Népújság, 1957. november (12. évfolyam, 87-95. szám)

1957-11-07 / 88. szám

4 KEPt JSÄG 1957. november 7. csütörtök ... i KÖLTŐK ÉS VERSEK ___-j:.-: = Lapunk hosszú idő óta közöl verseket. S a verseken keresztül olvasóink számos tehetsé­ges költőt ismerhettek meg. A szerkesztő- bizottság úgy határozott, hogy a lap köré tö­mörült költőgárda tagjait még közelebbről is megismerteti olvasóival, s ezért egy-egy költőt a fényképével, élétének rövid ismertetésével mutatunk be. Most Lőrinczy Cézáné, Elekes Évát, valamint néhány versét mutatjuk be kedves olvasóinknak. FAZEKAS LÁSZLÓ: cPannóniával a SMagastátzában — Csehszlovákiai útijegyzetek — 6. Debrecenben születtem... — Gyermekkoromat Gyöngyösön töltöttem. Középiskoláimat Bu­dapesten, Kőszegen, Vácott végeztem. A gyöngyösi Ált. Gimnáziumban érettségiztem. Budapesten az Eötvös Lóránd- Tudomány Egyetem Bölcsész karán tanárnak készültem, de — családi okok miatt — tanul­mányaimat félbehagytam. — Férjhezmenetelemig a Mátrá­ban dolgoztam. Jelenleg falun, a háztartás gazdálkodás kere­tei között élek. Az írás szeretetét édes­anyámtól örököltem (ő maga is írt verseket, az akkori ,.U.i Időkben” meg is jelentek). A többi „költői kelléket” édes­LŐR1NCZY GÉZÁNÉ ELEKES ÉVA apámtól „kaptam” a színes fantáziát és az elbeszélő kész­séget. Diákkoromban kisebb- nagyobb iskolai sikerrel for­gattam a tollat, miközben tit­kon, majd nyíltan is abban re­ménykedtem, hogy később „mesterségem címere” is a toll lesz. Sorsom az örök Éva sorsa... asszony vagyok, anya leszek, de továbbra is kitartok a má­sik nagy szerelmem: az iroda­lom — az írás mellett is. Legelső verseimet szüleim iránt érzett rajongásom ihlette és azóta is, gyakran ölt verses formát irántuk érzett szerete­tem, tiszteletem: ÉDESANYÁMHOZ Édesanyám, drága, csöpp kicsi asszony, Értékesebb között is legértékesebb Ragyogó lelkű, meleg szívű légy, Te A méznél is édesebb... (Gyöngyös, 1947.) ÉDESAPÁMHOZ Mesélj, — édesapám, de „igazi mesét” Igazit ám. így szóltam akkor (vagy Héteszícndős voltam talán.) S Te meséltél sokat, izgalmasat, szépet S én boldog voltam, igazán... (Gyöngyös, 1947.) APÁMAT NÉZEM Fehér port szórt az Idő apám fejére Sok könnyel feloldotta szemének kékjét meglopta orvul arca pirosló szinét És fáradságot szabott a termetére. (Gyöngyös, 1947.) 1947. év nagyon termékeny volt ■— hangulat­versekben. A legtpbb akkori versemnek más, különösebb mondanivalója, mint a lelkiállapot festése, nincsen. MINT ŐSSZEL A TÄJ Odabent mélyen valami fáj... Olyan a lelkem, mint ősszel a táj. Szívem rajt’ a magányos malom Egyre őrli a gondolatom. (1947.) KEDVEM Kedvem, mint egy játéklabda Röppen könnyen a magasba... Száll szabadon, víg merészen Bátran szökken, na, légy résen Mint a pillangó, kutatva Keresve illatos virágos utakra Téved ......................... (1 947.) Ez a versem a gyöngyösi Gimnázium egyik iskolai rendezvényének műsorszáma volt — és az „öt akarom” c. versem szintén a Gimná­ziumban került nvilvánosség elé. Rónai Kál­mán volt osztályfőnököm jóvoltából, aki látva „félszegségemet” — tudtom nélkül legépelte és „kiszerkesztette” a faliújságra. ŐT AKAROM Tolsztoj mondja, a mester: A jóért gyűlöl az ember És gyakran a rosszért szeret... Ha így van, megvetem kegyét Nem kívánom bűnös szeretetét... Örök tisztaság felé tárom karom És világgá kiáltom: őt akarom. (Gyöngyös, 1947.) Az osztály faliújságjának különben szerkesz­tője is voltam, és ott jelent meg több kis cik­kem, és a Nemzetközi Nőnapra írott versem is. Az egész világ a lázas élet, békés csönd Anyák, hitvesek, dolgozó nők, titeket köszönt. Alkalmi versek is találhatók a közel kétszáz rímes írás között, a diákélet örömei, gondjai mellett. SZÜLETÉSNAPRA „Isten éltessen!” — ez régi ütem Nem is kellenek más, nagy gesztusok Forró, vágtató anapaestusok... Csak szorítsunk kezet szép szelíden. (1953.) ILYEN MÜ VAGY TE IS Kohó és híd szökken Gyárkémény néz az égbe Szeretett hazámban Üj város születik Az alkotó kedvű . S derűt sugárzó béke Óráról - órára fokozza műveit... fi 947.) A Béke diadalmas című versem a Bölcsész- kari faliújságon jelent meg: A szabad szélbe, hadd szórjam szavam Gondolatom, most népek közt suhan A dokkmunkásoknál visszhangra talál S visszadübörgi hegy, völgy, és határ. (Budapest, 1951.) A táj, a természet szépségei is megszólaltak verseimben: CSENDES EST Hallga, hallga, jó az Est Csendnek puha köntösében jár a művész, aki fest: Cifra csillag képeket Kandi képű holdvilágot Táncos, karcsú fényeket. Vele lépdel a Sötét Cirógatja ecsetjét, az Est kezét... Szép tete-a-tete... (Mátrafüred, 1947.) TAVASZI LÄRMA Beröppent a szobámba Kis lila ibolya Tavaszos illata... Nap meleg mosolya.« Madárkák víg dala... Bohó szél játéka.. . Gyermekek kacaja... Tarka tavaszi lárma. (Gyöngyös, 1950.) ESTELEDIK Pihegve piroslik a Nap a száraz mezőn Ott, a falu határában lopva meg is áll... Felhőből font kosara súlyosan megrakott Sóhajt... és kidob belőle, néhány — csillagot. (Verpelét, 1957.) Az Űj Útónban, illetve a Népújságban egy év óta jelennek meg verseim. Tájversek, sze­relmes versek és a személyes vonatkozású ver­sek mellett néhány epigramma is. Gondolata­im, érzéseim tágulnak az Élet felé: EPIGRAMMÁK Neki van szíve. Tudom... tudod. Ő is mondja. Néha ad is... Mindig csak az árát titkolja... „Kétszer ad, aki gyorsan ad” — így a köz­mondás Ő kétszer Ígér, de adni... nála nem szokás. Neve: nem nagy... pótolja hangjával Dölyfösen jár-kel. modora... zajos Nevetséges. Rangjától lett kapatos... (Verpelét, 1957.) Verseim között a nagy leány, a női lélek örök problémái is megtalálhatók: Amikor mellettem vagy, csak nevetek Rád Minden öröm az enyém és tied a bosszúság Ha elmentél, lázadozva keresém a szád S az enyém lesz minden sajgó, nagy szomorúság. (Gyöngyös, 1952.) gézAnak Már egy éve élek Veled Lennének bár évezredek Kevés lenne... azért hiszem Nem szűnünk meg a Semmiben. Gyöngyös, 1956. (Örökké) Házasságomban nemcsak önmagamat talál­tam meg, hanem lényemnek a legőszintébb és legkifejezőbb formáját is az írásban. KÖLTŐI HITVALLÁSOM Beszélni akarok mindenről... jó emberekről (még a csúnyákról is... Az Életet megmutatni... titkokat fejtve... jövőt jelentve... Érzéseket kapcsolni... és csendesen eljutni lentről... fentre... írni akarok és lenni — a Parnasszus hegyén — egy kis fényes kavics. (Ez a vers legyen itt a bemutatkozásnál a be­fejezés — a versek további útján pedig a kez­det.) || ... ■ A csehszlovák motorosok ál­talában gyorsan hajtanak. A 250-es Jawa gyorsabb a Pan­nóniánál, nem is beszélve ar­ról^ hogy a legújabb típusú, — 500-as Jawák hogy „húztak” el mellettem. De feltűnt, hogy mennyire ügyelnek a szabá­lyos előzésre. Az utakat bőven ellátják figyelmeztető tarák­kal. Nagvon praktikusak a la­kott terület útkereszteződésé­nél elhelyezett, több mint egy méter átmérőjű tükrök. Ezeket úgy állítják be, hogy a jármű­vezető jól láthassa a keresztező útszakasz forgalmát. Közben megérkezett negye­dik szobatársunk. Ö pozsonyi származású mezőgazdász. Egy­formán jól beszél szlovákul, németül és magyarul. így ha­marosan nemcsak társunk lett a aiskurálásban, hanem „házi­tolmácsnak” neveztük el. Se­gítségével alaposan megtár­gyaltuk a szlovák és a magyar mezőgazdaság jelenlegi hely­zetét, az erdőművelés legmo­dernebb eljárásait. Kétséget kizáróan, a magyar paraszt sokkal előnyösebo helyzetben él. Nemcsak természeti adott­ságaink jobban, de a kötelező beszolgáltatás rendszerének el­törlése igen nag.y előnyt je­lent a csehszlovákok megkö­töttségével szemben. De már az előző években is jobbak voltak a magyar mezőgazdasá­gi termékek értékesítési lehe­tőségei, a kötelező beszolgálta­tás után is több áruja maradt a magyar gazdának. Elbeszélésünkből, az említett példákból és számadatokból megállapíthattam, hogy joggal büszkék kulturális fejlődésük­re. Valóban, hosszas barangolá­som alatt nyomát sem találtam annak az elmaradottságnak, ahogjr nálunk egyesek, még nem is olyan régen, szerették a „tót drótostótokat” és a fa­lusi „Janókat” ábrázolni. Az új gyártelepek, a modern gyáripar megteremtésével együtt haladt a lakosság kul­turális felemelkedése. Elítélték, rosszalólag és szé­gyenkezve beszéltek arról, — hogy 1945—46-ban náluk is fel­ütötte fejét bizonyos soviniz­mus. Embertelennek tartják azt, hogy magyarok százait utasították ki télvíz idején 50 kilós csomaggal, vagy utcai verekedést rendeztek azért, mert valaki magyarul beszélt. Úgy éreztem, hogy ezt minden­képpen szer tnék jóvátenni. Az ott élő magyarok teljes­jog- állampolgárok. Semmi hátrányt nem szenvednek. Azt is észrevettem, hogy a szlová­kok a magyarokat jobban ked­velik, mint a cseheket. Amikor ennek oka után érdeklődtem, azt felelték, hogy a szlovák, meg a magyar lelkileg, kedély- vilagban közelebb áll egymás­hoz. A cseheket túlságosan mogorváknak tartják. Én ma­gam is sokszor eltűnődtem a cseh túristákon. Komoran, — egyedül járják napokon ke­resztül a Tátrát. Ha sok is a tú­rázó, aüg-alig hallani egy szót. Hátizsákjukat sátorlappal, meg takaróval tömik ki. Eleiemben igénytelenek. Étterembe leg­feljebb egy-egy forró teára, vagy török feketére térnek be. Ezzel szemben a szlovákok szeretnek jót enni, és inni. - Nagy lelkesedéssel táncolják a koringőt és a csárdást egy­aránt. Kicsit érzelmes népda­laikat szépen éneklik. Sivárnak és unalmasnak ígérkezett ez a deményfalvi esős, ködös nap. Nagyon jól elbeszélgettünk a kis túrista- szobában, és sok érdekes dol­got tudtunk meg egymás éle­téből. A több napos, hegymá­szás és hosszú motorozás után jól esett ez a kényszerpihenő, de úgy érzem, nagyon tanulsá­gos is volt. Végig a Vág mentén, fel Árva-várához és a Jablonkai-hágóhoz Másnap visszatértünk öreg kísérőnkhöz, a Vághoz. Közben a játékos kis patakból komoly folyó lett. Több hegyi patak vizét nyelte el. Egy ugrás tá­volságra kerülgette robogó motoromat. Néha játszott ve­lünk. Egy-egy kanyarban paj­kosan nevetett felénk. Incsel­kedve mutatta csillogó tükré­ben Fenyőháza, Liptószentmik- lós és Rózsahegy városkák gyönyörű fenyőerdőinek és tiszta kis házainak tótágast álló képét. Ezeknél szebb fek­vésű, üdébb várost nehezen ^.találna a pihenni vágyó üdülő. Tovább haladva Kralovany, — később Sztrecsnó és Ovár da­cos külsejű várainak valaha merész, de már omladozó bás­tyáit csodáltuk. Elhaladtunk alattuk, azután a hegy másik oldalán, a Vág csendes, sima víztükrén mégegyszer láthat­tuk az előbbi képet. Hegy és domb váltja egymást, soha nem ismétlődő gazdag válto­zatosságban. Aztán Zsolnára értünk. Élénk forgalmú, szép város. Főterének régi, évszá­zados árkádos házait érdeke­sen — sokak számára talán bán tón — tarkítják a modern épületek. Persze, annyi szép táj, és különös régi város em­lékével tarsolyunkban, Zsolna különösebb élményt nem je­lentetett. Nem is sok időt töltöttünk Zsolnán. Másnap reggel, a Vág völgyéből az Orava folyó völ­gyébe tértünk. Zeg-zugos he­gyek között zúg ez a hidegvizű kis folyó, melynek még a neve is oly komor. Itt már Árva megyében robogott motorunk. A történelmi Magyarországnak legészakibb csúcsa volt ez a vidék. Talán a legszegényebb megyéje volt ez, de az Szlová­kiában is. Hegyekkel megál­dotta a természet, de az ásvá­nyokat kifelejtette belőlük. — Nagyobb folyója is csak egy van: az Árva. Hosszú ideig egyetlen vasútállomása volt: Kralován. Sokat keresték e megye nevének eredetét, de a magyar nyelvben nagyon ta­láló: valóban Árva megye ez, olyan igazi „istenhátamegetti” terület. Az Árva folyó hol jobbra, hol balra kerülgeti az elébe toppanó hegyeket. Festői kép tárul elénk, amikor a völgy hajlatánál megpillantjuk a csodálatos fekvésű Árva-várát. Háromágú szűk völgy közepén emelkedik. A talapzatul szol­gáló több mint 100 méter ma­gas, meredek mészkőszirtet az Árva folyó és a Racsovai he­gyi patak hideg vize nyaldos­sa. A. meredek, szinte gyár- kéményszerű szírt, hogy még félelmetesebb legyen, meré­szen hajlik a folyó medre fölé. E szírt tetejére építették haj­dan Árva-várát. A legrégibb várak közé tartozik ez a ritka szép fekvésű, és még ma is feltűnően jó állapotban lévő vár. Történelmi okmányaink már a XIII. században utalnak a vár fennállására. Hej, ha megértenénk a patak susogá- sát! Bizonyára sok minden ér­dekeset mesélne arról, hogy mi miden történt itt az Árpá­dok, az Anjouk, Mátyás ki­rály, a Thökölyek ideiében, - mert ez a büszke vár valaha fontos szerepet játszott az or­szág életében. A vár három részből áll: alsó-, középső- és felső- vagy fellegvárból. Ezek­nek erős oldalbástyáik voltak, mély várárokkal és félelmete­sen csikorgó felvonóhidakkal. Az alsó vár délkeleti oldalát tágas körbástya veszi körül. Mellvédéi díszesen faragott kövek. A reneszánsz stílusú bástyafok szép formáit csodá­lattal nézegettem. Hogyan tu­dott ez a kiemelkedő bástya az időjárás viszontagságaival da­colni? (Folytatjuk) ' Collrajzok Üj emberi vonásokkal, új fogalmakkal s olyan tervekkel, melyek ma még megvalósít valósággá válnak. Nem véletlen ez. A negyven szökken szárba, most érleli első termését. „Telhetetlen“ emberek A telhetetlen emberek furcsa fajtájával le­het találkozni mostanában a községi tanácso­kon, a tanácselnökök, tanácstitkárok, elnökhe­lyettesek személyében. Java részüknek pont ellenkező kívánsága van, mint az átlagembe­reknek. Mert azt ugye gyakran hallani min­denfelé, hogy valaki sokalja a rábízott mun­kát — ők viszont kérnek még. Egész sor ügy intézését, pedig ez meghosszabbítaná amúgy is kötetlen munkaidejüket. Még sűrűbben nyílna a tanácsháza ajtaja, még több ügyben kellene dönteniök. És mégis kérik, mert azt akarják, hogy több legyen a tanács iránti bi­zalom, mert fáj nekik más ember utazgatás miatt elveszett munkanapja, pénze, fáradsága. ITgy vélik, válluk több terh°+ *s elbír abból, amit úgy hívnak: országos gondok. Nyugdíjas paraszt öreg, őszhajú emberrel ülünk az istálló vé­gében. Jól esik mindkettőnknek a szélvédett helyre tűző őszi napfény. Erősen benne van már a korban, nem sok hiányzik a hatodik X-hez. Érctelen, öreges hangján mesél az ura­dalomról, mely elszívta erejét, a kubikról, — mely meggörnyesztette derekát, a családról, amit olyan nehezen nevelt fel. Most már öreg, keze nehezen bírja a munkát, szeme nem lát túl a közeli kazlakon, mégsem esett öreg pa­raszt. Mert a jövőjéről beszél. Arról, hogy találkozhat nálunk az ember lépten-nyomon hatatlannak tűnnek, de holnap már reális esztendővel ezelőtt elvetett mag nálunk most nem szorul a gyerekek néha keserű kenyeré­re, mert nyugdíja lesz. „Nyugdíjas paraszt” - ízlelgetjük a szót, s hirtelen fel sem tudjuk mérni azt a nagy utat, ami az örökösök kénye- kedvére kiszolgáltatott, tehetetlen paraszttól ide vezetett. Reális ábrándok Az egyik kis tsz elnökével beszélgetünk, én faggattam, hogy s mint megy a munka a szö­vetkezetben, ő hűségesen felelt minden kér­désre, nem titkolva a hibákat sem. Mikor már túl voltunk a „hivatalos” részen, akaratlanul is szabadjára engedtük képzeletünket, arról beszéltünk, mi minden lehet itt, 5—6 év múl­va. Egvben rögtön megegyeztünk, állattenyész­tés kell. S szinte már láttuk is magunk előtt a nagy, tágas istállót, a simaszőrű, törzsköny­vezett teheneket, s villanyfejőgéppel dolgozó tehenészeket. Kicsit arrább, modern borjúne­velő lenne, az istálló végében a tejház. Nem adnánk el, csak tejszínt, vagy vajat, a fölözött tej nagyszerűen felhasználható lenne a hizlal­dában. Mi tagadás, alaposan elvitt bennünket a ter- vezgetés. De hiszen ez nem is lehetetlen! — döbbentünk rá egyszerre, mind a ketten. Mi volt itt 5—6 évvel ezelőtt? Puszta föld, jószág, felszerelés nélkül küzdő tsz, s most már egész jól felszerelt gazdaság. Nem ábrándozás, ami­ről beszéltünk, mint ahogy sok minden mást is megcsináltunk már 12 év alatt, amit elő­ször megvalósíthatatlannak tartottak. —békési—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents