Népújság, 1958. április (13. évfolyam, 59-83. szám)

1958-04-02 / 60. szám

1958. április 2., szerda NÉPÚJSÁG 5 A tss-tagokpolitikai neveléséről Cselédsors... Az elmúlt napokban ismét új hajtás sarjadt a szövetke­zeti mozgalom hatalmas fáján. Nagykökényesen 10 család vá­lasztotta a közös gazdálkodás útját; Április 4 néven szövet­kezetei alakítottak. Már meg is kezdték a közös munkát, a tanács 20 mázsa árpavetőma­got juttatott nekik,, s kiutalták számukra a volt tsz. épületei­nek egy részét. Minden anyagi feltétele megvan tehát, hogy ez a kis tsz. is egyike legyen nem sok idő múlva azoknak, amelyek a nagyüzemi gazdál­kodás előnyét hirdetik a kis- parcellák felett. De hogy való­ban példamutatókká váljanak, ahhoz — éppúgy, mint a többi szövetkezetekben — nem elég az anyagi segítség. Ez azon is múlik, hogyan nevelik egymást a szövetkezet tagjai, — elsősor­ban a szövetkezet kommunis­tái — a közös munkára, a kö­zös gondok megoldására. Mert aláírni a belépési nyilatkozato­kat, csupán az első lépést je­lenti, hiszen a tagkönyvekkel nem osztják ki a szövetkezeti öntudatot. Az emberek, akik ezt az utat választják, még hosszú ideig magukban hord­ják az egyéni gazdaságból ho­zott szokásokat, még hosszú idő kell ahhoz, hogy a közös gazdaság 5—600, vagy ennél is több holdját éppen úgy magu­kénak érezzék, mint a kispar- cellát, hogy a közös állományt olyan gonddal ápolják, mint otthon az egyetlen tehenet. Sok idő telik el, míg az új tag leszokik arról, hogy a nagy táblában a mesgyéjét keresse. De hogy milyen hosszú lesz ez az idő, az attól függ, milyen gondot fordítanak a szövetke­zet vezetői, kommunistái és ré­gi tagjai az emberek nevelé­sére. Ha megvizsgáljuk a szövet­kezeti mozgalom elmúlt tíz esztendejének eredményeit, nem nehéz megtalálni azt, hogy elsősorban ott és azok a termelőszövetkezetek vészelték át viszonylag kisebb veszteség­gel az 1953-as Nagy Imre-féle politikát, és az 1956-os ellen- forradalom okozta károkat, ahol nagy gondot fordítottak a kö­zösség összekovácsolására, az emberek politikai nevelésére. Olyan szövetkezetek álltak meg szilárdan a viharban, ahol viszonylag rövid idő alaj;t az egész tagság ügyévé tették a közösen szervezett vagyon vé­delmét, ahol nem tekintették felesleges dolognak, hogy a be­lépőkkel a belépés után is fog­lalkozzanak. Mindebből természetesen kö­vetkezik, hogy a szövetkezetek gazdasági megerősítése mellett napjainkban is sokkal több gondot kell fordítani a szövet­kezeti tagok nevelésére, eré­lyesebben kell felvenni a har­cot, az itt-ott megnyilvánuló téves, káros nézetek ellen. A politikai nevelő munka foko­zása egyik alapfeltétele most a szövetkezeti mozgalom erősíté­sének. Ha a politikai nevelésben végzett munkát értékeljük, nyugodtan megállapíthatjuk az elkövetett hibák ellenére is, hogy vannak eredmények. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt esztendő. Vitathatat­lan, hogy olyan rövid idő alatt talpra állítani szövetkezeteket, — mint ahogy tették az ellen­forradalom óta — csak olyan emberekkel lehet, akik meg- győződéses harcosai a mozga­lomnak. Ma már nem arról lehet megismerni a szövetke­zet tábláit, hogy ott a legna­gyobb a gaz, s nem okoz kü­lönösebben nagy gondot, hogy a családtagokat is bevonják a közös munkába. A tagok túl­nyomó többsége a közös gaz­dálkodástól várja sorsa jobbra- fordulását, és ezt felismerve, ott dolgozik. Ez mind a neve­lés, a meggyőző munka nagy, — de kezdeti eredménye. Okul­va az elmúlt esztendők tapasz­talataiból, tovább kell folytat­ni, sőt fokozni a tsz-tagok po­litikai nevelését, mert ez elvá­laszthatatlanul összefügg a szö­vetkezetek gazdasági megerő­sítésével. Ezért a célért foko­zottan fel kell venni a harcot azokkal a téves, káros nézetekkel, melyek itt-ott fel­ütik a fejüket, s komoly káro­kat okoznak az egész szövetke­zeti mozgalomnak. Az egyik ilyen jelenség, hogy a szövetkezeti tagok egy része, noha belépett a szövetkezetbe, nem látja jövőjét ott biztosít­va. Erre a legélesebb példa azoknak a visontai, horti szö­vetkezeti tagoknak az esete, akik földet akarnak vásárolná. Nem könnyű dolog meggyőzni ezeket az embereket' vélemé­nyük, törekvésük helytelensé­géről, de érdemes feltenni a kérdést; hogyan képzelik el annak a szövetkezetnek jövő­jét, ahol a tagok a közös mun­ka előnyét, jövedelmét apró egyéni gazdaságuk megterem­tésére fordítják. Ugyan miféle harcosai az ilyen emberek a szövetkezeti mozgalomnak? — Hiszen nem hogy közelebb vinnék ezzeű a kívülállókat a szövetkezeti mozgalomhoz, in­kább eltávolítják, mert ki akarna oda belépni, ahonnan a bentlevők is kifelé igyekez­nek? Az ilyen tagokkal szemben az a feladat, hogy meggyőzzék őket — nem az egyéni gazdál­kodás a parasztság jövője. Nem kisebb feladat az sem, — és ez összefügg az előbbi kérdéssel —, hogy megtanít­sák a szövetkezeti tagokat: ne csak a mát nézzék, hanem a holnapot is. Nem célunk, hogy minden kezdő szövetkezetét és minden új tagot olyan nehéz­ségek elé állítsunk, mint ami­lyenekkel az úttörőknek kel­lett megküzdeniük tíz eszten­dővel ezelőtt, mikor szinte a semmiből teremtették meg a közös gazdaságot, de nem árt őket emlékeztetni az áldozat- vállalásra, melynek gyümölcse a sok, milliós vagyonnal ren­delkező szövetkezeti gazdaság lett. Nem árt erre emlékeztetni, hogy megértsék, sokszorosan megtérül az, ha nem osztanak ki mindent, a mának élve, ha­nem gondolnak a jövőre is. . A szövetkezetben folyó poli­tikai munka feladatai közé tartozik az is, hogy felvegyék a harcot a sok helyen megmu­tatkozó befelé fordulás ellen. Fal kell világosítani a szövet­kezeti tagokat — és egyes szö­vetkezeti vezetőket is —, hogy a párt a termelőszövetkezeti mozgalmat nemcsak néhány ember boldogulására támogat­ja és segíti, hanem az egész pa­rasztság és ezen túlmenően az egész ország felemelkedéséért. Nincs joga tehát senkinek sem kisajátítani azt, azon a címen, hogy ő egy, vagy két eszten­dővel hamarább ismerte fel a helyes utat. Nincs joguk arra, hogy okkal, ok nélküli eluta­sítsák azokat, akik csak most jelentkeznek felvételre, vagy azokat, akik esetleg éppen a po­litikai nevelő munka hiányos­sága miatt nem tartottak ki következetesen a szövetkezeti mozgalom mellett. Nem mond­ja senki azt, hogy válogatás nédkül vegyenek fel mindenkit, de azt igen, hogy egy percre sem szabad elfeledkezni: nem az a célunk, hogy néhány em­ber közösen dolgozzon, hanem az, hogy az egész mezőgazda­ság képét átformáljuk. Hogy ez mikor sikerül, azon is mú­lik, mennyire ismerik fel fel­adatukat azok, akik ma a szö­vetkezetekben dolgoznak. A termelőszövetkezeti tagok politikai nevelése sokágú, csu­pán néhány olyan problémát vetettünk fel, ami talán a leg­égetőbb most a megyében. És éppen azért, mert sokágú, és nagy feladat, a termelőszövet­kezet kommunistái, vezetői mellett a párt és tanácsi appa­rátusra is vár. Beszélni, vitáz­ni kéül róla, és ami a fő, csele­kedni, mert az állam által nyújtott segítség akkor hoz­hatja meg igazi gyümölcsét, ha ehhez a segítséghez szívós és állandó politikai nevelő munka párosul. DEÁK RÓZSI Nagy Lajos, a Gyöngyösi Szerszám- és Készülékgyár egyik legfiata­labb esztergályosa. Művezető­je szereti, mert mindig jó- kedélyű és a munkában nem válogat. Nála nem fordul elő, hogy nem szívesen vé­gez valamilyen munkát. Egy célja van: a rábízott munkát pontosan elvégezni. 1300 fo­rintot keres, de minden re­ménye megvan rá, ha tovább is így dolgozik, több pénz lesz a borítékban. ma már csak keserű emlék a múlt IDŐS BÁCSI ÜL az asztal mellett. Reggelizik. Nem gyor­san, kapkodva, hanem a pa­rasztember megszokott nyugal­mával, levág egy harapás ke­nyeret a karéjból, aztán egy darab sonkát hozzá és békésen falatozik. Az asztal alatt egy bozontos szőrű puli fekszik és mozdulatlanul figyeli gazdája minden moccanását. Ahogy a kés megcsillan és új falatot szel a kenyérből, a kutya szá­jában újra meg újra összefut a nyál. — Hátha most? — Az­tán nagy cuppanással kapja el még a levegőben a felédobott kenyeret, sonkadarabot. — Jó gazdának a kutyája se marad­hat éhen, — tartja a régi köz­mondás. Ezt tartja Bíró János, a füzesabonyi Petőfi Tsz. ser­tésgondozója is, aki lassan már vége felé jár a reggelinek. Megtörli bicskáját, aztán zseb- revágja. — Most már beszél­gethetünk egy kicsit — mond­ja — és nagyot húz az aszta­lon lévő kancsó vizéből, mert magyar ember vagy eszik, vagy beszél. ... A régi időkre emlékezik Biró János. A régi időkre, amikor 6 éves korában lovat legeltetett a falusi gazdáknál. Apja szegény cselédember volt, így bizony minden fillér elkelt a háznál, meg aztán eggyel kevesebb száj evett ott­hon. — Húsz pengő meg koszt volt a fizetésem akkoriban — emlékszik vissza János bácsi már deresedő, 66 éves fejjel. — Később aztán végigjártam én is az élet iskoláját. Voltam lovász, malacpásztor, bojtár és minden más, ami egy cse­lédember gyereke lehetett ak­koriban. Iskolába csak télen jártam, mert kora tavasszal már menni kellett ki a föl­dekre. — KÉSŐBB AZ ÉRSEKSÉG füzesabonyi birtokán cseléd- kedtem. Takarmányos béres voltam. — Mennyi volt a fize­tése, komenciója? — Fertá­lyonként 3 mázsa „élet”, száz pengő, 3 kiló szalonna, öt kiló só. Ez volt a negyedévi járan­dóságom. Ezenkívül nyolc mé­ter tűzifát is adtak évente. Ennyiből éltünk egy eszten­deig családostól. Bizony nehéz volt, mert hat gyerek volt a családban, kenyér kellett azok­nak ... — Ma, itt a termelőszövet­kezetben jól érzem magam. Sertésgondozó vagyok 20 fias disznó, 50 süldő. 82 kismalac van a kezem alatt. Van velük bai elég. de azért megéri a baj- 'ódás. A múlt esztendőben is szép iövedelmem volt. Kap­tam 10 mázsa búzát, 3 mázsa borsót, árpát, 2 mázsa cukrot, 6 mázsa krumplit és a havi pénzjárandóságot. Ha mindent pénzre átszámítok, akkor el­mondhatom, hogy a múlt esz­tendőben több mint 20 ezer forintot kerestem. Tavaly rendbehozattam a házamat, ruházkodtunk, meg szép ösz- szeget költöttünk unokáinkra is. Ennivalóban nem volt hiány, még most is tart a 250 kilós hízóból, amit öltünk. — Hanem nézze csak, — mondja János bácsi —, kérdezzen meg még másokat is, hogyan élnek itt nálunk a szövetkezetben? BESZÉLGETÉS KÖZBEN jönnek-mennek az emberek. Ök is beleszólnak a beszélge­tésbe. Ki-ki elmondja életé­nek egy darabkáját. Antal János könyvelő már deresedő hajú ember Alapító tagja volt ennek a szövetke­zetnek. Valamikor hét hold földjén egyénileg gazdálkodott. A régi időkre emlékezik: Bo- letta-rendszer, gazdasági vál­ság, termékeny, terméketlen esztendők, úgy, ahogyan kö­vetkeztek egymásután. Föld­osztáskor három hold földet kapott a többihez. 1950-ben tizenegyen alapították a Pe­tőfi szövetkezetét. A múlt év­ben huszonkélezer forintot ke­resett itt a szövetkezetben. — Antal János legnagyobb büsz­kesége a négy fia. Ahogy el­mondja. ebben a rendszerben szerezték meg az érettségit, kettő közülük egyetemet vég­zett. — Köszönettel tartozom álla­munknak — mondja —, hogy fiaimból tanult emberek lehet­tek. Mert a múltban négy gyermeket iskoláztatni, ma­gamfajtának képtelenség volt. Tgaz, sokat dolgoztam, áldoz­tam értük. Nem ismertünk fá­radságot, ha gyermekeimről volt szó. De megérte! Német Benedek párttitkár még megtoldja a szavakat. — Látná csak, mikor Antal Já­nos mérnök fia nyáron haza­jön. Arat, kaszál, velünk együtt dolgozik kint a földe­ken. Azok a fiúk nem feleltet­ték el az apjukat. — Valóban, tantál Jánosra büszkék lehet­nek fiai Tekintélyes ember ő a községben is. Vécrebeitó- bizottsági tae. a járási béke- bizottság elnöke. KI TUDJA. MEDDIG tar­tana a beszélgetés, ha futná sz időből. De munka van, ta­vasz van még akkor is. ha nem arra mutat az idő Dol­gozni. munkára sietnek az em­berek. hogv iövőre még szebb, -néo Gondtalanabb legyen az életük. SZALAY ISTVÁN 1944. december 9. Az éjjel hatalmas lökés rázott fel álmom­ból. A kastély is megremegett. Egyre köze­ledő robbanások után, vakító fény lövelt be az ablakon. Legényem jajveszékelő imád­ságba kezdett. Csak reggel láttam, milyen közel járt a kaszás. Szállásomtól alig kiáltás- nyira nagy tölcsér tátongott. Nagyobb vesz­teség nem volt, csak négy lovat és három tüzért némított el a légnyomás Nagyjában egyébként változatlan a hely­zet. Támadunk, mint tegnap. Tüzelünk újra, valahányszor lövést kérnek a német törzstől egy-egy „különösen keményebb pont”-ra. Ezek a „különös pontok” ma reggelre va­lahogy még keményebbek lettek, új erőket pumpálhattak beléjük az éj folyamán. Újra röpködnek a vörösök és újra bom­báznak. Lecsapnak, géppuskáznak, korlátlan urak a levegőben. Földi légvédelmünk úgy­szólván semmi, akadozik az utánpótlás és a lőszergépk^rsik is késnek. Aggaszt, hogy az egyik Botond hat em­berrel még nem érkezett meg a lőszerrel. Érdet is kérdeztem. Ott csak annyit tudnak, hogy tegnapelőtt este keresztülfutott a köz­ségen. Kétségtelen, baj érhette az úton, vagy eltalálták, vagy elfogták, esetleg... meg­szöktek ... ? Megszöktek volna? Nem! Nem akarok erre gondolni, itt mégis más a helyzet, mint Brjanszk mellett a partizánokkal. Kit küldjék utánuk? Tisztért kár lenne, Jó lesz más is, tisztes. Hívatom Juhászt! El kell mennie a Botondért. Tárnok kö­rül keresse a betonúton! — Alázatosan jelentem, — dadogta riad­tan —, rég nem jártam arra, nem tudom, nem is hallottam, hogy ott most mi is a hely­zet, veszélyes-e még az úton menni, lehet-e járni arra? — Veszélyes! — bólintok. — Lövik azt Utolsó még most is, földről is elérik. Annyira veszé­lyes, hogy meggondoltam, — nem is magát küldöm, hanem valami hitványabb embert, aki inkább való hivatásosnak, Jutásra, aki nem tudja értékelni az életét, s ezért nem ijed meg rögtön, nem rezei be olyan köny- nyen. Magáért kár lenne, tudjuk, értékesebb ember, s ezért nem is küldjük oda, ahol lő­nek. Mit gondol, kit ültessünk fel a mo­torra? Ért a szóból a disznó, mert erre már azt jelenti, hogy szívesen elmegy, ne gondoljak róla semmi rosszat, el tudja ő majd intézni. — Akkor jó! Még ez egyszer kipróbálom magát, — mondom kurtán. — De hallja, oda­menjen aztán, ahová mondtam, nehogy el­csellengjen és valami dajkamesével jöjjön vissza. — S aztán vigyázzon! — kiáltok utána, — magáért nem nagy kár, de tudni akarom, mi van a Botonddal! Fogyunk — kérlelhetetlenül —, már két hónapja mindennap; egy ember ... két em­ber. Már észre sem vesszük, ha csak egy- kettő, nem is figyelünk már, mintha nem is miénk lenne. írhatom a veszteséglajstromot róluk. * A berendezkedést folytatjuk, födél kerül majd mindenhol az árkokra: földből, fából, bádogból, miegymásból. Konyhát is állítot­tak az emberek, ládával fűtik. Az lenne az előírásos, hogy az anyag­gyűjtők szedjék össze, de ilyet eddig még nem tapasztaltam a háború alatt egyik állás­ban sem. A kilőtt hulladék és lőszer úgy maradt mindenhol vissza, ahogyan ott hagyták. Hiába volt minden fenyítés. Most legalább felhasználjuk fűtésre, főzésre. Itt van Juhász. Megvan a Botond, nem messze ide, a meredek oldal mellett találta üresen, elhagyottan. Üzemképes, ember meg napok egyse, sem a kocsiban, sem a környéken. — Miért nem kiabált, maga ökör — för- medek rá dü hősen — hátha mégis ott buj­kálnak a közelben! — Alázatosan jelentem, kiabáltam — mondja ijedten — még a mezőt is megnéz­tem. Aztán leszaladtam, visszafelé a tárno­ki lejtőn, de arra sincs senki. Ott még most is lőnek, s nekem is odapörköltek. — Akkor hová tűntek? — Talán lövést kaptak, s elszaladtak. Más kocsi is áll ott sok... nagyon sok, ta­lán ötven is, teher, meg személy, s egeiken sincs senki. Talán elfogták az oroszok őket. — Marha barom! Akkor a kocsikat is el­vitték volna. Dehogy estek azok fogságba. Beijedtek! Elszaladtak! — Velem mi legyen? — kérdi a fickó. — Mi lenne lóduljon vissza a szerelők- 1*1, vezesse oda őket, hozzák vissza, amit tudnak. — Alázatosan jelentem, kilyukadt a gu­mim, illetve átlőtték. Nehezen állom, hogy ne üssem képen a gazembert, s igen csendesen mondom: — Nem érdekel! Cseréljen kereket egy másikról és ne merjen visszajönni a kocsik nélkül, mert kiköltetem. Csupa bosszúság egész napom, apró és ostoba kellemetlenségek. Urbach kapitányhoz tartok éppen, s Verbes állít meg, hogy a németek ellopták a disznót, amit tegnap szereztünk és ma fel akartunk használni. Éjjel vagy tíz-tizenkét német kérezkedett be. Komoróczyék been­gedték őket, hogy ne ázzanak künn. Azzal hálálták meg, hogy ma reggelre szó nélkül továbbálltak, s magukkal vitték az állato­kat. Persze kutattak utánuk, s megtalálták őket néhány házzal arébb. A németek azon­ban elkergették őket. — Hogy-hogy elkergették őket? Hát tiszt te nem voltál velük? — kérdem. — Nem! Csak Komoróczy, meg néhány ember. — Övéké, vagy a miénk a disznó? — Persze, hogy a miénk! — Akkor minek ezen tanakodni? Menjen oda néhány ember a vezetéseddel és hoz­zátok vissza azonnal azt a dögöt! Bosszankodtam. Miért zavarják ilyen csip-csup ügyekkel az embert, s folytatom utam, de még a parknál utolér Verebes. — Százados úr, kérlek — mondja elké­pesztő természetességgel — a németek en­gem is elkergettek. Tóth József tüzért do­rongokkal összeverték, lába bokában eltört. Szamos Ferenc őrvezetőnek egyik füle be­hasadt, arca megdagadt és úgy néz ki, belső zúzódásokat is szenvedett. Ebédnél ülök, amikor Juhász tántorog a szobába. Véres a fél képe, jobb szeme felett mély seb tátong Felugróm. — Alázatosan jelentem — suttogja alig hallhatóan T, kilőtték a másik Botondot is, amikor nekiáltunk vontatni. Erre visszasza­ladtam, hogy ielentsem, amikor bevágott előttem egy akna — már itt a községben. Majd, hogy meg nem vakultam. — Hol vannak a szerelők? — Alázatosan jelentem — gyalog jönnek. A víz tócsákban állt az országúton és ahogy a nehéz gépkocsik elfutnak, sarat fröccskölnek a vakolatra, néha egész fel az ablaküvegre. A katonákon, akik a kocsikon állnak, nedvesen csillog a csuklya és a sá­torlap, s úgy megsötétedett a bakancs, a posztó, mintha festékbe mártották volna. (Részlet Sallai Elemér: Utolsó na­pok — egy horthysta tiszt naplója — c. könyvéből).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents