Népújság, 1958. április (13. évfolyam, 59-83. szám)

1958-04-04 / 62. szám

1958. április 4., péntek ____________________i_ né pújság 5 r . . . Ss (felkelt a Qícufi Vovember elseje. Délután. OdaKinn borongós, lelketszo- morító ősz. Délelőtt még va­lahogy szebbnek láttam a vi­lágot. Néhány elvtárssal vol­egyik, S intett a szemével, hogy nézzenek szét. Nem talál­tak senkit. Azt hittem, hogy már elmennek, de a vezetőjük szemmelláthatólag elégedetlen volt Megfogja az inggallérom tói ellopott Pobjeda vad tül­kölése. A teherautón három­négy „nemzetőr” ült gépfegy­verrel, s ez, meg az autó or­rához kötött vadúl lobogó tunk tárgyalni, az úgynevezett koalíciós pártok képviselőivel, a szociáldemokraták egykori helyiségében, amely most is­mét szocdem helyiséggé válto­zott. Egyezkedő partnereink igen magabiztosak voltak, s máris az erő hangján tárgyal­tak velünk. Egy idősebb, de nagyon öntevékeny szociálde­mokrata ember — volt üzlet- tulajdonosnak néztem — már­is a leltárt pengette, hogy az egyesüléskor milyen sok érté­kük volt, s a kommunisták most »dják azt vissza. A Paraszt­párt egyik embere a rendőr­kapitányi tisztségre jelentette be igényét, mondván, hogy ő azelőtt is az volt. Mi meg ott — kis kommunista sziget — arra gondoltunk, hogy a párt­nak élnie kell, még ilyen tár­gyalások árán is, de élnie! Nem, nem láttunk akkor mindent tisztán. De azt lát­tuk, hogy a munkásosztály ha­talma veszélyben van, sőt ta­lán már el is bukott, s mit bántuk mi akkor a székeket és egyéb holmikat. Nagyobb do­log, drágább ügy lebegett a mi szemünk előtt. E tárgyalá­son mégis a legjobban leeresz­kedő, helyesebben, a megbo­csátó hang fájt. De ezen is túltettük magunkat. Meg­egyeztünk egy-két dologban, a helyiséget és hasonló ügyeket illetően. A tárgyalás után az utcán beszéltük meg az eredménye­ket. Kevesen voltunk, de na­gyon egységesek. Nem tudtuk biztosan, hogy meddig tart.de éreztük, hogy átmeneti álla­potban élünk. De mi addig sem hallgathatunk. Reális, a lehetőségekhez igazodó terve­ket dolgoztunk ki, csak úgy, papír nélkül — rövid életet szánva nekik. Azután haza­mentünk. Akkoriban úgy élt az ember otthon, mintha nem­rég temette volna el egyik kedves hozzátartozóját. Ez a hangulat megint a lelkemre szállt. Menekülni akartam a melankóliától, áthívtam egyik kollégámat. Ö is le volt törve. Megértettem és meesalnáltam. Az ésszerű érveimet fel­sorakoztattam. Beszéltem a nemzetközi helvzetről. a párt­ról. a helvi erőviszonyokról, az egv-két nan múlva megérkező szovjet segítségről ’ S ahogy ezeket elmondtam, éreztem, hogy ennek1 így is kell történ­nie. csücskét, húz be a másik szo­bába. — Maga jó barátságban volt az ávéhásokkal, s a ma­ga egyik barátja engem meg­fenyegetett. Na, mondja csak, hogy hívták azt? — s az utolsó szavaknál már fejhangon, fe­nyegetően beszélt. — Nem tudom — morogtam, s a másik kettőre néztem, akik az ajtóban a szesztől és a kezükben levő fegyvertől nyert öntudattal, vigyorogva szemléltek bennünket. Arra gondoltam, hogy mi­lyen borzalmas lenne felesé­gemnek, nagyobik fiamnak, ki közben besettenkedett, ha vé­gig kellene nézniök __Aztán eg y teljesen logikátlan bakug­rással váltott az agyam, és világossá vált előttem, hogy ezek az utcáról, a kollégámat nézték ávéhásnak, aki miköz­ben engem hallgatott, egy csomag kártyával játszott, ta­lán úgy, hogy ő maga sem vette észre. E képtelen felte­vésre egy pillanatra derült­ség fogott el. Barátomtól ép­pen a katonás magatartás, s főleg a megjelenés állt a leg­távolabb. De ez csak amolyan akasztófaderültség volt. Ahogy jött, elmúlt. Üjra éreztem in­gem nyakán kezének súlyát, szájának savanyú szagát. Be­lenéztem zavaros szemébe. Nyolc éve ismerem ezt az em­bert. Majd minden nap talál­koztam vele. Nálunk, vagy a nártházban javítgatta a zárat. Ogvén, baján is segítettünk egyszer-kétszer. Néztem, s ar­ra gondoltam: mi baia lehe­tett ennek a párttal, de még a rendőrséggel is. hiszen oda is dolgozni járt, onnét is mun­kát kapott. Közben beszélt, beszélt, nem létező sérelmeiről, üldöz­tetéséről, de mindez úgy tűnt, mintha nem is nekem, ha­nem polgártársainak szólna. Észre sem vettem, hogy el­mentek. mint ahogy azt sem halHottam tisztán, amit mond­tak. Átkutatták az egész há­zat. elmentek, újra visszajöt­tek, s ez így ment a késő esti órákig. Közben letartóz­tattak a házban egy-két em­bert, köztük a tanácselnököt. Ezeket bevitték a főiskola épületébe. ★ November negyediké. Gyö­nyörű szép őszi vasárnap. Az utca szokatlanul csendes. zászló a haldokló nyilas vi­lág képét, utolsó rúgásait juttatta az eszembe. ★ Fönt az ellenforradalom központjában, ahányan vol­tak, annyiféleképpen beszél­tek. Veszekedés, felelősségát­hárítás. mintha máris a nép bírósága előtt állnának. De a céltudatosabb horthysták köptek az áruló Joób László­ra, meg Tompa rendőrszáza­dosra. Bíró polgártárs sem sokat szoroz és oszt már az ő szemükben. Ezek gyávák — gondolják —, arra voltak jók, hogy kikaparják a sült gesz­tenyét a tűzből. „Egy életünk, egy halálunk” — s töltik a benzinespalackokat, meg kül­dik a teherautókat a város határába — jönnek-e már? De a „nemzetőrök” már nem na­gyon tolakszanak. összelop­ják, ami még lopható, azután usgyi haza. Csak két-három félrészeg, pocsolyaszellemű kapaszkodik fel a kocsikra. Ezekkel száguldoz azután az autó, bősz szirénázással, hogy demonstrálják a polgárság erejét — lám, mi ilyen bátrak vagyunk. ★ Nagyon nehezen jött az es­te. A Dobó-szobor közelében állunk, ott várjuk az elvtár­sakat. Dőlöngézve megy el mellettünk egy ember, karján vöröskeresztes karszalag. Megállítjuk és kérdezzük, hogy nem látott-e a városban szovjet tankokat? — De láttam, a Főiskola előtt. Megállt, de azután meg­ijedt és elpaslizott, — vála­szolt vihogva. Arcába bámu- lók: nini, ez még tegnap nem­zetőr volt, most meg, no lám, „egü” dolgozó lett. Azután jobbra kapom a fejem s már észre sem veszem, hogy ez a kis féreg elszaladt, mert a Dobó-szobor hátamögött fel- dübörgött az első szovjet tank. Verdi Nabuccoja, Gounod Faustja jut eszembe, de egyik sincs olyan szép, mint most a hernyótalpak csikor­gása. Belemelegedtünk. Az ablak, nál állva hallgatott engem, majd ő is átvette a lendületet. Mindketten éreztük, — a vé­rünkben, a szívünkben, az eszünkben éreztük a párt igazságát, s úgy örültünk aho­gyan egy fiatal orvos örül, amikor először kerül szembe igazán komplikált esettel, s helyes diagnózist állapít meg az egyetemen tanultak alap­ján. Szürkült, amikor elment. Kezembe vettem egy Köny­vet. Emlékszem, Maupassant A forradalom című kis novel­lájába kezdtem, de a fotelben elszenderedtem. Különös zajra ébredtem fel, s ahogy kinyitom a szemem, piintha a kis novella folyta­tódna. Velem szemben, a nyi­tott szobaai tóban három pol­gártárs tartja rám a gépiszto- lyát. Feleségem, héthónapos kisfiával a karján ott áll a hátuk mögött, az aggodalom élő szobraként. Mind a három embert jól ismerem. Egriek. Az egyik pincér, a másik önálló iparos, a harmadik alkalmi munkás Kettő közülük, úgy látom sze­szes. — Egy magas, szőke ávéhást keresünk. Itt kártyázott dél­után magánál — szólt az Nyolcóra lehet, de rajtam kí­vül egy teremtett lelket sem látok. Az utca közepén, a ba­rátok temploma előtt megál­lók, felnézek a napra, s úgy látom, nagyon bölcsen és ba- rátian mosolyog. Három perc, s már költőm az ágyból kol­légámat. — No, hallottad? — Nem ... mit? — Hát Nagy Imrét, nagyon beijedt az öreg eretnek. Jön­nek öregem, jönnek! — Kik ... beszélj már! — szólt, de szemében már lát­szott, hogy érzi, tudja: igen. ők jönnek, a szovjet katonák jönnek elvtársaink, testvé­reink jönnek. — Na gyere, menjünk a pártba. Elindultunk. Még mindig kihalt volt az egész város, de Zsongott a szoba, s az embe­rek arca derűs volt, több mint bizakodó. Bent, a ki­sebb helyiségben az elnökség rövid megbeszélést tartott az eseményekről, de kint is min­denki az új helyzetet tár­gyalta. A város még délután is olyan volt, mint Pompei, de ezt a halotti csendet félórán­ként hasította keresztül egy- egy teherautó, vagy a párt­Átszeltük a Dobó teret — irány a Főiskola. Vajon lesz-e harc, vajon meg merik-e kí­sérelni ezek a szerencsétle­nek? Ahogy a Jókai utca sar­kára érünk, mit ad isten, ki­vágódik a jó öreg barokk­ház kapuja és lohol kifelé az én ávóst kereső polgártársam. Rohanna tovább, hátamögött még egy emberrel (ennél még géppisztoly is van), de ő már elegánsan, civilben, ahogy egy iparoshoz illik vasárnap. S mi ott állunk, velük szemben. Jóestét polgártársak! — kö­szöntőm őket. — Hová ... ? hová.. ? De utat adtunk ne­kik, hadd szaladjanak. Azok meg már gyávaságukat sem szégyellve rohannak, amerre látnak. ★ Hosszú, baljós, idegesítő és rémisztő napok után az első nyugodt este volt Egerben. A puha csend úgy takarta be a várost, mint anya alvó gyer­mekét. S ezt a csendet, — barátaim ! — egyetlen ugatás­sal sem merték zavarni a kutyák. Suha Andor Nyelvlecke — magyarul VÖRÖSEN IZZIK a Kreml rubincsillaga, mintha a kék­fényű csillagok milliárdjaival versenyezne A Moszkva' folyó partja, a vaskos falak tövében csendes, csak az úton suhan el néha egy-egy autó, távol­ról szűrődik ide a valahová, talán Távol-Keletre induló vo­nat füttye. A folyó lágyan, mint szerelmes a kedvese ke­zét, úgy simogatja a partot, sustorag hullámaival. Tá­maszkodunk a mellvéden, néz­zük a vizet, amelyen kényes kislányként riszálja magát az ezernyi parti fény, — a má­sik oldalról. Itt még a fény is halk, megszűrik az öreg fák, a Kreml vaskos, hatalmas fa­la: nézzük hát a vizet, két magyar fiú, két orosz kislány. Soha nem tudtunk egymásról, s talán soha többé nem is találkozunk egymással, de a folyó, az éjszakába hajló nyá­ri est csendje, varázsa, a vi- rágfűzéres hajó a vizen, a VIT láza, az idesenség ro­mantikája most mégis egy­másmellé sodort minket. Az ismerettség jelvénycse­rével kezdődött, sok-sok ne­vetéssel folytatódott, és most itt támasztjuk a mellvédet a parton — nem tudva, hol és mikor találkozunk megint a sok milliós város forgatagá­ban. Egyikünk valamit, na­gyon keveset tud oroszul, a másik három egyetlen kukkot sem ismerőse nyelvén. De azért most jól megértjük egy­mást, ha igaz, márpedig igaz, hogy a csendnek, a hangulat­nak, a nyári csillagos éjsza­kának is van nyelve. A két kislány, ha jól emlékszem ne­vükre — megbocsássanak ér­te — Irina és Katka szőke volt, mint az aranyló búzaka­lász, eleven és vidám, mint a csík és beszédesek, kegyetle­nül beszédesek, hogy az már valósággal kellemetlen volt. Kellemetlen, mert hozzánk szóltak férfiakhoz, s mi job­bára csak vigyorogni, helye­selni, vagy fejet rázni tud­tunk válaszul a nőknek. S most, hogy itt álltunk a folyó partján, túl a romanti­kán, ezért is örültünk a csend­nek. — Te, meg kéne ezeket ta­nítani magyarul — mondja utitársam, aki valahonnan dunántúlról cseppent ide mel­lém. — Ne bolondozz... Egyetlen este? De ha még mindnennap találkoznánk is, akkor se men­ne a dolog — szólalt meg be­lőlem a száraz és józan v‘ea- iitás. A LÁNYOK FELKAPTÁK fejüket és kérdeztek valamit. Utitársam kézzel is szóval is magyarázni kezdte, hogy mi­ről beszéltünk Csilingelő, han­gos nevetés volt a válasz, s ez a nevetés nem volt szentség- törés a Kreml történelmet su­gárzó. súlyos falai tövében, a moszkvai éjszakában, — ha­nem beleegyezés. Elkezdtük. Felmutattunk az égre, s mondták utánunk: — Eeeg... — Víz... — Jó esteet... — Hid... — Sziretem... — Nem sziretem... szeretem — tartotta most elsőízben fon­tosnak a barátom, hogy hely­reigazítsa a kiejtést. — Szeretem — nyitogatták szájukat a sok e-re rettentő komolyan és lelkesen a lá­nyok és most már ők muto­gattak házra, kőre, fára, autó­ra, ruhára és szájra: mi mit jelent magyarul. S mi mondtuk, magyaráz­tuk, tagoltuk a szavakat, — olyan lelkesen mintha kül­detésben lettünk volna, mintha ezért az esti nyelvleckéért utaztunk volna ezer kilomé­tereken át. Aztán kezdtük elölről, a már megtanult sza­vakat. Katkának, ennek a hosszúhajú, mérnöknek készü­lő kislánynak nem volt vala­mi jó nyelvérzéke, Irina, aki valamilyen üzemben dolgozott mint technikus annál jobb volt. Már ő is segített, sőt ver­senyeztek egymással. Rámu­tattunk a szivünkre, rövid töp­rengés, szinte egyszerre jött a válasz: szeretem... A hidat elfelejtette Katka, de Irina nem, s mondta, mondták együtt a magyar szavakat, mintha nekik is a világ legfontosabb feladatát jelen­tette volna most ez a nyelv­lecke... A FOLYÖN APRÓCSKA, ki­világított hajó úszott lassan, mintha nem is motor, hanem a víz sodorná ismeretlen célok felé. Halk, bánatos melódia csobogott a habok hátán a part felé, s a lányok dúdolni'kezd­ték. Gyenge hangjuk volt, mé­gis most nagyon... nagyon tet­szett nekünk. Megkértük, éne- keFék el mégegyszer. aztán mégegyszer. Végül velük dú­doltuk, aztán rajtam nevettek mind a hárman, s a két lány egyszerre mondta: rossz... — rossz... Ogylátszik, ha hang­juk nem is, de hallásuk az volt, s ezt a szót jól megta­nulták alkalmazni is. A'Kreml órája megcsendült, mint valami érces szavú ha­rang. Éjfél. Észrevétlen csú­szott át a ma holnappá vált a jelen múlttá. Olyan észre­vétlen, ahogy a víz. csobog to­vább a partok között. Meg­indultunk, s némán ballagtunk végig a Vörös téren a Metró felé. Búcsúztunk. — Dobre vecser — mondtuk mi. — Jó estét — mondták ők. Azután a két lányalak el­tűnt a Metró kivilágított aj­taja mögött, s mi álltunk a moszkvai éjszakában és azon tanakodtunk — vajon meddig emlékeznek a nyelvleckére, a megtanult magyar szavakra a lányok. Mert hogy most meg­tanulták a szavakat, az biz­tos. AZTÁN EGYMÁSBAK 4­ROLVA, a megtanult kis dalt dúdolva, megindultunk a nép- telen város csendes utcáin ha­zafelé. ., GYURKÓ GÉZA Két keze munkába nyomán hajlik, formálódik a vas.... A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikar, levesre telik és kenyérre, s fröccsre, hogy csináljon ricsajt. ÍGY IRT a 20-as évek vé­gén József Attila, a halhatat­lan proletárköltő, a magyar munkás keserű sorsáról. Ar­ról a sorsról, amelyben csu­pán egyetlen dolog éltette az embereket: a remény, hogy egyszer minden másképpen lesz majd. Krajcár helyett bankó „kuncog” a munkás zsebében, a szövőlánynak nem kell többé cukros ételekről ál­modnia, s eljön egvszer az ;deje annak, amikor megbecsü­lik a munkát, és úi értelmet, fenséges értelmet kap ez a szó: munkás. Van valami felemelő érzés abban, amikor valaki jó mun­kájáért elismerésben, dicséret­ben, jutalmazásban részesül. Ezt érezte az elmúlt na­pokban Knoll László, az Egri Lakatosárugyár veterán dolgo­zója is, aki közel háromévtize­des. becsületes, hűséges mun­kásságáért meghatottam egy kicsit öregesen — hiszen a munkapadok mellett is el­szállnak az évek — vette át a nyereségrészesedéssel egvütt 46 napot kitevő pénzjutalmát. Knoll László élete — egy­szerű munkásélet. Sorsa — munkássors. Fiatal korában egvütt robotolt ezer. meg ezer vasas-társával együtt, kora reggeltől késő estig, a rossz­levegőjű. rosszhangulatú gyá­rak és üzemek sötét műhelyei­ben, ahol észrevétlenül és öröm nélkül szállt el ifjúsága. A kenyérért folyó hajsza, majd a császár „őfensége” lö­vészárkainak halálos nyirkos­sága, a Kárpátok hasigérő ha­va, s a tébolyodott szuronyro­hamok megrokkantották a de­rekát, de azért, amikor 1919- ben összeomlott a front, ön­ként jelentkezett a Vörös I Hadseregbe. — SO’SKM FELEJTEM cl, — emlékszik vissza a hősi harcokra — a Rima folyón nyakigérő vízben vittem át a gépfegyvert, ott kapott halá­los sebet a legjobb barátom is. Hej, hogy fütyültek a cseh golyók... De azért mi sem ma­radtunk adósok, egészen Zó­lyomig kergettük őket... A sárga teremben már emel­kedett a hangulat. A fiatalab­bak táncainak az idősebbek csendes derűvel figyelik őket és poharazgatnak. — Látja — húz egyet Laci bácsi is a pohárból —, ilyet azelőtt el sem lehetett képzel­ni. Hogy a munkás együtt szórakozzon az igazgatóiéval, meg a katonai parancsnokkal. ... Meg aztán itt van ez a nyereségrészesedés, meg a sok jutalom. Mikor volt azelőtt ilyen? Soha! Örültünk. ha munkát találtunk valahol ég dolgozhattunk napi 10—12 órát — jóformán semmiért. Belebámul a poharába és elgondolkozva fújja felfelé a cigaretta füstjét. — Mégis szerettük a gyárat. Szerettük a gépeket, a szer­számokat, az olajos vas nehéz szagát és mindent, amit úgy hívnak, hogy munka. Pedig amikor az infláció dühöngött, még a napi élelemre valóra sem tellett a keresetből. De kitartottunk, mert tudtuk, — hogy egyszer úgyis a mi ke­zünkbe kerülnek a gyárak... És eljött végre az államo­sítás napja is. Knoll László és munkatársai vágya megvaló­sult. A lenézett, szürke bér­munkásból öntudatos vasas­dolgozó lett, aki a Lakatosáru­gyár olló-műhelyében úgy vi­gyázott a rája bízott anyagok­ra, mint a szeme fényére. Ne­hogy véletlenül selejttel káro­sítsa meg az évről-évre óriási empóban fejlődő üzemet. — Hogy van, Laci bácsi... Jó estét, Laci bácsi... Hogy érzi magát Laci bácsi... — szállnak feléje az asztal mellett tova­sétálók kérdései -'s ő szürkü­lő fejével egyre csak bólogat: — Bizony jól, gyermekeim«. Knoll Lászlót szeretik és megbecsülik munkatársai, ve­zetői egyaránt. Ha nem is olyan gyors már a kezeiárása a munkapad mellett, mint a íiatalabbaké. — azért 100 szá­zalékos minőségű a munkája. S ahogy az üzemi bizottság elnöke mondja, soha nem ké­sett még el egyetlen egyszer sem és betegség miatt is csak a legvégső esetben hiányzott Nehogy azzal is károsodjr a gyár. AZ ELLENFORRADALOM alatt egy ízben — a dühöngő sztrájk idején — azt mondta nekem: — Meglátja, nem lesz ennek jó vége. Ezek a sztrájkolók nem veszik észre, hogy az éle­tet nem a száj-jártatás. hanem a munka jelenti... Azt hiszem, meg kell nekik magyarázni, hogy mi, öregek, jól ismerjük a régi világot, melyben nagyon kicsi szerep jutott az ipar részére. Ezt akarják vissza ta­lán? Ma a karbantartó műhelyben dolgozik Knoll László, két ke­ze munkája nyomán hajlik, formálódik a vaslemez, meg­javul az elromlott gép. Sokat, nagyon sokat dolgozott már életében, s ezután is dolgozni akar: szereti a munkát! Későre jár már az idő. Las­san elfakul a terem csillogása. Laci bácsi is kihörpinti poha­rát és búcsúra nyújtja a ke­zét. — Aztán énrólam ne írjon ám semmit Egyszerű munkás vagyok én csak, egy a sok kö­zül ... NE HARAGUDJON kedves Knoll Laci bácsi — éppen ezért írtam magáról... SOMQDY JÓZ6JEV

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents