mást, gondolatban replikázik tovább ellenfeleivel, sétál az utcán, szemei kidüllednek, fogai csattognak s élvezi, ragyogó érveivel miként tapossa agyon képzeletbeli ellenfeleit, akik — persze — csak hápognak s e zseniális okfejtésre mit sem tudnak válaszolni. (Főleg azért, mert nincsenek ott.) így, ilyen utólagos érv gyanánt mondom el a következő történetet, aztán döntsék el a vitatkozók — s önök is, kedves olvasók —, hogy valóban veleszületett anyajegy-e a bürokratikus hajlam, s a kór, ha valakit megtámadott, gyógyíthatatlan-e igazában?

1946. elején kerültem a balassagyarmati földhivatalhoz, mely akkoriban inkább hasonlított zsibvásárhoz, mint tekintélyes közhivatalhoz. Valósággal megrémültem, amikor íróasztalomat megláttam. Körülbelül ezer (!) ügy hevert ott kusza összevisszaságban, házhelykérelmek, földigénylések, s a volt úri birtokosok panaszai. Körülöttem borostás, toprongyos emberek csoportokba verődve zsibongtak, a csoportok közepén egy-egy kollégám állt, igyekezve túlkiabálni a lármázókat. Némelyikük fenyegetően hadonászott. Még nem értettem, hogy a fröcskölő és agyonírt toliakkal új

vérszerződést írnak s e lárma a honfoglalók zaja, szorongás és izgalom fogott el, vajon hogyan állok majd helyt ennyi idegenségben. Egy idős bácsi mellett álltam meg. Asztala is az enyémmel volt szomszédos. Gomblyukában a kommunista párt vörös üstökösével nyugodt és határozott mozdulatokkal rendezkedett. Alig cseperedtem ki az iskolapadból, ő viszont ötvenen jóval tűi lehetett. Hogyan szólítsam? — Rámvetette szemüveges, átható és mégis jóságos tekintetét. „Henrik bácsinak, fiam.”

Azt hittem, a következő napok csendet hoznak s hozzáláthatok az akták feldolgozásához. Csalódtam. Amikor reggel nyolc után megnyitottuk kapuinkat, beözönlött a falvak népe, asszonyok és férfiak, s megkezdődött az idegtépő perlekedés. Néhány nap múlva már nekem is jutott belőle.

Aznap reggel — immáron negyednapi hasztalan kísérlet után — újra nekiláttam az irathalmaznak. Elhatároztam, hogy a tőlem telhető legnagyobb lelkiismeretességgel áttanulmányozom az ügyeket, ha kell, kimegyek az irattárba, s az „előira- tokat” is előhalászom. Közben-köz- ben Henrik bácsi asztalára pillantottam. Kissé bosszantott, hogy egyetlen papirost sem láttam előtte, igaz, asztalát mindig zsúfoltan vették körül a parasztok. De őt ez nem zavarta. Élénken gesztikulálva magyarázott, tollbamondott, rendelkezett. Néha, ha a tájékozatlanabbak az én asztalom felé indultak, egy mozdulattal magához intette őket. Mi tagadás? Átvállalta az én ügyfeleimet is.

De az egyik — mint mondottam — mégis hozzám tévedt. Idős emberke volt, szárazra aszalták az évek, mint az október a kidőlt akácokat. Rámvetette kékes, hályogosodó szemét és szűkszavúan csak ennyit vak- kantott:

— Nagy Pál, Rimóc község.

Lámpalázas kézzel forgattam ki a rimóczi dossziét, s elég nehezen bár, de rátaláltam az ügyre. Elolvastam a sokpecsétes, hosszadalmas írást. Az állt benne, hogy Nagy Pál nevezetű rimóci lakos, 1945. őszén kivágott egy darab akácfát a községi kert végéből, engedély nélkül, s ezt tanúsítják a földigénylő bizottság, állami erdészet, községi elöljáróság, mondván, hogy a fa ellenértékeképpen Nagy Pál tartozik háromszáz- millió pengőt, vagy harminc kiló búzát a helyi begyűjtőnél büntetésképpen lefizetni.

Az öreg ezt megfellebbezte.

Ahogy úgy elnéztem a tiszta, takaros papirost, az egyenesen gépelt, szabatos sorokat, melyek világosan rögzítették a tényállást, a földigénylő bizottság pecsétjét, a jegyző és bíró határozott aláírását, az erdészet hivatalos záradékát, mely a vonatkozó törvényhelyet s paragrafusokat precízen idézte, öröm és elégedettség ömlött el bennem, egyszersmind harag és ellenszenv az előttem ácsorgó, szűkszavú öreg iránt. Hogyan lehet is itt valaha rendet teremteni, ha az ilyen vén csirkefogók azt csinálják, amit akarnak? íme, a törvény és rend emberei e papiroson egyetemlegesen léptek fel az őrzők, enyémkedők ellen. Az ügy világos. Rápillantottam az öregre:

— Tudja, mit csinált maga, öregem? Lopott. Lopott és kész.

Amaz nem szólt, csak megvonta a vállát. Sebtében papírt s Írógépet szereztem, s repeső szívvel magam gépeltem le életem első referátumát a megyei földbirtokrendező tanács felé, szentesítve a helyi elöljáróság és az erdészet kiszabta büntetést, előírva, hogy amennyiben nem fizetné be 8 napon belül, hajtassák végre. S mert akkoriban a tanács

reggeltől estig a szomszéd szobában tanyázott, s tárgyalta a soron levő ügyeket, rögtön be is vittem, hogy aláírassam az elnökkel.

Az elnök — hajdan akkumulátor- gyári munkás — figyelmesen megnézte a papirosokat, aztán azt a meglepő kérdést tette fel nekem:

— Van-e gyereke ennek a Nagy Pálnak? Hát földje?

Felháborodtam. Mi köze az igazsághoz, hogy van-e gyereke, s földié, vagy nincs. Az igazság az igazság. Vagy lopott s akkor bárki lettlégyen, büntetni kell. Nyeltem egyet. „Nem tudom” — feleltem.

— Akkor vizsgálja meg, — szólt az elnök, s elfordult, jelezve, hogy az ügy részéről egyelőre érdektelen.

Lesújtva kullogtam a helyemre. Az öreget elküldtem, mondván, hogy majd megkapja a végzést levélben. Dühtől és szégyentől piros arccal tétlenkedtem asztalomnál, míg csak Henrik bácsi fel nem figyelt rám.

— No, mi a baj?

Igazam tudatában, csattogva teregettem eléje a tényeket, s írásokat. „Hát hogyan fékezzük meg az önkényeskedőket, ha ilyen világos, egyszerű ügyekben is annyit huza-voná- zunk? Ráhúzni a büntetést, aztán a példa majd megrettenti a többieket.” Akkoriban valóban sok volt a fatolvaj megyeszerte, ebben mindenki egyetértdtt.

Henrik bácsi egy percig tűnődött, majd igen komolyan csak ennyit mondott:

— Holnap velem jössz kiszállásra. Rimócra megyünk.

Másnap az autóban szóba sem került az ügy. Kiértünk a faluba, s a bírót kerestük, valami — általam ismeretlen — ügyben. Hatalmas, két- szárnyú portán, lovai és aprójószágai között bajmolódva, találtunk rá, (1946-ban vagyunk!) a nagygazdák dölyfével pörlekedett az asszonynéppel, akik bizonyára nem mind

rokonságához tartoztak. Aztán az erdészetre hajtottunk. Délután volt. Két mihaszna siheder ténfergett az irodákban, a gondnokról nem tudták, merre jár, valószínűleg borzlesen, vagy a plébánatosnál iszik. Jól emlékszem: így mondták: plébána- tos. Még mosolyogtam is rajta. Aztán arról a FIB-tagról érdeklődtem, aki Nagy Pál falopását a bizottság nevében aláírta A helyi igénylők elnöke, volt urasági cseléd, göcögve nevetett:

— Hol van az már, kérem? Két hónapja egy volt csendőrrel betört a Hombárba s most a hűvösön van.

A jegyző zsörtölődve fogadott: „Vége a hivatalos időnek, kérem, de ha parancsolnak az urak, meghívom önöket egy kupica kisüstire, de este — ha megbocsátanak — kaláber- partim van.

Megbocsátottunk és miután bejártuk magunk is a cselédudvarokat és zsellérházakat, útnak indultunk hazafelé. Szürkült. A falu szélén Henrik bácsi megállította az autót. Kiszálltunk, s aprócska, egyablakos ház felé indultunk, vakolatlan, aj- tótlan odú felé, amilyenben nálunk a cigányok laknak.

Az ajtó előtt Nagy Pál ült, kifejezéstelen szemét ránk függesztve és fűzvesszőkből kosarat font.

— Volt uradalmi vincellér, de a méltóságos még negyvenháromban elbocsátotta, mer* öreg. Most a lányai tartják, hol egyik hoz enni neki, hol a másik.

Míg az autó a kilométereket nyelte, szótlanul ültünk, elbibelődve a saját gondjainkkal. Otthon széttéptem a végzést, s újat csináltam, felmentve az öreget, ma pedig 12 év távlatából, még annyit teszek hozzá: nem mind igaz ügy, ami akta, mégha százszorszép pecsétek tarkítják is.

A bürokratákról pedig: nem gyógyíthatatlan kórság az, csak be kell oltani betegeit az emberismerés, körültekintés és pártosság szérumává!. Ez a gyógyulás biztos útja.

PAGONY LAJOS.