Népújság, 1958. április (13. évfolyam, 59-83. szám)

1958-04-18 / 73. szám

1958. április 18. péntek NÉPÜJSÄG * Néhány szó az atomháború veszélyéről 1958. március 11. a világtörténelem lapjain könnyen a XX. század harmadik világhábo­rújának kezdetét jelenthette volna. S ha így történt volna, azok, akik túlélték, már úgy tekinthetnének erre vissza, mint egy befejezett tényre. A 2. világháború óta, mely az összes eddigi háborúk között a legádázabb pusztításokat okozta szerencsétlen Földünkön, több olyan tűzfészek alakult ki, melyekből könnyen ki­robbanhatott volna egy újabb katasztrófa. Elég, ha csak Koreát, Indokínát és Egyipto­mot említjük. Sokszor nagyon közel álltunk a rettegett összeütközéshez, mely csaknem ki is tört. Mindezideig azonban sikerült elkerülni. Éppen az Egyesült Államok volt kétízben azon a ponton, hogy leakassza a rettegett fegyvert, az atombombát: 1954-ben Indo­kínában, majd három évvel később a Kö­zép-Keleten. Ez utóbbi alkalommal az em­lített bombát egy napig Európában, Nápoly kikötőjében őrizték a Forrestal nevű repülő­gép-anyahajón, amely éppen Szuez felé tar­tott. Az emberiség összefogása és eltökélt szándéka szükséges ahhoz, hogy megfékez­zék a Ieggyilkosabb és legembertelenebb pusztítóeszköz használatát. Körülbelül tud­juk, hogy egyes államoknak hányszor állt szándékában az atomháború kirobbantása. De vajon mennyi azoknak az eseteknek a száma, amikor csupán a szerencsés véletlen akadályozta meg, hogy ezek a bombák fel­robbanjanak? A közelmúltban két repülőgép végzett kényszerleszállást Albánia területén, előtte azonban, a megfigyelések szerint, behatóan vizsgálták a vidéket. Céljuk nyilvánvalóan a kémkedés volt. Bár biztos adatokat erre vonatkozólag senki sem tud, a feltevések sze­rint egyikük az úgynevezett H-bomba egyik példányát szállította, robbanásra kész álla­potban. Akár igaz ez a hír, akár nem, szá­munkra nem közömbös. Ki tudja, hány, ha­sonló eset történik napról napra. Nem csu­pán egymással ellenséges viszonyban lévő államok területén történhet ilyesmi. Példa erre a Dél-Karolinában megtörtént súlyos esemény 1958. március 11-én. Az egyik, gya­korlórepülését végző gép véletlenül kiejtett egy hidrogén-bombát, melynek sugarai húsz kilométeres körzetben halálosak. A bomba Walter Gregg karolínai vasutas vidéki há­zacskájának udvarán ért földét. A kertben lévő két hatalmas fenyő kidült, a ház teteje is leomlott, szerencsére a bomba nem volt megtöltve és csupán a robbanó billentyű ex- plodált. Emberéletben tehát nem esett kár. Néhány hónappal ezelőtt Florida fölött összeütközött két repülőgép, az egyik atom­bombát vitt magával. Az összeütközés követ­keztében a tengerbe zuhantak. A kutatás hiábavalónak bizonyult. A partvidéken kifo­gott halakat sugárzásra érzékeny műszerek­kel vizsgálják még ma is, nem tartalmaz­nak-e az egészségre ártalmas sugarakból túl- nagy mennyiséget. A dolog érdekesebb, s minket közelebbről érintő része nem ez. Bátran feltehetjük a kérdést ezek után: minden óvintézkedés el­lenére nem történhet-e hasonló eset, mely­nek következménye egy hatalmas nukleáris robbanás? Ez nem csupán azért lenne ret­tenetes, mert számos lakóhelyet és emberek ezreit, sőt százezreit pusztítaná el. De ki biztosít afelől, hogy még mielőtt megállapí­tanák az atombombát véletlenül leejtő repü­lőgép hovatartozását, az Egyesült Államok hadügyminisztériumának felelős, vagy fele­lőtlen tagjai nem rendelnek-e el azonnali megtorlást? Pickering szerint,, aki a kaliforniai tech­nológiai intézet kutatásait irányítja, a jö­vőben az ellenség pusztítását elektromos agy fogja irányítani anélkül, hogy az emberi értelem közbe tudna lépni. Az atombombák és rakéták kezelése és irányítása nem tűr egy pillanatnyi határozatlanságot és habo­zást sem. Döbbenetes perspektíva! Az éle­tünk, az emberiség élete, egész kultúránk, és civilizációnk sorsa függ egy gépezet pre­cizitásától. És ha a számításba hiba csú­szik? Ha a gépezet rosszul működik? Az eddig folytatott kísérletek során már erre is bőven akadt példa. Szerencse, hogy ezek a „tévedések” eddig csak lakatlan területen mutatkoztak meg. A rakétairányító készülé­kek szintén hasonló gépezetek segítségével működnek. Körülbelül egy évvel ezelőtt Amerikában kilőttek egy Matador típusú ra­kétát. Néhány perc múlva azonban elvesz­tették szemük elől. Nem tudták az önrom­boló gépezetet sem irányítani. A technikusok lázas gyorsasággal számították ki, az irány és a kezdősebesség alapján, hogy a rakéta körülbelül hol érhet földet, és értesítették a Salt Lake City-i polgármestert. Elképzel­hetjük azt a rémületet és fejvesztettséget, mely hatalmába kerítette a lakosságot. A technikusok számításai is hibásnak bizonyul­tak, — a rakéta jóval távolabb, lakatlan te­rületen fúródott a földbe. Az esetek tekin­télyes részében azonban ezek a rakéták is jelentős károkat okoztak már eddig is. A helyzet nem túlságosan biztató. Norvé­giától Olaszországig, Európában eddig kö­rülbelül száz amerikai támaszpontot létesí­tettek. Az atombomba pusztításának érté­két ma már mindenki jól ismeri. Minden erővel meg kell akadályoznunk, hogy fele­lőtlenül és meggondolatlanul kitegyék a pusztulásnak az emberiséget. Fordította: Nagy 'Katalin. Az egri vár és a kirándulók ügyében ... Nem írott törvény, de J anélkül is tudjuk, hogy ha i valaki valakinek — akár i utcán, akár hivatalban, { munkahelyen — köszön, Z illik fogadni. A kulturált í udvariasság legalapvetőbb I követelménye ez minden- I kivel szemben. Vannak i emberek, akik komoly lel- ) kiismeretfurdalást éreznek, J ha elmulasztanak, vagy el- l vétenek egy-egy köszön- j tést... Persze, vannaK I olyanok is, akik nem... f sőt: talán hivatali, vagy ■ egyéb nagyságukat, vagy j fontosságukat vélik repre- i zentálni azzal, ha szó és l tekintet nélkül hagyják az i udvarias és szíves „jó reg- j gelV’-et. Valami ilyesmi t érzés kelt bennünk is, I amikor beléptünk a Me- S gyei Tanács művelődési i osztályának titkárságára, í ahol — köszönésünkre — ^ az ott levő két tisztviselő- t nő még csak egy sóhajjal í sem válaszolt. A művelő- 5 dési osztály titkárságán !... J Mit érezhetett volna egy / ügyes-bajos dolgának elin- 5 tézésével hozzájuk forduló j jámbor vidéki pedagógus . ilyen fogadtatás. után, ) olyan helyen, ahol meg j visszaköszönésre sem mél- 1 tátják a „feleket”. 5 (—r.—i.) Hatvan város anvakönyvébűl Születtek: Rozgonyl Éva, Nagy Ilona, Nagy Magdolna, Nagy Ag­nes, Vibók József, Bíró Julianna, Aj tál Tamás,. Kovács Irén, Ju­hász Balázs József, Pataki Klá­ra, Tóth János Tibor, Pálinkás Aranka, Vidák Dezső: Házasságot kötöttek: Sándor Sándor—Hever Erzsébet, Torda Ferenc—Kirin Ljublca, Pintér István—Blazsek Erzsébet Veroni­ka, Horti Kálmán—Binder Zsu­zsanna: Meghaltak: özv; Vasvári Ká­roly né sz,: Szűcs Etel, Szabó Jó- zsefné sz.: Fain Mária, Balogh István, Szlávik Katalin, özv. Ka­rácsony Jánosné sz.: Kókai Fran­ciska, özv. Tuza Jánosné sz.: Tu- róczi Erzsébet, Sebők István; Budapestről érkezett, mint­egy 40 tagú, vidám kirán­dulócsoport látogatott el az elmúlt tavaszias napok egyi­kén az egri várba. Az autó­busz az első kapun belül állt meg, s egy perc múlva már a kirándulók vidám , zajától volt hangos a vároldal. Sü­tött a nap, békés kékségében ragyogott a tavaszi égbolt... S ebben a pillanatban ijedt női kiáltás törte át a vidám zajt; az egyik kiránduló — nekiiramodva a jó kilátást igéiő egyik városfelöli kis emelkedőnek — majdnem le­zuhant a magas várfalról az alatta húzódó háztetőkre ... E majdnem súlyos baleset­tel végződött epizód nyomán lenne néhány megjegyzésünk a vár jelenlegi állapotával kapcsolatban; úgy gondoljuk — még a nagyobb idegenfor­galmi fellendülés előtt —, időben szólunk. A külső bástyafal szélénél — ahol a fenti, csaknem sze­rencsétlen epizód lejátszó­dott — még csak egy tábla sem figyelmezteti a kirándu­lókat, hogy vigyázzanak: a fal alatt három—ötméteres mélység tátong, aki nem vi­gyáz, könnyen lezuhanhat. A leghelyesebb az lenne, ha nem is figyelmeztető táblá­kat. hanem meatelelö hosszú­ságban védő korlátokat ten* nének erre a valóban veszé­lyes helyre A várban tett látogatásunk során feltűnt az is, hogy nincs ott senki, aki figyelmeztetné a gyerekeket, — de a felelőtlen felnőtteket is — arra, hogy hol és merre járni életveszélyes, és nem szabad a várban. Éppen lát­tuk, hogy egy hat—hétéves forma kislány még kisebb húgával a hátán, egy nyolc méter magas belső fal tete­jén hajmeresztő „sétát tett”, repedésekbe, kiálló kövekbe kapaszkodva, mászott egyik helyről a másikra ... Feltű­nő volt a vár belső részeinek elhanyagoltsága is. A padok kivétel nélkül korhadtak, tö­röttek, az utak rendkívül el­hanyagoltak, piszkosak. A be­járati parkosított részt annak­idején fák köré csavart dró­tokkal kerítették be, ez is elhanyagolt. De meggyőződé­sünk. hogy aki ezzel a primi­tív drótkerítéssel még új ko­rában is megelégedett volt, az valami ismeretlen belső, vagy felső hatalom által meg-1 fosztatott minden jóízléstöl... Summa summárum: nem sok szépet, nem sok szép és maradandó emléket visznek magukkal haza a mostani ki­rándulók az egri várból. Per­sze, reméljük, hogy a későb­ben jövők már inon. (—r. ) IHLET Lenin családi körben — Részlet Sz. K. Gil: „Hat esztendő Lenin mellett" c. könyvéből Mint már említettem, 1918 nyarán Vlagyimir Iljics Tara- szovkán töltötte a szabadide­jét. Egy emeletes ház eme­leti részén volt berendezve neki és Krupszkajának két szoba. Rendszerint szombaton késő este jöttek ide, és hétfőn hajnalban indultak vissza. Marija Iljinyicsna, Lenin nő­vére, gyakran elkísérte őket ezekre a hétvégi pihenőkre. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy epizód. Egyik reggel még alig pirkadt, Vlagyimir Iljics csendben odajött hoz­zám, és felébresztett. — Ébredjen, Gil elvtárs, ide­je, hogy induljunk. Jöjjön, csendben kitoljuk a kocsit, nehogy Nagyezsda Kosztan- tyinovnát és Marija Iljinyics- nát felébresszük. Nem gyújtottam be a mo­tort, hanem közös erővel ki­toltuk a kocsit a garázsból az udvarra, és vigyázva, hogy ne üssünk zajt, útnak indul­tunk. Ügy nyolc-kilenc óra felé aztán így szólt hozzám Vlagyimir Iljics: — Most pedig menjen visz- sza Taraszovkára, s hozza el Nagyezsda Kosztantyinovnát és Marija Iljinyicsnát! Lenin viszonya családtagja­ihoz — nővéreihez, bátyjaihoz, feleségéhez, unokaöccséhez — mindig csodálatba ejtett. Bár túl volt terhelve munkával, ez nem akadályozta meg ab­ban, hogy megkérdezze: reg­gelizett-e Nagyezsda Kosztan- tyinovna, Marija Iljinyicsna nem fáradt-e el a hosszú meg­beszélésen, elég meleg van-e Anna Iljinyicsna szobájában, — Gil elvtárs — mondta egyszer Vlagyimir Iljics — fogja ezt a meleg plédet, te­gye be a kocsiba, és beszélje rá Nagyezsda Kosztantyinov­nát, hogy burkolja be vele a lábát. — S rögtön meg is mu­tatta, hogyan kell beburkolni a lábát, hogy meleget tart­son. Vlagyimir Iljics tudta, hogy Kosztantyinovna nem vigyáz az egészségére, s nem szeret a meleg holmikkal bajlódni, ezért hozzám fordult, hogy le­gyek segítségére. Vlagyimir Iljics és Nagyezs­da Kosztantyinovna a Kreml­ben laktak, a Népbiztosok Ta­nácsának szomszédságában. Az első években még lift sem volt, s a második emeleti la­kásukra gyalog kellett felka­paszkodni a meredek lépcsőn. Vlagyimir Iljics soha nem panaszkodott emiatt, de sok­szor kesergett azon, hogy Na­gyezsda Kosztantyinovnának a beteg szívével hányszor kell megtennie ezt a nehéz utat. — Gil elvtárs, ne a főbejá­rathoz hozza őt, hanem az árkádok alá, a mellékajtók­hoz — mondta egyszer Vlagyi­mir Iljics. Megfigyelte, hogy a mellék­lépcső nem olyan meredek, s könnyebb rajta felmenni, mint a főlépcsőn. Egyszer aziránt érdeklődött, hogy hol és hogyan lehetne szerezni egy csukott autót Nagyezsda Kosztantyinovna számára. Azért kérdi — mond­ta — mert Nagyezsda Kosztan- tyinovna a legnagyobb hideg­ben is a nyitott kocsit hasz­nálja. — Kimelegszik a Közokta­tásügyi Népbiztossság ülésein, s egyenesen kimegy a hideg levegőre. Nem öltözik fel me­legen, könnyen megfázhat — mondta Vlagyimir Iljics. Eszembe jutott, hogy az egyik petrográdi garázsban láttam egy fűthető kabinú, zárt Rolls-Royce kocsit, s azt tanácsoltam, hogy igényeljük ki. — Nagyszerű — hagyta hely­ben Lenin —, áthozatjuk Moszvába. De adni kell he­lyette egy másik kocsit. Fel­tétlenül. Beszélje meg velük. Vlagyimir Iljicsnek az volt a szokása, hogy pontosan négy órakor ebédelt. A kör­nyezetét is igyekezett rászok­tatni, hogy mindig ugyanab­ban az időpontban ebédelje­nek. Gyakran mondogatta: — Dolgozni és pihenni bármikor lehet, de ebédelni feltétlenül ugyanabban az időpontban kell! Vlagyimir Iljics ügyelt arra, hogy Nagyezsda Kosztantyi­novna időben ebédeljen. — Ne várja meg, amíg ő maga jön — mondta nekem — menjen fel hozzá, és szorítsa rá, hogy haladéktalanul men­jen haza ebédelni. Pontosan háromnegyed négykor megjelentem Na­gyezsda Kosztantyinovna hi­vatali szobájában. Már mesz- sziről integetett, hogy kész vagyok, mehetünk. S rögtön le is jött. Útközben a kocsiban min­den nap megkérdezi0 hol volt aznap Vlagyimir Iljics, hova vittem, ki volt nála az elvtársak közül. Ha valame­lyik vasárnap Vlagyimir Il­jics vadászni ment, Nagyezsda Kosztantyinovna mindig meg­kérdezte, hogyan telt el a nap. S mindig figyelmesen végighallgatta beszámolóimat a vadászatokról, a sétákról, az utazásokról. Sokszor volt alkalmam lát­ni Lenint és Krupszkaját együtt otthonukban. Életüket az egymás iránti határtalan tisztelet és figyelmesség jelle­mezte. Ha Nagyezsda Kosztantyi­novna megbetegedett, Vlagyi­mir Iljics nagyon aggódott ér­te. Arra kérte az illetékese­ket, hogy valahol Moszkvától messze, csendes helyen kezel­jék. Nagyon örült, hogy nem dugták be kórházba, vagy szanatóriumba, hanem Szokol- nyikiben, az erdei iskolában helyezték el, s itt kezelték. Lenin úgy vélte, hogy Na­gyezsda Kosztantyinovna jól fogja magát érezni a gyere­kek között. Betegsége alatt esténként gyakran megláto­gatta. Naponta felhívta telefonon Getyje professzort, aki Krup­szkaját kezelte, s apróra ki­kérdezte a beteg állapotáról. Időnként megkérte Obuh dok­tort, hogy látogassa meg Na­gyezsda Kosztantyinovnát. Ha jól emlékszem, 1921 őszén Getyje professzor meg­vizsgálta Nagyezsda Kosztan- tyinovnál, erős meghűlést és kimerültséget állapított meg nála, s két heti pihenőt írt elő neki. Krupszkaja azonban kereken megtagadta az orvosi utasítás teljesítését, mivel akkoriban rengeteg dolga volt. Getyje professzor „bepana­szolta” Vlagyimir Iljicsnél. Lenin elhatározta, hogy hatá­rozott intézkedést foganatosít. Hivatalosan, mint a kormány elnöke, utasította a közokta­tásügyi népbiztos helyettesét, vegyen ki két hétre szabad­ságot. Nagyezsda Kosztantyi­novna kénytelen volt enge­delmeskedni. Vlagyimir Iljics nagyon ra­gaszkodott nővéréhez, Marija Iljinyicsnához. „Manyasának” nevezte, s gyakran töltötte a társaságában szabad idejét. Lenin egyszerű háztartását Marija Iljinyicsna vezette. Nagyon szerette a rendet és a tisztaságot, ügyesen vezette a konyhát. Ismerte Vlagyimir Iljics szokásait, s igyekezett úgy ellátni a bátyját, hogy semminek se érezze hiányát. Előfordult, hogy Vlagyimir Iljics színházba készült, vagy sétára indult, s felhívta Na­gyezsda Kosztantyinovnát: — Feltétlenül hívd fel Ma- nyasát is. Vedd rá, hogy ve­lünk jöjjön. Vlagyimir Iljics betegsége alatt Marija Iljinyicsna és Nagyezsda Kosztantyinovna éjszakákon át virrasztottak betegágyánál Anna Iljinyicsna Uljanova külön lakott a Manyezsnaja utca egyik házában, őt már ritkábban láthattam Lenin és Krupszkaja társaságában. Em­lékszem, hogy Anna Iljinyics- na a férjével, Jelizarowal nyaranta gyakran ellátogatott Gorkiba. Vlagvimir Iljics min­dig nagyon örült a látogatá­suknak, szívélyesen fogadta őket, s igyekezett minél to­vább marasztalni a vendége­ket. Ilyenkor együtt mentek az erdőbe gombát szedni, együtt csónakáztak vagy kro­kettét játszottak. Egyszer Anna Iljinyicsna megbetegedett. Vlagyimir Il­jics gyakran meglátogatta, orvosokat küldött hozzá, igye­kezett rábeszélni, hogy egy időre telepedjen le valahol Moszkva környékén valami csendes, egészséges helyen. Anna Iljinyicsnya megfogadta a tanácsot, s beutaltatta magát a pokrovszkij-sztersnyevi Si­rály Szanatóriumba. Vlagyi­mir Iljics nagyon örült, hogy nővére megfogadta a tanácsát, s gyakran kiutazott hozzá. Dmitrij Iljics UljanovvaL Vlagyimir Iljics öccsével 1920 tavaszán találkoztam először. Vlagyimir Iljics egyszer ma* gához hivatott, s így szólt: — Ma megérkezet a Krím­ből az öcsém, Dmitrij. Menjen el érte a Rosszija Szállóba, cs hozza le hozzám. Négy órára legyen a szálló bejárata előtt. Vlagyimir Iljics ezután el­mondotta, hoby Dmitrij Iljics a Krimi Köztársaságban a Nép­ibiztosok Tanácsának elnöke, leírta a külsejét, és megemlí­tette, hogy azelőtt zemsztvo- orvos volt. Pontosan négy órakor oda­hajtottam a Lubianszkij téren levő Rosszija Szálló főbejárata elé. Az ajtónál középtermetű, fekete szakállú ember állt, fé­lig polgári, félig egyenruhá­ban. Külsejében alig hasonlí­tott Leninhez Amikor észre­vett. Leninre emlékeztető könnyed, gyors léptekkel oda­jött hozzám és megkérdezte: — Gil elvtárs? — S ön — Dmitrij Iljics? — Eltalálta. Ismerkedjünk meg. Beült a kocsiba, s a Kreml­be haitottunk. A két testvér gyakran vadá­szott együtt és sokat beszélget­tek. Gorkiban gyakran tettek nagy sétákat a környéken, az­tán leültek a park egyik pad­jára, s hosszasan elbeszélget­tek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents