Népújság, 1957. november (12. évfolyam, 87-95. szám)

1957-11-30 / 95. szám

1957. november 36. szombat

NÉPÚJSÁG

5

Válaszol a kereskedelem!

ÉRDEKES HÍREK VILÁG MINDEN TÁJÁRÓL

A Népújság november 20-i számában „Szerencsés” címmel jelent meg cikk vállalatunkról és ugyanebben a lapban jelent meg még egy másik cikk is „Tolvaj kezek az állam zsebében” címmel, melyben a kereskedelmi dolgozókról alkot véleményt az író.

A „Szerencsés” címmel megjelent cikket igazságtalannak tartjuk és úgy érezzük, hogy ezzel a cikkel nem segíteni akar vállalatunknak és a vállalat vezetésnek a Népújság, hanem lerombolni igyekezett az eddigi eredményes munkánkat is. A szerző cikkében bírálja a három napos kabátvásárt, illetve azt a tényt, hogy a „bárok” stílű Eger város szívében egyszerűen sátrakban rendeztük meg a ka- toátvásárt.

Az elvtársak figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a terv törvény, s ezért minden vállalatnak meg kell tenni mindent a terv teljesítéséért. Ezért rendeztük meg a többi nívós, szép kivitelű kiállításaink mellett (amelyről ugyan elfeledkezett a Népújság írni) a három napos kabátvásárt is. Szeretnénk megjegyezni, hogy mi is szívesebben rendeztük volna meg ezt a kiállítást valami szép kivitelezésű és a város jellegének megfelelő épületben. De mivel népgazdaságunk jelenlegi helyzete és ebből kiindulva vállalatunk gazdálkodása sem engedheti meg, hogy ilyen célra százezreket fektessünk be, amikora célnak ez is megfelelő volt, nem beszélve arról, hogy tervünk teljesítése mellett a kiállítás, illetve vásár a vásárlók érdeké.ben is történt.

A dolgozók egészségére való hivatkozással a cikkben bírálták vállalatunkat, hogy novemberben az eladók egészségének nem hasznos a sátoros árusítás. Szeretnénk megjegyezni, hogy a kintlévő eladókat bundával és védőitallal láttuk el és ugyanakkor az •önként jelentkezett eladókat küldtük ki a vásárra.

Azonban, ha minden vállalat olyan eleven lenne, mint a cikk írója, akkor a hideg beálltával minden külső árusítás leállhatna, pedig országosan még decemberre is terveztek vásárokat. Vagy az építkezéseknél, ahol még a hideg idő

miatt is folyik a munka, vagy az újság árusítás, ahol bizony a legkeményebb téli napokban is kint kell lenni, — akkor a dolgozó „egészségére” való hivatkozással, ezeket is be kellene szüntetni?

Ezért érezzük, hogy igazságtalan volt a vállalatunkról elhangzott bírálat.

Ugyanezen a napon jelent meg „Tolvajkezek az állam zsebében” című cikk is, amelyben általánosítva írnak a kereskedelem dolgozóiról, mint a társadalmi tulajdon tudatos fosztogatóiról. Az igaz, hogy történtek visszaélések a kereskedelem területén és ha a cikk írója ezt egy konkrét esettel támasztja alá, vagy egy konkrét esetből kiindulva tesz ilyen következtetést, akkor ez a cikk nem vált ki felháborodást a kereskedelmi dolgozókból, mert a kereskedelemben dolgozók többségére az jellemző, hogy becsületesen helytállnak és mindent megtesznek, hogy a vásárlók igényét, szeszélyeit — mert a kereskedelemben ilyennel is találkozunk, — kielégítsék. Annál is inkább helytelennek tartjuk a kereskedelemről így írni, mivel ez évben a tervezettnél több, mint 20 százalékos nyereséget ért el csak a mi vállalatunk, mely nem az árdrágításból adódott, hanem vállalatunk dolgozóinak jó munkájából. S valószínű, hogy ez jellemzi a többi kereskedelmi vállalatokat is, amely milliókat jelent az állam kasszájában.

Azt is meg kell mondanunk, hogy félreértés ne essen, mi nem akarjuk a kereskedelemben meglévő esetleg kétes elemeket védeni, de ezek ellen csak konkréten harcolhatunk, úgy, hogy adott esetben név szerint bíráljuk, illetve pellen- gérezzük ki őket. Mert megyénknek kb. 3000 dolgozójából úgy érezzük kevés százalékot tesz ki, az un. „lumpen proletár” réteg.

Vitatni lehetne még a vasárnapi, 24-i Népújságban megjelent Kovács aláírású cikket is, mely Eger kereskedelmének Gyöngyöshöz viszonyított kullogásáról beszél. Ezért azt tanácsolnánk, hogy adott esetben nem ártana, ha tájékozódást szereznének egyes

szakszervektől is (vállalati, Megyei Tanács).

Szeretnénk, ha a közeljövőben a kereskedelemben meglévő hiányosságok mellett a kereskedelemben meglévő jó oldalt, az eredményeket is közzé tennék a Népújságban. Mert hogyan szerezzék meg a kereskedelmi dolgozók elismerésüket a vásárlóktól és főleg a vásárlók bizalmát, hogy ha a Népújság cikkei sokszor igazságtalanul, — bizonyítékok nélkül, — éppen arra törekszenek, hogy azt lerombolja.

Elvtársi üdvözlettel:

Fúlöp Károly

Szakszervezeti Bizottság ein.

Fehér Istvánná

Kiskereskedelmi Vállalat MSZMP pártszervezet vezetősége.

Az első cikkel kapcsolatos megjegyzéssel egyetértünk. A másodikkal kapcsolatban szeretnénk megjegyezni, hogy a megyei ügyészségtől kapott információk alapján szereztünk tudomást enrol, hogy a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett vétségek döntő többsége a kereskedelemben mutatkozó leltárhiányokból és sik- kasztásokból származik.

Mégis a szerkesztőbizottságnak is az a véleménye, hogy a cikk hibás volt és a benne írt általánosítással mi sem értünk egyet és a cikk így az újságban csak alapos ellenőrzés hiányában kerülhetett be.

;.. hogy az Egyesült Államokban jelenleg is több mint tízmillió analfabéta van? Az iskolaköteles korban lévő gyermekeknek körülbelül egyharmada nem részesül oktatásban.

. .. hogy lzland szigetén 135 tűzhányó van? •

... hogy Atlantic-Cityben, az Egyesült Államokban, egy kiállítás keretében olyan porszívókat mutattak be, amely átállítás után felmegy a lépcsőn és le is jön az emeletről?

.. . hogy egy méhtojás súlya kb. 0.15 milligramm? Égy méhanya évente kb. 20 millió tojást

rak.

. . . hogy Párizsban még ma is tilos virágcserepeket az ablakpárkányra, vagy a balkonra kitenni? Ezt az utasítást III. Napóleon adta ki annak idején, mert merénylettől tartott. Azóta még senkinek nem jutott eszébe, hogy ez a régi rendelkezést hatályon kívül kellene helyezni.

.. . hogy a békák valóságos koplalóművészek? Tizenkét hónapig is kibírják minden táplálkozás nélkül. Igaz, hogy a viperák túltesznek rajtuk és 20 hónapig megvannak élelem nélkül, sőt az aligátorok 24 hónapig is, valamennyin túltesz a közönséges házi poloska, amely a hat esztendeig tartó koplaló-kúrát is túléli.

Kérek egy darab kísérletet

Prestocin amerikai városnak még kísértet-kölcsönző intézménye is volt. Mr. derek, a tulajdonos, megrendelésre a kísértettől az ördögig mindent szállított, mégpedig — szerinte — elég méltányos áron. A rendőrség kevésbé volt méltányos vele szemben: a minap csalás miatt börtönbe zárta.

Az amerikai Maryland- államnak is van már „Szputnyi k“-j a

Mint a Washington Post“ című lap jelenti, Maryland államban egy október 4-én született kislánynak a „Szputnyik“ keresztnevet adták.

Agglegény nyerte meg5 a pelenkázási versenyt

. Az Egyesült Államokban versenyt rendeztek a leggyorsabb lisztábarakási módszer megállapítására. A versenyt Lloyd Wright toledói lakos nyerte meg, aki -- agglegény. Wright az anyák kritikus szemei előtt másfél perc alatt váltotta egy csecsemő zipzáras pelenkáját, saját találmányát. A bemutató után egy hátsó ajtón elmenekült. A jelem lévő lányok ugyanis házassági ajánlatok özönével árasztották eL

Szóról-szóra így történt

Tel-Avivban egy Mosa Tabacs- nik nevű izraeli állampolgár — dühében, hogy az illetékhivatal visszautasította adóhalasztási kérelmét, — minden kezeügyébe eső aktát felgyújtott a hivatalban, végül pedig idegrohamot kapott annak láttán, hogy a hivatalnok 200 elégetett akta pernyéjéből sértetlenül előhúzza az 5 adóívét.

Az „öntudatos” sofför

A kanadai Victória államban egy városi autóbusz vezetője váratlanul megállította a zsúfolt kocsit és közölte a méltatlankodó utasokkal, hogy neki mára elege volt. Ezzel nyomtalanul eltűnt.

Furcsa öröm

Az egyik északfrancia lap nyílt-terében jelent meg a következő közlemény:

„Az özvegyek közgyűlése a. nyári szabadságok letelte után örömmel látja viszont valameny- nyi tagját, s remélik, hogy számunk sok új taggal szaporodott“.

Nevet as utca

Megyek az utcán, — jön velem szemben Kubala. Már messziről nevet, teleképpel, szívélyesen, egész lényéből szinte árad a boldogság és az öröm, — hogy találkozhat velem, hogy egyáltalán azon az utcán jöhet, — amelyen én, hogy azon d Földön járhat, amelyen én élek. Ha most a Holdban lennék, ez a Kubala volna a világ legszerencsétlenebb embere! Jön és mosolyog. Az egész ember egy boldog, szívélyes mosoly, az öröm májusa, az ősz novemberében.

Tetszik nekem ez a Kubala. Rendes ember. Aranyos ember. Ha

so kan élnének ilyenek a földön, akkor nem lennének háborúk, és házasságtörések, nem lenne gyilkosság és lopás, még egy kis közlekedési kihágás sem. Ez biztos nem ismeri a fúrást, ez őszinte, — nyítszívű, igaz ember, érdemes arra, hogy visszamosolyogjak rá, kedvesen, ahogyan csak én tudok. Azzal a bensőséges közvetlenséggel, amely annyira a sajátom, hogy azért nehogy messzemenő következtetéseket vonjon le belőle az illető. Kicsit filmszínészies, kicsit kamaszos, de mégis férfias és határozott. Nagyon tudok mosolyogni.

... és rámosolygok.

Kubala képe ebben a pillanatban túltesz a Holdon! Még a tarkója is nevet, a szeme is, a kalapja, a ruhája, a füle, a kesztyűje: mindene nevet. Egészségesen, felszabadultan, teli életkedvvel. lm, az én lényem, az én mosolyom mire képes? A nevetése magával ragad, állunk egymással sál szemben, szó nélkül, nézzük egymás arcát és... igen, röhögünk. Hangosan, hogy az emberek megállnak, ránk néznek, aztán rám, s látják, hogy én is nevetek, s nevetnek ők is. Már fáj az oldalam, már könny csorog a szememből, Kubala már a falat támasztja, a körénk sereglett embrtömeg egymás hasát fogja...

Te... te... jaj... az oldalam — nyöszörgi Kubala — meg kell dögleni a röhögéstől... Nézz már tükörbe — nyüszíti, a tömeg kacajától kísérve. Valaki tükröt tart elém. Felszisszenek! A búcsúcsók, amelynek ívelt foltjai vagy négy helyen virítanak a képemen! Tönkre tesz engem ez az asszony, nevetségessé, a világ csúfjává tesz...

Eloldalgok a tömegből, s két kézzel dörzsölöm a képem. Kubala még mindig röhög azzal a hájas fejével. Nem is csodálom, hogy azt a ronda képét nincs senkinek gusztusa csókolgatni... Gazember. Az ilyen cinikus, kárörvendő, jellemtelerii áruló alakok viszik romlásba az emberiségét. (egri)

FERI FOLYTON INGERELT

azzal a légpuskával. A kongó folyósón álltunk. Színes pamacsok röpködtek a kartontáblába, s halk csattanás, a rúgó szinte durva hangja kalapácsütésként érte sóvárgó agyamat. Anyám otthon az elfolyó, vékony pénzecskét számlálgatta: -így éltünk, én vágyakkal, álmodozva, ő a kijózanító valót takargatva. Légpuskát? — Drága Kisfiam. Nagyon ■drága. Ferinek lehet. De neked, tudod, nincs apád.

Ha néha Feri ideadta s kezembe foghattam, hideg nikkelezett fogója úgy sütött, mint idegen, búj- togató láz. Megpihent az október, ideges, szeles novemberi alkonyok jöttek, betegesen felpuffadt felhők lézengtek a falu fölött s a verebek mint megtűrt koldusok gubbasztottak az ólakon. Ilyenkor egy szúette oszlophoz támaszkodtam s remegve lestem a célgömb tompa hegyét. A kis, tollas rongy elhuppanit a szemétdomb mögé, éhenkórász bodzák ágai közt libegett, míg eltakarta a •csiillagtalan esték szemfödele

Nem gyilkoltam sekat, s kéjjel. Talán háromszor, talán négyszer volt enyém e furcsa les vad és futó •öröme. Anyám petróleumlámpát gyújtott. Nyeltem az iskola szinte mértani formák közé vont világát. Rojtcs, va?aha szürke kabát lógott a konyhaszekrény oldalán. Ha elkon- dították az estét, anyám magára kapta s tejért indult. A tűz tűnődve zümmögött s érezte: csöndben, részvéttel fülelnek a vénséges falak, megereszkedik a repedt kredenc és nyújtózva hívogat a fehéren vetett ágy. Mérhetetlen álmosság fogott el ilyenkor, szemem könnybelábadt, amint a lámpaüveg végén gyülekező korom rajzát bámultam. Oly fekete volt ez a lámpa, mint egy varjú- sereg Varjúsereg a széles, hallgatag szántáson. Ha légpuskám lenne, felkapnám s belelőnék a komor csapatba és messzire kergetném a kóvály- gó bizonytalanságba.

Ilyenkor hó végén már tejet vacsoráztunk, pár krumpli száradt a sütőben. Szerettem a sültkrumlit tejjel. A kettő íze, együtt hasonlít a szalonnáéhoz. Nem tudtam, hogy ez a szegénység. Nem tudtam hogy a könyvek, iskola, zenede miatt van,

PAGONY LAJOS:

mint ahogy arra sem volt gondom: anyám honnan, s mennyit kapar elő a minden napok közönyös Molochja számára. Ha tejet és krumlit eszegettem is a légpuskára gondoltam. Nyúlánk, hideg szépsége egy futó őz kecsességére hasonlított. Mintha nem is halott vas, de elvarázsolt élőlény lett volna: az éj néma tengeren úszó ágyamban sokszor láttam. Csövének csúcsán kéken ragyogott a held s agya is meleg volt, mintha láthatatlan kezek szorították volna és szellem arcok heve tüzesí- tette volna a merev fémet.

ÉS A MADARAK, a falu minden madara, mintha megneszelték vdlna, hegy nekem nincsen légpuskám. Mire elfonnyadtak az utolsó őszi lombek is, megtelt a kertünk minden rendű s rangú szárnyassal. Peckes stiglincek hintáztak a szilvafákon s a deres hajnalokon szarkák feleseltek a szétszórt szalmaszálak közt. A verebek csapatostól rebbentek az udvarvégi rőzserakásra és mire lehullott az első, kékesen vékony decemberi hó: szigorú szemét rám meresztve gubbasztott a kút melletti akácfán egy vén, lomha varjú. Nem, ezt a gyászos madarat nem állhattam. Ha van jelkép a világon, mely komor és néflkülözésteli tél elébe mutat, e mord és rossz indulattal kétkedő arcú madár bizonyára az. Haraggal és szégyenkezve futottam vissza a házba s míg oda- kinn a koldussá aszott erdők az ólmos eget vádolva integettek, én még mindig e károgó had első követét láttam, amint mozdulatlanul ült és tollászkodott.

A háború ránknehezedett, vonattal jártunk iskolába, de a déli járatot beszüntették. A gimnáziumot alig fűtötték, s tanítás végén ki gyalog, ki biciklin, ki meg bricskán vágott neki a mindennapos hazai útnak. Míg egyedül kutyagoltam, előhúzott mellettem a Méray Pali bricskája. Kocsissal s Palival, máskülönben üresen. De hisz ez így van rendjén.

Palié a falu, a füzes, a nagy réti

LÉGPUSKA

szőlők, a kastély, a bricska és a hely is a bricskán. Ferié a légpuska, az enyém pedig... az enyém a kis udvar, az álmok, az öt kilométeres út levegője, s az ott születő és meghaló gondolatok egész serege. Különben is ötödikes voltam s Pali nyolcadikos. Mégha magamfajta lett volna velem. De így? A kocsisuk másféle ember volt. Ha elporoztak, megbök- te a kalapját. Egyszer — hallom — azt mondja Palinak: „Fel kéne venni ezt a kis suttyót.” De Pali, a szép. barna Pali, első tornász az iskolában (nem, nem az apja, hanem az ügyessége miatt) kihúzta magát és elbiggyesztette a száját: „Tovább, tovább Jani, éhes vagyok.” Szájtát- va, nem haragvó, inkább édesen fájó irigységgel bámultam, amint mesebeli hercegként robogott tova a két fényes ló szárnyain, barna szarvasbőr zekében, iskolatáskáját hanyagul az inasülésre lökve.

FERI APJÄT — református papot, — december derekán hirtelen Miskolcra helyezték. Lakással, bútorral. Oly hirtelen jött az egész, hogy a papi ház apraja, nagyja csak hápegott bele. „Látja, ilyenek ezek! A felsőbbség!” — zsörtölődött a papnő anyámnak, mert szomszédok voltunk. „Mintha olyan könnyű volna egy falusi lakást egyszeribe nagyvárosba költöztetni. És az állatok? Libák? A disznó?” Jajj, a szűk városi odúba bizony nem fért el minden. Egy csomó dolguk itt maradt. Őrizték az ismerősök, jobarátok. Mi is. Már javában csomagoltak, amikora sutból, porosán és rozsdásan előkerült-a légpuska. „Hát ez minek? — kérdi a pap a fiától — Miskolcon semmi hasznát sem veszed. Add a barátodnak.” És nyújtotta már.

Úgy álltam, sápadtan, ólomtalpakon, mint akit főbekólintottak, az örömtől. Reszkető kézzel fogtam, megköszönni is elfelejtettem. Úgy rohantam vele, árkon, sáron át. Kisfiú koromtól, ha izgalom ért, szinte tapintható gombóc indult útnak torkomon át gyomrom felé. Ilyenkor beszélni se tudtam, ügy lobogtattam

anyámnak a puskát, mint egy győzelmi zászlót, ő szótlanul merte ki a bablevest Alig ettem.

Délután a határba vetettem magam. Most aztán reszkessetek varjak. Gyönge szél fújt, a hó eltakarodott, de a föld meggémberedett és kuszálta a lábakat a rög. A kastély kertje mellett mentem, a hosz- szú, szinte végeérhetetlen drótsövény mentén, a majoron túlra, ahol berzenkedő jegenyék mutogattak bütykös ujjal a menybolt felé. A fákon — mint kedvetlen papi sereglet valami nagyszabású zsinaton — száz és száz varjú feketéllett. Újra éreztem azt a furcsa gombócot a mellemben. Mintha bugyborék indulna el a szívem felől. Mélyet lélegeztem.

Odatámaszkodtam a pajta oszlopához, szélvédett helyre s hogy a varjuk se lássanak. Felemeltem a puskát, de nem lőttem Táncolt a csöve a kezemben. Vannak megtalált percek, melyek távolról oly egyszerűnek látszanak s ha elérjük őket, szinte megbénítanak s alig tudunk mit kezdeni velük. A puska kezemben most nem az éjszakák élő, meleg kísérője, hanem súlyos, szinte ellenségesen idegen. Mintha ezt mondta volna: „Jó, tiéd lettem, de azért én a gazdámé, Ferié maradok. Mit adtál értem? Megvettél? Gondoztál? Törted magad miattam? Á, éhenkórász vagy, úgy pottyantam az öledbe. De nem szeretlek s idegen maradok számodra mindörökké.”

VÉGRE MEGNYUGODTAM, gondosan céloztam, ujjam már a ravaszon pihent. Ekkor — ki tudja honnan — Méray Pali termett előttem, felmagasodva, araszokkal szélesebben, mint én, könnyű vadászpuskával vállán, mely oly otthonosan, oly hanyagul fityegett, hogy szinte megsemmisültem a csodálattól. Egyáltalán minden oly természetes és magátólértetődő volt rajta: puha kis bőrsipkájától ragyogó lakkcsizmájáig, s könnyelmű, szel- lősen kigombolt bekecséig. Foghegyről szólt, szinte rám sem nézett:

— Mit akarsz itt? Ez itt magánterület!

És mert látta, hogy habozom, szinte atyáskodó leereszkedéssel:

— Naa! Kis mafla. Fordulj meg és iszkiri. Gyorsan! Varjut akarsz lőni? Ezzel?

Fitymálva bökött az ütött-kopott légpuskámra, aztán többé ügyet sem vetve rám, hátatfordított s puskáját állhoz kapva, szétterpesztett lábakkal állt elém s míg célzott, hatalmas vállaival eltakarta előlem a fákat, a varjúsereget, s a major házait te. Egy pillanatra nem láttam mást csak a bekecs barnaságát, mely végtelen és kietlen sivatagként takarta el előlem a látóhatárt. Aztán könnyű dördülés: egy varjú kiterjesztett?

szárnyakkal zuhant alá, majd felakadt az első ágakon s fityegett a szélben, mint ottfelejtett fátyoldarab furcsa, égi gyászból. A fekete sereg pedig felkerekedett és örvénylő énekkel vonult tova a kopasztott fák végtelen során át.

Aznap éjjel kisütött a hold. A légpuska egy sarokban kushadt, mint csömörlött, elunt játék. Kimenteni a ház elé. Kutyaugatást rongyolt a szél, a táj kék hullámokban úszott. Valahol messzi, ahol a major jege* nyéit sejtettem apró, elmosódott árnyék imbolygott, nem láthattam, de tudtam, hogy ott himbálódzik az alvó házak fölött tollai kékesfeketén ragyognak. És akkor, először életemben oly nehéz lett a szívem, hogy — magam sem értettem miért — hangtalanul zokogni kezdtem. S velem zokogott anyám szürke verébkabátkája, a sütőben felejtett pár szem sültkrumpli s a tej is, felébredve csöndes álmából az ablakban hallgató köcsögben. Sírt a légpuska is, elfelejtve és megalázva, a legyalogolt kilométerek és foszladozó cipőm az ágy alatt.

AZ ANYÄM kezétől görnyedő kút hintázva csikorgott, lánca a mohák közt imbolyogva várta e kérlelhetetlen éjszaka végét. Csak a szarufák hallgattak, meggörnyedve és szerényen, ahogy r-'-yon ör°g emberekhez illik, kik ' ’Mtak és éltek B tudják már: a „-.nat a jobbsors vemhét, a gyász a vigasságot hordozza, eljön majd a tavasz is, fénnyel, derűvel, könnyszárító reggelekkel.