Népújság, 1958. május (13. évfolyam, 84-109. szám)
1958-05-15 / 95. szám
4 NEPOJSAO 1958. május 15, csütörtök ti .íny» Van még bürokrácia Sok szó esik mostanában — újságokban, rádióban is, az emberek között is — a bürokráciáról, mint akár egyéni, akár általános előrehaladásunk eme nehéz fékezőjéről. Amikor az ember leszámol egy-egy megjelenési formájával és azt hiszi, hegy vége van, kiderül; dehogy... Cjabbakat talál. íme itt van ez az eset is: Az elmúlt esztendőben — aratás táján — Visontán és Abasáron próbafúrásokat végzett a Miskolci Mélyfúró Vállalat zagyvapálfalvi üzemegysége. A fúrási munkálatokat szántóföldeken, szőlőkben, lucernatáblákon végezték, tehát itt is, ott is kisebb-nagyobb kár keletkezett. Az érintett gazdák kártérítési igényét a vállalat még a munkák megkezdése előtt elismerte. Nos, a próbafúrások meg is történtek, s a községi gazdasági felügyelő, valamint a fúrómester jelenlétében elkészültek a káreseti jegyzőkönyvek is. A jegyzőkönyveket — ahogy ez szokás — a két község tanácsa Miskolcra, a vállalat központjába küldte el. Elküldték — a gazdák várták a kártérítést. De hát várhatták... A Miskolci Mélyfúró Vállalat ugyanis nem elégedett meg ezekkel a jegyzőkönyvekkel, hanem felülvizsgálatra és az okozott károk forintértékének megállapítása céljából a Heves megyei tanácshoz küldte azokat. A megyei tanácsnál mit tehettek mást: az iratokat iktatták, s egyben tovább is küldték a járási tanácshoz. A járási tanács illetékesei ezután nyomban meg is tartották a mégegyszeri helyszíni szemlét, ennek alapján elkészítették a forint-érték kimutatást, s azonnal küldték is Miskolcra az aktákat. A gazdák pedig megnövekedett reményekkel várták a pénzt. Nem nagy összegű kártérítésről van itt szó, mindössze egyezer és néhány- száz forintról... Most már nem lehet akadálya a kifizetésnek. No, de a miskolci vállalat illetékeseit nem olyan fából faragták, hogy ne találjanak akadályt. Egyszerűen az egész felmérést, az egész fel- értékelést semmisnek nyilvánították! Űj jegyzőkönyveket, új kárbecslést kértek, de kikötötték, hogy a jegyzőkönyvek helyszíni elkészítésénél — több más magasabb beosztású vállalati tisztviselő mellett — jelen kell lennie a vállalat főgeológusának is, mert csak akkor lesz hiteles, pontosabban: hitelt érdemlő a kárigény mértéke. Szinte hihetetlen, hogy mindez így van. Sajnos azonban igaz. Mi lehet a bürokráciának eme ritka, szép példája mögött? Bizalmatlanság, a tanácsi szervek és a jegyzőkönyvek elkészítésénél résztvevő főfúrómester, tehát saját emberük iránt? Soknak tartják azt az ezeregyné- hányszáz forintot kifizetni a károsodott gazdáknak, mert talán éppen ez a pénz borítja majd fel a vállalat nye- reséglervezetét? Vagy olyan jól áll a vállalat szakember szempontjából, hogy ilyen apró-cseprő ügyek elintézésére is igénybe tudja venni főgeológusa és még három magas beosztású tisztviselője drága idejét? S inkább neki fizeti az útiköltséget, s legalább két napra a szállást és napidíjat, mint a gazdáknak járó összeget? Mert ha jól megszámitjuk, ezeknek az embereknek — a mtVnkából való kiesésük értékét nem is számítva — az utazási költsége, két-két napidíja, szállásköltsége kitenné a bejelentett kárigény összegének jó egy harmadát. De hát úgylátszik erre van pénz... Persze, csak jöjjenek a vállalat szakemberei, helyszíneljenek csak, bár ki tudja, mit láthatnak a károsodott földeken csaknem egy évvel a próbafúrások után... De ha mégis úgy gondolnák Miskolcon, hogy nem nevettetik ki magukat ezzel az újbóli helyszíneléssel, akkor erről értesítsék a két község tanácsát. Csak any- nyit üzenjenek, vagy táviratozzanak, hogy: „A helyszínelés elmarad, a kártérítési összeget postára tettük ... (—r) Ez a divat- A CSEPELI VAS- és Fémművek négytagú küldöttsége az elmúlt héten tapasztalat- cserén volt a Mátravídéki Erőműben. Az elfekvő anyagok közül a marófejes-exka- vátort megvásárolják. — SZORGALMASAN részt vettek a maklártályai iskolások a tavaszi fásítás munkájában. Elhatározták, hogy nemcsak elültetik a fákat, hanem gondozzák is, hogy szépen fejlődjenek. (Bácskai László.) 1958. május 15. csütörtök: 1955. Az osztrák államszerződés aláírása. 1895. Meghalt Reményi Ede hegedűművész. 1813. Született Stephen Heller zongoraművész és zeneszerző. NÉVNAP Ne feledjük: pénteken MÓZES- MA REGGEL megkezdték a Hevesi Állami Gazdaságban a dinnyepalánták ültetését. 48 000 palántát ,rak-„ nak ki május 20-ig. 22 holdon? elkészítették a fészkeket, ösz- szesen 30 holdon termelnek szovjet és hevesi sárga- és görög dinnyéket. — NÉGYTANTERMES új iskola épül a régi helyén Gyöngyöspatán. Az új iskola felépítéséhez a község lakossága mintegy 30 000 forint értékű társadalmi munkával járult eddig hozzá.- A HEVESI ALLAMI Gazdaságban tegnap reggel megkezdték a dohány kiültetését. 40 holdon hevesi zölddohányt, 30 holdon szabolcsit termelnek. Egyelőre a meleg időjárás hátráltatja a palántázást és így később a hűvösebb, vagy esős idő beálltával fognak hozzá teljes erővel a dohány kiültetéséhez. — A GYÖNGYÖSI járás községeinek kultúrcsoportjai igen szorgalmasan készülnek a Hátnán Kató Kulturális Seregszemle járási döntőjére. A kultúrcsoportok versenyének járási döntőjét május 25-én, Gyöngyösön rendezik meg.- MA, EGERBEN a Szakszervezeti Székház olvasótermében kozmetikai tanácsadás lesz nők részére. Előadó: Löwy Lászióné, kozmetikus. FILM: Egy halálraítélt megszökött — Francia film — 1943-ban Lyon egyik börtönébe szállítják Fontaine-t, az ellenálló hadnagyot. A fiatalembert a Gestapó-pribékek kegyetlenül megkínozzák, de élniakarását, emberi méltóságát nem tudják megtörni. S Fontaine hadnagy a cellában a szökés, a szabadulás gondolatával foglalkozik. Hetek és hónapok megfeszített, kockázatos munkájával kötelet készít, egy élesre köszörült kanál segítségével kiemeli börtönajtaja egyik lécét, már minden készen áll a szökésre, amikor Fontaine cellatársat kap, egy német katonaruhába öltözött fiú személyében, akiről nem lehet tudni, barát-e vagy áruló? Majd elérkezik a szökés pillanata. Lélegzetelállító percek telnek el, amíg kijutnak a börtönépület tetejére. A film cselekménye rendkívül feszült, a történet már önmagában is megragadó, hiszen alkotója Rober Bresson, a témát az életből merítette. A rendező stílusa egyszerű, s mégis mélységes hatást vált ki. A filmet az Egri Vörös Csillag Filmszínház mutatja be 15-től—18-ig. MUNKÁSOTTHON MOZI, EGER Az élet háza EGRI VÖRÖS CSILLAG Egy halálraítélt megszökött EGRI BRODY Nincs előadás EGRI BÉKE Nincs előadás EGRI SZABADSÁG Nincs előadás EGRI SZÉLESVÁSZNÚ, Kertmozi Akinek meg kell halnia GYÖNGYÖSI SZABADSÁG A feleség GYÖNGYÖSI PUSKIN Vasvirág HATVANI VÖRÖS CSILLAG 420-as urak (II. rész) HATVANI KOSSUTH Égi madár FÜZESABONY Elveszett vőlegény PÉTERVASARA Nincs előadás HEVES Királylány a feleségem Egerben este fél 8 órakor: CSOKOS ASSZONY Szűcsiben este fél 8 órakor: SEVILLAI BORBÉLY Rendszeresen megvitatják egymás írásait a nemrég alakult gyöngyösi Irodalmi Kör tagja. Balról jobbra: Rózsa Gyula, Papp Miklós, Gulyás Emilné és Gulyás Emil. A vonat már messziről fütyült és csak néhány perc volt az indulásig, Anyám mégegy- szer megcsókolt és könnyei végigcsurogtak az én arcomon is. Aztán vigyázz magadra, kisfiam, — rebegte és tétovázva, reszketve simogatta végig hajamat. — Csak nagyon vigyázz magadra, — sóhajtott szinte már alig hallható, el- csukló hangon. És ekkor, ezzel a sóhajtással szakadtam el anyámtól életemben legelőször hosszabb időre. Nekem akkor még nem fájt úgy az elválás, hisz össze volt kuszáivá a lelkemben minden és az érzések csak tompán sajogtak. Idegeim zsibbadtak voltak és szinte érzéketlenül hagytam magammal történni mindent. A vonat befutott, anyám felsegített és újra összecsókolt. Elindultunk. Elővettem zsebkendőmet és sokáig integettem. ö is integetett, két karját magasba tartva sokáig. Aztán lassan elmaradoztak a házak és csak a messziről kéklő hegyek integettek búcsút felém. Ekkor már világosan éreztem, hogy mi történt velem. Tudtam, hogy elszakadtam otthonról, szüleimtől, házunktól, a falumtól, a hegyektől is. Egyedül maradtam. Megeredtek a könnyeim és keservesen zokogtam ott, a vonatablakban. Egyszer valaki kedvesen megszólított. — Miért sírsz, kisfiú? Egy ember volt, egy munkásféle, aki ott ült az ablak mellett, a pádon. Emlékszem jól, kék zubbony volt rajta és csavarhúzók álltak ki felső zsebéből. — No, ne sírj olyan keservesen, — próbált vigasztalni és odébb húzódva az ablak mellől, maga mellé ültetett a pádra. — így. Látod, ide ülj az ablak mellé, így láthatod a tájat. Biztosan nem jártál még errefelé? Valahogy megvigasztalódtam és lassacskán felszáradtak könnyeim. — Hová utazol? — kérdezte az ember, miközben nagy fonott vesszőkosaramat feltette a csomagtartóra. — Pestre utazom, — válaszoltam. — Pestre? Tán csak nem katonának mégy? — akart viccelődni velem, gondolta, talán megnevettet egy kicsit. — Nem... — mosolyodtam el kesernyésen. — Tanulni megyek. Iskolába, gimnáziumba megyek, — mondtam és mintha egy kicsit büszke is lettem volna magamra. — Hány éves vagy? — kérdezte ismét tőlem. y — Én? Én tizenegy múltam. — És máris Pestre kerültél? — Csak a fejemmel bólintottam igent, aztán lassan mindent elmeséltem az embernek. — Ott nyaralt nálunk egy tanár, aztán apám sok szolgálatot tett neki és ő intézte a sorsomat. Valami segélyt is kapok. Otthon elég jól tanultam, sajnált a tanítóm is. — Az ember csak bólogatott, aztán megszólalt. — Szóval tanult ember akarsz lenni? — Igen, — bólintottam. — Megpróbálom. „Megpróbálom” — tetszett a szó, ahogy ki- mondtam és egy kicsit újra büszke lettem rá, hogy én, én fogom megpróbálni. — Attól tartok, kevés magadfajta gyerek lesz ott, — sóhajtott az ember, — de ha eszed van hozzá, megéri. — Hogy kevesen leszünk, azt tetszett mondani, — kaptam el az előbbi szavát. — Nem, nem, csak inkább városi gyerekek lesznek. Gazdag, jómódú gyerekek, azt mondom. — Majd „berántok” nekik egyet, ha szemtelenkednek, — húztam ki magam a pádon. — Jó, jó, hisz nem is azért mondom, — nevette el magát kedves szomszédom; — látom, erős gyerek vagy ... Így beszélgettünk mi egészen Pestig. Hatvanban leszállt a bácsi és hozott nekem egy fagylaltot. Ki akartam fizetni, de nem fogadta el a pénzt. Ahogy Pest felé közeledtünk, megint mondott egykét olyan dolgot, amit akkor nem értettem egészen, de nem akartam megkérdezni, nehogy azt higgye, buta vagyok... — Közeledtünk Pesthez. Nagyobbodtak a házak. Én ekkor már az ablakban álltam és figyeltem, hisz számomra itt minden új és ismeretlen volt. Akkor voltam először életemben Budapesten. A Keletiben megállt a vonat. Micsoda házak, mennyi ember, lárma, kiabálás!... A bácsi szavaira ocsúdtam fel. — Vár itt Pesten valaki? — Igen, — bólintottam. — Vár egy rokonunk, aki majd elvisz magához. — Akkor gyere, megérkeztünk! Majd én segítek. Hozd inkább az én táskámat, az könnyebb lesz neked. — Köszönöm szépen, — mondottam és leszálltunk a vonatról. Az emberáradatban már messziről integetett Jani bácsi. Mindjárt megismert, megcsókolt. A bácsi letette a csomagomat, aztán Jani bácsihoz fordult magyarázólag. — •Együtt utaztunk. Mindketten újra megköszöntük szívességét, aztán elváltunk. Velem is kezet fogott és így szólt hozzám: — „Aztán, fiam, ember légy a talpadon!” Mentünk Jani bácsiékhoz. Ütközben legjobban a villamost élveztem, mert ilyet én még nem láttam életemben. Egyik utcán be, a másikon ki, míg végre megérkeztünk. Azt hittem, Jani bácsiéknál majd kutya szalad elénk, mint nálunk, a falun, de nem. Nekik nem is volt kutyájuk, és csengetni kellett, ha be akart menni az ember. — Furcsa szokások vannak itt, Pesten — gondoltam —, de nem szóltam semmit, mert örültem, hogy végre leülhetek. Másnap Jani bácsi elvitt az iskolába beíratni. Olyan nagy ház volt az iskola, hogy a mienk otthon harmincszor is belefért volna. Az igazgató előtt kellett jelentkezni. — No, megjött a nebuló, — kérdezte, és kis fekete kecske- szakállát kezdte simogatni. — A könyveket majd megkapja a gyerek a segélyzőből, — mondta az igazgató — és remélem, nem lesz vele bajunk. — Bizonyára nem, igazgató úr, — mondta helyettem Jani bátyám. — Mi a keresztneved? — kérdezte az igazgató. — Jauska — válaszoltam ott- honiasan. Nem Jauska, hanem Jóska — mondta határozottan az igazgató és Jani bácsira nézett. — Majd igyekezzenek megtanítani értelmesen beszélni. Faragják le róla azt a buta falusi tájszólást. — Igen, igen, majd moderáljuk egy kicsit — válaszolt Jani bátyám mosolyogva. Mikor kiértünk, megkérdeztem Jani bácsit. — Mi baj volt a nevemmel? — Seeemmi, semmi, csak hát egy kicsit falusiasán beszélsz. Azt itt nem igen szeretik. No, semmi az egész, majd leszoksz róla. Most már „pesti” diák vagy! — mondta Jani bácsi jelentőségteljesen. Másnap iskolába mentünk. Jani bácsi felesége kísért el a kapuig, nehogy eltévedjek először. A diákok csak úgy özönlöttek az iskola felé. Ennyit egycsomóban még sosem láttam életemben. Közéjük vegyültem én is. Aztán fel az első emeletre. Itt megálltam egy ajtó előtt. Egy nagyobbacska táblán ezt olvastam: I. B. — Ügy látszik ez lesz az első osztály — gondoltam, csak azt nem tudtam, mit jelent ott az a nagy „B”. Egy névsoron akadt meg a szemem és igen megörültem, mikor egyszercsak látom áip a nevem. — No, úgy látszik jó helyen járok. — Beléptem az osztályba. Nagy lárma, zsibongás fogadott, de ahogy beléptem, mintha csendesedtek volna egy kicsit. — Szevasz öcsi! — Mi szél kergetett erre — szólt hozzám egy nyúlánk pesti gyerek. — „Iskolauba gyöttem” — válaszoltam, mire egy rettenetes nevetés tört ki az osztályból. — Bugris — kiabált egy cocs- kairuhás fiú és úgy röhögött, hogy potyogtak a könnyei. — Le vagytok ... — gondoltam és leültem az utolsóelőtti padba, — mert elfáradtam. Nem tudhatom mibe fáradtam bele, csak anyira emlékszem, hogy nagyon jólesett leülni. Űjabb gyerekek jöttek —, de magamhoz való falusi gyerekfélét nem láttam köztük egyet se. Szépen voltak öltözve, legtöbbjük zsinóros bocskaiba és a nyakkendő végén arany rojt fityegett. Nekem is volt rendes sötét ruhám de valahogy ezeken csinosabban mutatott a ruha. Nem telt el egy negyedóra sem, csengettek és belépett a tanár. Mindenki felállt és egy darabig farkasszemet. néztünk egymással, tanár és az osztály. Később intett, hogy üljünk 1°, miközben kinyitotta az üres osztálykönyvet. — Én leszek az osztályfőnökötök, — jelehtette ki határozottan és megmondta a nevét is. — Horváth István. — Szép neve van — gondoltam és nekem valahogy első nézésre megtetszett ez az ember. Fiatal volt, néztem valami harmincév körülinek. Szép kis bajusza, hullámos fekete haja volt. Most miránk került a sor. Be kellett mutatkozni. — Kinevetnek megint — féltem már előre és elhatároztam, hogy mégiscsak büszkén meg fbgom mondani a nevem. — „Takaucs Jauska”, — vágtam ki, mikor rám került a sor. Az osztályból újra kitört a röhej. A legelső padban egy hosszú gyerek tenyerével csapkodta a padot és hangosan röhögött. Azt hittem, elsüllyedek. Rettenetes düh fogott el, de ebben a pillanatban Horváth tanár úr hatalmasat ütött öklével a katedrára, mire egy szerre csend lett. — (Folytatjuk.) £
