Hevesmegyei Népújság, 1958. február (9-32. szám)

1958-02-25 / 29. szám

1958. február 25. kedd

NÉPÚJSÁG

s

Szabályok, amelyeket illik betartani

Részeg ember gajdol az. éj- i jeli utcán, felverve, álmaikból a lakókat, felriasztva a gyerekeket... Az eladó csal a mérlegen... A vevő a szitkok áradatát zúdítja a kereskedőre... Cukros zacskót csörget valaki a film legdrámaibb jeleneténél... A sáros úton vágtatva fröcsköl le embert, házat az autó... A szomszéd megtagadja segítségét... Az egyik ember megrágalmazza a másikat...

A legtöbbre nincs is paragrafus, a legtöbbet nem foglal írott szabályzatba semmiféle könyv, vagy okmány, mégis mindegyike szabálysértés: a

társadalmi együttélés szabályainak megsértése. Az ember társas lény, társadalomban él, j s a társadalmi formáktól függetlenül minden közösségnek I megvoltak a maguk sajátos, nem egyszer bizonyos vonatkozásban örökérvényű jogszokásai. Hogy ezekből a jogszokásokból hol és mennyi alakult át írott joggá, hogy ezekből hol és milyen mértékben büntet a törvény, azt a történelem, a társadalmi formák fejlődése, az emberi kultúra kiteljesedése határozta meg.

Az újkor elején fülét, orrát vágták le annak, aki a dohányzás bűnös és titkos élvezetének hódolt, — ma természetszerűleg szömyűlködünk effelett, s még az anti nikotinista mozgalmat is bizonyos fenntartással szemlélik a dohányzás milliárdos táborának tagjai. Valamikor ismeretlen fogalom volt az utcai közvilágítás, ma törvény van rá. Változás, fejlődés tehát itt is Van, s a szocialista társadalmi rend jellegéből fakadóan, pozitív irányban még több lesz, s még élesebb lesz ez a változás. Nyilván elérkezik az az idő, amikor nem kell törvényt szabni a garázda részegek ellen és szükségtelenné válik a közlekedésrendészet ellenőrző munkája is.

De ha utópisták is vagyunk e téren, túlzásokra mégsem szabad ragadtatni magunkat. Sok még a „szabály- sértés”, japii a társadalmi együttélést illeti, sok még az olyan ember, aki kisebb, vagy nagyobb mértékben fity- tyet hány azoknak az alapvető — ha nem is leírt —szabályoknak, amelyek a társadalmunk jellegéből fakadnak, s amelyek az emberi együttélést vannak hivatva, valóban 5,emberivé” tenni.

Kevés ember van, avagy talán nem is akad olyan, akit ne bosszantott volna a másik, az „egy valaki” modortalan, sokszor embertelen, neveletlen, nem egyszer a közízlést felrúgó magatartása. De kevés az olyan ember is, aki bátran és határozottan lépett volna fel ez ellen. Inkább dühöngünk, morgunk az orrunk alatt, aztán legyintünk, mondván: „hiába, ilyenek az emberek.” Pedig az emberek nem ilyenek, különösen nem, ha egy egész társadalom^ neveli őket, ha olyan a légkör, amelyben egyszerűen lehetetlen effajta „szabálysértéseket” elkövetni. I

Amikor a szovjet csapatok udapest felszabadítása után tvábbvonultak, hogy az erők imét nyugat felé összponto- :tsák, sebesültjeiket itt ha gyík kórházaikban, kitűnő íovjet orvosok és ápolónők üügyelete alatt. A Munkácsy Iihály kórház egyik orvosnője olt Irina doktor. Egyszer hi- atalos megbízatással látoga- íst tettem a kórházban. Ak- or mondták el nekem, hogy rina doktor az, aki éjt-nap- allá téve fáradozik a sebe- iilt katonák mielőbbi talpra- llításán. A fáradhatatlan oda- dást, az önzetlen készséget és ondosságot, amit katonái érekében tanúsított, nem lehet sodálat nélkül említeni.

Irina doktor anyja volt a ebesülteknek, minden egyes atona őszinte szeretettel és agaszkod ássál viseltetett irán- a. Pedig nehéz dolga volt okszor, a fékezhetetlen tem- leramentumú fiatal legényekéi. De amikor megjelent a árteremben, egyszerre csend 2tt, a kötözésnél nem szisszent enki, a vizsgálatnál engodel- nes bárány volt minden egyes ovaris. Irina doktor szíve és ceze pedig csodákat művelt.

Azt állítjuk,’s így is van, hogy a szocialista társadalmi rend, nemcsak a nemzeti jövedelem elosztásában, a tőkés magántulajdon köztulajdonba vételében, hanem minden téren magasabb, jobb és több, mint a megelőző társadalmi rendszerek bármelyike. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy ami az emberek általános magatartását, a társadalmi együttélés szabályainak betartását jelenti, az ma már szocialista, mint ahogy társadalmi rendünk sem az még, csak afelé tart. De, ahogy a párt és az államvezetés, maguk a dolgozók napról-napra többet építenek fel abból az épületből, amelynek tornyára aztán végérvényesen felkerülhet a felépült szocializmus zászlaja — éppúgy arra van szükség, hogy ezzel az „építkezéssel” párhuzamosan megtanítsuk az épület lakóit a „lakásra”, — a szocialista közízlésre, magatartásra, az alapvető emberi szabályok tiszte- letbentartására.

„Ilyen volt mindig az ember, s azért ember, hogy ilyen legyen mindenkor” — mondotta valaki ezzel kapcsolatban. Ügyes mondás, nem ment a filozófusságtól sem, csak egy baja, hogy nem igaz. Az emberek modortalansága, törteté- se, egoizmusa, egyszóval a másik érdekeinek figyelmenkí- vül hagyása egyenes függvénye volt a tőkés rendszernek. A polgárság, a „szabad érvényesülés” világában mindenkinek magának és egyedül kellett kikaparnia a gesztenyét, — még mások elől is. Aki fürgébb és szemesebb volt, aki jobban tudott törtetni, akit hidegen tudott hagyni dolgozótársa ügye, baja, az messzebb jutott, az biztos egzisztenciát tudott teremteni maga és családja számára. Vagy ölsz, vagy téged ölnek meg, — ez a dzsungel-törvény uralkodott, amelyben a gyenge, e dzsungel-törvényekkel szemben gyenge ember elbukott, semmivé vált.

Törvény volt arra, hogy ne lopj, do ezernyi csalási lehetőséget fedezett az „üzleti fogás” terminológiája!

S aki nem élt vele, aki nem tudott kurta módon kaparni, hogy neki is jusson, egy-kettőre a földön találta magát. S már emelkedett is a polgári társadalom keze, már mutatott — lefelé — a hüvelykujj: recipe ferrum...

Mégcsak tizenkét év telt el, s ebből is, tán nyolc-ki- lenc év, amikor teret kapott és hatni kezdett a széles tömegekben is a szocializmus biztonságának tudata. S ez az idő, ha tudatnak elegendő is volt, arra azonban, hogy ma már nincs szükség teperni és kotorni, ma elég a becsületes munka a biztos élethez, már kevésbé, s emiatt a szokások még ma is hatnak. Ami fejlődés volt és tapasztalható volt, azt megtörpantotta az ellen- forradalom, amely ezen a területen is jól lemérhető és kimutatható rombolást végzett. Nincs tehát okunk valóban túlságos megelégedettségre, ami e kérdést illeti.

De tennünk kell és teszünk is: magunkért, mindnyájunkért. Arra van szükség, hogy az iskolában már, a KISZ- szervezetekben, de bizony még párttaggyűléseken, vagy szak- szervezeti értekezleteken is beszéljünk erről, tegyünk ezért. Hogy az élet minden területén és mindenki tegye le a maga krajcárját, mert csakis együtt és csakis közösen teremthetjük meg azt a légkört, amelyben szégyen a garázdaság, az egymás becsapása, a pletyka, a durva önzés és többi társa. Nem országot, egy nemzet sorsát megváltó ügy ez, de mégis fontos, mert emberekről van szó- emberekről, akik ezt az országot építik, ezt a nemzetet akarják gazdagabbá tenni. A társadalmi együttélés szabályainak megtartása könnyebbé, surlódásmentesebbé és kiegyensúlyozottabbá teszi életünket. Gyurkó Géza

Mi létesül a községfejlesztési alapból

Nagyon sokam élnek még Kiskörén olyan emberek, akik emlékeznek a múltra, amikor a Tiszából hordták ivásra, főzésre a vizet. És sok idős asz- szony emlékszik még arra, hányán szereztek életük végéig tartó nyavalyát, mikor térdig állva a Tiszába, mosták a ruhákat. Azóta nagy változás van már, új kutat fúrtak, de megoldást még az sem hozott, mert kevés a kút vize. A községi tanács a dolgozókkal megbeszélve most úgy határozott, hogy egyszer és mindenkorra megszüntetik a vízhiányt Kiskörén. Űj ártézi kutat fúrat- nak, s építenek egy 20 méteres víztornyot, s a község többi részére elvezetik a vizet. A költségek fedezésére fordítják az idén a községfej'lesztésre befizetett összegeket, s ezen kívül minden család vállalta, hogy 250 forinttal járul hozzá a kút építéséhez.

Úttörők és kisdobosok jelmezbálja

Jól sikerült jelmezbálon szórakoztak az adácsi úttörők és kisdobosok. Hétfőn az alsó tagozat, kedden a felsőtagozat részére rendeztek farsangi bált. A kisdobosok jelmezversenyének győztesei: 1. Papp Ágnes I. o. tanuló, 2. Palik Margit III. o., 3. Vágó János I. o. tanuló. Az úttörők jelmezversenyének győztesei: 1. Dudás Zoltán VIII. o., 2. Varga Anna VIII. o., Labanc Balázs VI. o., Major Erzsiké óvodás (egy paraszt családot alakítottak), 3. Nagy Éva VIII. o. tanuló.

A bevételt a pajtások a nyári táborozásra fordítják, s ezúton mondanak köszönetét a szülői munkaközösségnek, az igazgatónak és a tanári kajJhak, akik segítséget nyújtottak nekik ehhez a rendezvényhez.

\-bolha

☆

Mindenütt lezárult az iskolai félév. Kiosztották a bizonyítványokat, elhangzottak a gyerekek szokásos mentege- tődzései, s a szülők intelmei. Néhány levél az iskolák életéről érkezett hozzánk, ezekből közlünk most részleteket.

Hegedűs András füzesabonyi

VII. a. osztályos tanuló a bizonyítványosztás izgalmairól, a következőket írja:

„Elérkezett a várva-várt nap. Nagy volt az izgalom az osztályban. Végre az utolsó órán a tanárbácsi behozta az értesítőket... Elmondotta, hogy sok a jó és kitűnő, de mégis több az elégséges és a közepes. Az osztályátlag elég gyenge: 2.68. Majd elkövetkezett az értesítő kiosztása ... Sokan félve teszik táskájukba, vagy zsebükbe a bizonyítványt, mert jaj... mi lesz otthon... Az órának vége, és a 21 diák vidáman, vagy búsan indul hazafelé”.

Dóra Zoltán az egri Dobó Gimnáziumból kedves hírt közöl: Az öreg diákok által jólismert Lemle Rezső bácsi 40 év után nyugdíjba vonult, s most újra visszatért a padok, a falak, a diákok közé.

„Felvette újra az egyszer már letett nyesőollót, az oltókést és fáradhatatlan lelkiismeretes kertésze lett az ifjú fáknak. Ott jár öreg, de mégis fiatalos lépteivel a 200 éves iskola köves folyosóján. Régi, mosolygós arcával lép az osztályba. Tanít, nevel egy új generációt, egy új nemzedéket. Kedves Tanárunk, kedves öreg mesterünk! Fogadja most el tőlünk visszatértekor tiszteletünk és hálánk szerény virágEgyre-másra hagyták el a kórházat a már felépült harcosok, a betegek pedig — élek a gyanúperrel — sokszor csak azért panaszkodtak, hogy továbbra is Irina doktor gondos ápolásának és szeretetteljes jóindulatának alanyai maradhassanak. ö néha észrevette ezt, mosolygott és megbocsátó szívélyességgel ütött gyöngéden a kis „szimuláns” tovaris vállára.

Attól kezdve, hogy megismertem, én is igaz nagyrabecsüléssel voltam iránta. Megtudtam, hogy nagyon szereti az irodalmat. Sokszor vittem neki *O0onyok”*ot és „Szov- jetazkaja Z«enecsína’'-t Hálás volt érte. Még egy kis tekercs leukoplasztot is adott, ezt akkoriban nem lehetett kapni. Az, egyik látogatásom alkalmával egy kis fiatal, szőke főhadnagy félrehívoit.

— Te tovaris madjar — szólt. Tudorrt, hogy „propa- gangyiszt” vagy, sokszor hozol nekünk szovjet újságot és képeslapokat.

— „Prosztokád” van, ki- és bejárhatsz a kórházba. Megkérnélek egy szívességre. Hozzál nekem egy csokor virágot. Nem számít, mibe kerül, de úgy hozd, hogy meg ne lássa a doktor.

— Harasó, jól van hadnagy elvtárs! — válaszoltam, — nyugodt lehet, elintézem. Holnap délután elhozom a csokrot.

Másnap beállítottam a fiúhoz, a megbeszélt csokorral. Zuglóból hoztam, egy kertészetből. Harminc szál piros szegfű volt benne. A hadnagy

csokrát. Az egyszerű virágok, bármily szívből jövők is, egyszerűek és szerények, olyanok, mint Tanár úr, amilyennek ismertük és amilyennek most is látjuk, amint belép az iskola vén tölgyfa kapuján és megindul lassú lépteivel a zsibongó osztály felé. Lassú, óvatos lépteivel, megtört fizikumával, de töretlen leikével”.

A következő levél ugyancsak a Dobó Gimnáziumból jött: Kékesi Loránd IV. á. osztályos tanuló arról ír, hogy milyen nagy lépést jelent az általános műveltség emelése érdekében a most bevezetett két tantárgy:

„ ... A IV. osztály reál tagozatán logika, humán tagozatán ugyancsak logika, lélektan és művészettörténet kötelező tantárgyként szerepel.

gondosan kibontotta, egy-egy szálat minden betegnek odavitt az ágyához.

— ügy add oda, hogy előre ne lássa a doktor! — mondta mindegyiknek.

Amikor eljött a vizit ideje, minden egyes sebesült egy szál piros szegfűt húzott elő, s nyújtotta át szívélyesen Irina doktornőnek. A főorvos meglepetten nézett a doktor- nőre és huncutul megjegyezte: fszjeagyinakie! (Mind egyforma). Ezzel akarta kifejezésre juttatni Irina doktor előtt, hogy itt egy előre megrendezett, bájos hódolati aktus történt...

A folyosón álltam, amikor kijött a kórteremből Irina doktor. Karján a csokor szegfű volt. Amikor meglátott, odajött hozzám.

— Te tovaris, te csempészted be ezeket a virágokat, ugye?. — pirongatott meg kedvesen. — Ne is tagadd, jól tudom. Köszönöm. De máskor ne hozzál, ha kérnek Is. Tudod, nem szeretem, ha Izgulnak a betegeim...

Hát nem maga a megtestesült jóság volt Irina doktornő? Becsi Alfréd,

Ezzel a címmel rendezett színvonalas farsangi műsoros estet az egri Szilá- lágyi Erzsébet Gimnázium KlSZ-szerve- zete. A jól sikerült műsorban egymást váltották az ének és zeneszámok, versek, tréfás jelenetek és táncszámok. A műsort dr. örsi Andrásné és

Farkas László rendezték. —

Képünkön a műsor egyik nagy sikert aratott számát, Bakonyi Mária III. osztályos tanuló hattyútáncát mutatjuk be.

Napirenden:

Az elvált asszonyok

ÜSgy nem is jelentéktelen rétege a női nemnek az elvált asszonyok tábora. 18 éves kortól 60-ig, sőt még azon túl is, minden korosztály képviselteti magát e nagy csoportban. Sokan vannak, tehát problémáik is millió. Olyan dolgok, amelyek a társadalom bizalmától, véleményétől függően emelik, vagy sorvasztják el munkakedvüket.

Kezdjük el talán a leggyakrabban előforduló társadalmi előítélettel, az elvált asszonyok közmegbecsülésével. Erre egy példát. Nemrégen egy asszonyismerősöm, aki szintén különváltan él férjétől, sírva panaszkodott, hogy milyen keserves az élete, mert a gyárban, ahol dolgozik, közprédának tartják az elvált asszonyokat és úgy tekintenek rájuk, mint akiknél könnyű kalandot elérni. így aztán a fizikai munkástól a hivatalnokig gyakran kísértik a férfiak ajánlataikkal. A visszautasítás után jönnek a „de nagyra startja magát, beképzelt nő” és a többi jelzők. Természetesen mindezt a hátamögött mondják. ami még rosszabb a nyílt szónál.

Vajon mi fakad ezekből a jellemtelen kísérletezésekből? Az elvált asszony, aki nem akarja leélni életét egyedül, egy megértő, szerető apát keres gyermekének, férjet magának, nehezen vág neki az új életnek, mert bizalmatlan a férfivel, az „igazi”-nák sem hisz, mert úgy tartja, hátha ez is olyan, mint a többi.

Panaszkodott az ismerősöm, — akit otthagyott a férje, a szép gyermekkel együtt —, hogy mit ér az élete így, milyen lesz a jövő és mi lesz az édesapát látni és megszeretgetni óhajtó kislányával? Elmondta, hogy milyen nehéz szívvel ví- gasztalgatja a kislányát, hogy „kedves Editkém, apa elutazott, majd egyszer hazajön”. S hogy mikor, azt nem mondhatja meg, mert már nem tud bízni az emberekben és a kislány vár... vár, közben apa nélkül nő. Egy saját életében is csalatkozott nő pedig nem tudja megadni azt a nevelést a gyermeknek, amit a harmonikus családi élet biztosít. Milyen sok apa nélkül nevelkedett gyermek, leány és fiú élete futott már rossz vágányra az erős gyeplők hiánya miatt.

Azt is meg kell mondani, hogy sajnos, egyes elvált gsz- szonyok miatt veszik egy kalap alá a többi tisztességes, rendes, saját hibáján kívül így járt új, boldogabb életet remélő nőt, édesanyát. Olyanok miatt, akik. maguk keresték a köny- nyű kalandokat az otthon, a férjnek és a családnak szentelt élet helyett, ezek nem is érde melnek megbecsülést. S az a férfi, akinek egyszer gyors sikere volt könnyűvérű, elvált asszonynál, a többihez is úgy közeledik, mint ahhoz az egyhez. Megtörténik, hogy durvasággal válaszol a visszautasításra. Ha pedig feljebbvalója az a férfi, esetleg a megtorlás sem marad el a kudarcért. És ilyenkor milyen gondolatokat ébreszt az elkeseredés az asszonyokban!

Még egy szomorú példa keseríti meg az elvált asszonyok életét, a köztük és a férjes asszonyok közti viszony. A régi barátnők ellenségekké, a jó szomszédok haragosokká, az ismerősök bántó idegenekké lesznek a férj miatt. A férjes asszony — legtöbb közülük — azt gondolja, ha látva, hogy az ura beszélget, szóbaáll a gyárból, hivataból, vagy éppen a régi időkből ismert elvált asszonnyal — hogy jaj, az elhódítja az urát, tönkreteszi a családi életét. Ha megjön a férj, el is kezdi otthon a „kántálást”. — Mit akarsz te azzal az asszonnyal, igen, mert elvált! — jegyzi meg jelentőségteljesen. — Ismerem már az ilyen asszonyokat! — A férj mente- getődzik: de drágám, hát volt már nálunk is, hát nem fordíthatom el a fejem azért, mert elvált. — S a következő alkalommal az asszony már a szomszédasszonynak is elmondja, hogy ez az X. Y -né, tudod, aki elvált a férjétől, már az uramat akarja elvenni tőlem. Láttam, milyen édesen beszélt a férjemmel. De majd adok én neki. S közben, akiről szó van, az X. Y.-né, jóegészséget üzen a férjtől a kedves feleségnek.

Ezek a társadalom szemében apró, de egyénenként nagy problémák, hány asszony életét keserítik meg nap mint nap, s mindettől meg lehetne szabadítani ezeket az asszonyokat, akik az életre és a boldogság után vágynak. Fődolog: más szemszögből bírálja el őket a társadalom. Sokkal több figyelmességre, megkülönböztetésre, tiszteletre, őszinte segítségadásra van szükségük, mint amennyit sokszor kapnak.

Es mi sem természetesebb, ez a segitségnmíjtás, figyelmesség tükröződik a társadalom érdekében végzett munkáinkon — nem is kis mértékben. Egyszóval, törődjünk többet* becsüljük és különböztessük meg jobban a női nemnek e jelentős rétegét.

TÓTH JÓZ&F