Népújság, 1957. augusztus (12. évfolyam, 61-69. szám)

1957-08-31 / 69. szám

1957. augusztus 31. szombat. NÉPÚJSÁG 5 Hozzászólás Dr. Lengyel fidám tollából megjelent „Bz egri bikavér hírnevéért,“ című cikkhez A vitaindító dr. Lengyel Ádám cikkének már csak azon részével óhajtok foglalkozni, melyet dr. I’só Andor hozzászólásában mel­lőzött. dr. I’só Andor cikke igen helyesen egészítette azt ki szakszerűség szempontjá­ból, valamint a cikkben, lefek­teti alapvető témákat kimerí­tette. Bár a fehér bort adó szőlőfajták megállapítása kö­rül még vitázhatnánk, sőt ér­demes is vitázni azért, hogy a szőlők pótlását, újratelepíté­sét valóban helyes alapokra fektessük. Hogy ezek a várt eredményt úgy mennyiségileg, mint minőségileg a várakozás­nak minden tekintetben meg is hozzák. Csatlakozom dr. I’só Andor hozzászólásához, melyben a vitaindító cikkben említett kiváló fehér bort adó szőlőfajták közül csak a leány­ka, olasz rizlinget, hárslevelű furmint, muscat-ottonel faj­tákat jelöli meg, mint olyano­kat, melyeket az egri jó fehér hírnevének emelése céljából telepíteni érdemes. Én ezek­ből is kihagynám még a hárs­levelűt, furmintot. Ugyanis jól tudom, hogy a Tokajhegy- alján mindkettő kitűenően asszusodik. S így a híres to­kaji asszuborok alapfajtái kö­zé tartoznak. De Egerben a hárslevelű valahogy nem érzi magát olyan otthonosan, mert a lisztharmattal szemben is igen érzékeny. A szárazságot ■nem bírja (szárazság esetén a termés jó része lefonnyad) né­mely években az alsó rügyek elpusztulnak, így felugrest idéz elő. A furmintból sajnos tudomásom szernit nincsen <ha csak a szőlőkutató intézet­ben nincs) olyan többszörösen szelektált zárttelepítés, amelyből nyugodt lélekkel le­hetne szaporítani. Ugyanis a furmint néha rosszul terméke- nyül, vagyis rugós fajta. így a saját 47 éves tapasztalatom szerint nem tartom érdemes­nek arra, hogy az egri borvi-, -déken nagyobb kiterjedésben telepítsék. Ä vörös bort adó fajták kö­zül a medoc noir fajtáról még annyit, hogy ez a fajta nem mint bikavér, de mint medoc noir igen értékes, mondhat­nám gyógybor, mint ilyen még a bikavért is megelőzi, de nem azonos a bikavér hír­névvel ismeretes vörös borral. De igen értékes. Igen ám, de a medoc sem minden évben terem ám medocot. Tíz évi átlagterméséből csak 2-3 bor­termése valódi medoc. A töb­bi 7-8 évben csak közönséges schillert, esetleg vöröst. Ugyanis festőanyaga itt rit­kán alakul kedvezően. De az­ért telepítésre érdemesnek tartom, mert hasonló fajta jel­leggel bíró szőlőfajtánk ezidő- szerint nincsen, s bora igen kedvelt, jól fizetik. Ennyit a szőlőfajtákról. T gén értékesek, megszívle­-*• lendők, követésre alkal­masak dr. Lengyel Ádám 1-8. pontban összefoglalt javaslata. Nagyon kényes pontot fekte­tett le a vitaindító cikkének második bekezdésében, mely így szól: a termelési kedve, a termelési biztonság megerősö­dése, a belterjes mezőgazdaság felé vezető út megköveteli, hogy az eddigieknél sokkal többet foglalkozzunk Eger szőlő-, gyümölcs- és zöldség­termelési kérdésekkel. Tulaj­donképpen szorosan ehhez kapcsolódik az 1-8. pont alatt felvetett javaslata, az első pontban igen alaposan fején találta a szöget. Ezt a megállapítást, észre­vételt nem lehet kellő súllyal értékelni, hogy a termelési kedv, a termelési biztonság megerősítése ilyen nagy je­lentőségű, agrokultúránk tö­kéletes fejlődése szempontjá­ból, tulajdonképpen az egri kultúránk ugródeszkája, em­lékezzünk csak vissza néhány évre, amikor a Borforgalmi Vállalat egy kicsit magasabb árat fizetett a termelőknek a mustért, borért. Milyen elemi erővel lendült neki a szőlők pótlása, karózása, trágyázása, sőt az új szőlők telepítése is. Volt a sztalinyecnek dolga, volt fordítanivaló elég. Ez a rövidke kis megtörtént eset mindennél fényesebben igazolja dr. Lengyel Ádám tanársegéd meglátását, elgon­dolását s igazolja azt a tényt, hogy javaslatai mind megvaló­síthatók, sőt ezen túlmenően is fejleszthetők, minden más propaganda mellőzésével. Ha megteremtődik a termelési kedv, a termelési biztonság, akkor megalakul az egri sző­lősgazdák termelő és értékesí­tő borszövetkezete, az ameri­kai vad alanyfajták anyatele­pe, a szőlő gyökereztető és gyümölcsfa iskolák, a védeke­ző kötöző anyag, műtrágya, gépek, szőlőkarók beszerzése, az egri szőlősgazdák minta­szövetkezete, budapesti és vi­déki borkóstolói stb. stb. A javaslat 4. pontjának azon részéhez óhajtok megjegyzést fűzni, mely az eddigi eljárással szemben a sorok irányát a lejtőre kereszt irányban javasolja végezni, mert így a termőtalaj lemosó- dása ellen tudnánk jó ered­ménnyel védekezni. Vélemé­nyem szerint ezzel az újítás­sal éppen az ellenkezőjét ér­nénk el. Mert ha a szőlőso­rok iránya a lejtő keresztirá­nyában halad, hirtelen eső esetén a bakhátak megtelnek vízzel, a bakhátat kiszakítja, ez folytatódik, s a lejtő alja felé már olyan erővel zúdúl- na a víz lefelé, hogy ott már nem vízmosások keletkezné­nek, hanem a fordítást a sző­lővel együtt a Tóthegy alá hordaná. Itt a helyes megoldás a ter- raszos művelés, a szerpentinek ésszerű megszerkesztése, víz­levezetők, iszapfogó gödrök, valamint víztároló medencék szakszerű megépítésével lehet­séges. Helyénvaló lenne, ha a témához valóban minél töb­ben és minél szélesebb vonal­ban szólnának hozzá, nem egymás kritizálásával gondo­lom a téma kimerítését, ha­nem a helyes gyakorlati meg­oldások, tapasztalatok megvi­tatásával. V. A. Eger. raiból: „El kellett volna jön­nie annak a bizonyos ötös bi­zottságnak Kisújszállásra. Ak­kor saját szemével is meggyő- ződhetet volna az öt úr arról, élvezi-e Kádár János a magyar nép támogatását, vagy sem. Mikor az ünnepség az inter- nacionálé hangjaival végétért és Kádár elvtárs lejött az emelvényről, hatalmas tömeg vette körül. Aki közel jutott hozzá, örömmel fogott kezet vele. Mintegy 50 méterre le­hetett a tribüntől a reá vá­rakozó autó és ezt az utat csak hosszú idő alatt tudta megtenni.” ■——— EGER TISZTASÁGÁRÓL Még néhány levél, melyben a nyárvégi örömökről olva­sunk, aztán elbúcsúzva a nyár­tól „őszi leveleket” hoz a pos­ta. Sok kedves eseményt tar­togat számunkra az ősz, jön a kukoricatörés, fosztás, a szü­ret, diákoknál az új tanév kez­dete. Mielőtt a közeljövőben erről írnánk, nézzünk meg né­hány most érkezett levelet. Svercsek Imréné, a maklár- tályai nyári táborról ad rövid képet. A fiatalok jól töltötték el a szünidőt, vitorlázó repü­lőtábort rendeztek be a lege­lőn. Pontos napirendben, nagy tisztaságban éltek Mihály bá­csi, az oktatójuk szerető neve­lésében. A diákoknak az iskola kez­detét jelenti a szeptember, Mészáros Kálmán nevelőnek viszont megválást az iskolától. Kormos Vilmos balatoni neve­lő kedves levelében megemlé­kezik a nyugdíjba vonuló ta­nító eddigi fáradtságos mun­kájáról, a nevelésben elért eredményeiről. Vele és sok kis tanítványával együtt mi is jó pihenést, nyugodt öregkort kívánunk neki. Gyöngyösről Knizner Adolf is írt levelet. Kéri, tolmácsol­juk köszönetét a gyöngyösi pártbizottságnak és a megyei szakszervezetnek, amiért au­gusztus 20-án, az alkotmány ünnepén meleg, szerető fogad­tatásban részesítették őket, harcos veteránokat. A kisújszállási ünnepségek­ről, a nagygyűlésről számol be levelében Tuza István egerfar- mosi levelezőnk. Idézünk so­A Népújság augusztus 25-i számában felhívás jelent meg Eger város lakóihoz, melynek minden pontjával egyet lehet érteni. Viszont nem elég az, hogy a hibákról csak ilyen ér­telemben beszéljünk. A Vá­rosgondozási Hivatalnak nagy szerepe lehet a tisztaság meg­teremtésében. A két szemétládára vonat­kozólag az a megjegyzésünk, hogy a ládáknak csak darab­juk van, nem csoda, hogy a szemetet és trágyát mellé ön- tögetik, ezt lepik a legyek. Ugyanez a helyzet az Alma- gyar úti szemétgyűjtő ládá­nál és általában mindenütt a városban. A borkóstolóból ki­jövet sem valami szép látvány fogad bennünket. A sarokrész jó szemétgyűjtő hely és egy­ben a borkóstolóból és az SZTK előtti italmérésnél fo­gyasztók WC-je is. Van ugyan a városban nyilvános WC, csak a nyitvatartási ideje rossz. Ha a Szervestrágya Gyűjtő Vállalat valahol megkezdi a tisztítást, ez rendszerint egy­két napot vesz igénybe, ez­alatt az ürülék kint van az utcán. Körülbelül egy hónap ja közvetlen szomszédunkban Neumayer út 1. szám alatt volt WC tisztítás és a kihor­dott trágyát csak négy nap múlva vitték el. Arról nem is beszélve, hogy egy részét ta­licskákkal a szembenlévő árokba öntögették, ettől irtó­zatos bűz lett. Hasonló eset fordult elő a Sóház út 1 szám alatti tisztításnál is. Vagy em­lítsem meg a húsos piacnál lé­vő WC tisztítását, amely a nagy forgalom mellett is két napig tartott. Komoly összegekbe került a városnak, amíg a Bartók téri parkot felásatta, rendbeho­zatta tavaly. Tavasz óta nem törődnek vele, a megnőtt füvet kétszer lekaszálták, de ott­hagyták elrohadni. Végül, sokan kérték már, hogy a tanács illetékes szer­vei vizsgálják meg a volt pap­nevelde intézet kertjében lévő új házaknál a sertésólak és a WC-k elhelyezését, s ameny- nyiben azok építési helye az egészségre ártalmas, úgy kö­telezzék gazdáikat hatóságilag megállapított távolságra át­építtetni. Valkóczy Gyula Eger, Bartók Béla tér 14 sz. X X Mátrai Ásványbánya Vállalat A HETEDIK BÁNYÁSZNAP ALKALMÁBÓL szeretettel köszönti minden dolgozóját a szeretettel köszöntjük a VII. magyar bányásznap Gyöngyösoroszi Ércbánya alkalmából. A további ered­valamennyi dolgozóját. menyes munkájukhoz jó egészséget és sok sikert lóvá­Kívánunk a további eredmények eléréséhez nunk. JÓ EGÉSZSÉGET ÉS JÓ SZERENCSÉT Vállalat Vezetősége Gyöngyösoroszi Ércbánya \ wvwws GYURKÓ GÉZA: 2. utca, tér képét, költemények. Mintha ide gyűj­M oszkva Halk zúgással és rendkívül gyorsan reppen a lift, fel egé­szen a 28. emeletre. A követ­kező percben már ott állok a minden kényelemmel felsze­relt szobám ablakánál, s igyekszem egyetlen pillanat alatt magambaszívni ezt az egész, monumentális várost, itt alattam, amely most úgy terül el a Hotel Ukrajna lá­bainál, mint valami remekbe- sikerült makett, amelyről még az alkonyi eget, az omló pára- fátyolt sem feledte el pompás­kezű alkotója. Megérkeztem. Ismerem már a kievi állomás üvegcsarno­kát, a Moszkva folyó egy da­rabját, ezt a szállót, amelynek halijában, mintha új bábeli tornyot építenének, úgy kava- rodik a világ népének minden színe, szava, ruhájának fodra, cigarettájának füstje. Megér­keztem, s a következő pilla­natban már zuhan is lefelé ve­lem a lift, mert ki bírja most ki, hogy „kipihenje az út fá­radalmait.” Pihenje, aki tad­ja, én nem birom, én látni akarok, most rögtön, minél többet. Látni, ha lehetne egy­szerre az egész város minden kincsét, házát, beszélni minden emberével, megmosolyogni sze­relmespárjait, megcsodálni fegyelmét, nyugalmát, beszív­ni, jó mélyen beszívni ismeret­ien levegőjét. * Impozáns vörös épület, öt emelet magas, homlokzata az orosz építészet, s az orosz nép­művészet egészséges házassá­gának még egészségesebb gyermeke. A szovjetek háza, amelynek erkélyéről 1920-ban beszédet mondott Lenin, s amellyel szemben most impo­záns szobor áll. Vértbe, vas- baöltözött, kirobbanó energiá­jú és erejű alak, aki alatt úgy •áll hatalmas lova, mintha mozdulni sem tudna, pedig iz­maiban ott remeg a futás, a vágtatás lendülete. Iouri Dol- gorouki szobra ez, azé az em­beré, aki 800 esztendővel ez­előtt megteremtette ezt a vá­rost, a kis, kanyargó folyócs­ka mellett. Teltek az évszáza­dok, jöttek törökök és tatárok, pusztított tűzvész és pestis, jöttek Napoleon seregei, s Hitler feketeruhásai, de a 800 esztendős város, a város la­kói dacoltak korral, bajjal, háborúval... S ma Moszkvá­nak több, mint hétmillió la­kosa van. Nem tudják ponto­san mennyi, most akarnak népszámlálást tartani, ami egy időre segít ebben a tudatlan­ságban. De csak egy időre, mert a város, mint valami óriás gyermek, nő, növekszik megállás nélkül. Ez a növekedés, Moszkva mostani szépsége, s további, elmondva is meghökkentő perspektívájú fejlődése elvá­laszthatatlan a szovjet állam lététől. Elmondták a moszkva­iak, akik hihetetilenül büszkék városukra, s úgylátszik mind­egyikük született idegenveze­tő, hogy 1917-ben a város há­zainak 91 százaléka egyemele­tes épület, vagy faház volt. Azóta 11 millió köbméter la­kóteret építettek be, s 1960-ig újabb 11 millió köbméter la­kóterülettel bővül a város. Hi­hetetlen arányú számok ezek, — nekünk. De ott, ahol a vá­ros egyik pontjától a másikig 36 kilométert utazik az ember, pedig mindkettő benn van a város, ha úgy tetszik, belső te­rületén, a mindennapi élet természetes számaivá váltak. S ha már az építkezéseknél tartunk, mondjuk el azt is, hogy szépségben, kivitelezés­ben magunkkal szembeni kö­telességünk tanulni a szovjet építészektől. Hét magasépület van Moszkvában, közte az im­már világhírű Lenin hegyi Lomonoszov egyetem, amely valósággal uralkodik Moszkva városképén, s amely 33 emele­tével, hatezer szobájával va­lóban a tudás fellegvára. A hét magasépület egyben hét építészeti remekmű is. Ará­nyos és könnyed, gazdagon dí­szített, stílusa egybeesik a kialakuló városkép stílusával, szinte összefogja, vagy ha úgy tetszik, összegezi a környező városrész építészeti elemeit. S ez nam véletlen valami, hanem tudatos művészeti munka. Állok az Ukrajna szálló ablakában, alattam egy új bérház építkezésén dolgo­zik sok gép és kevés ember. Egy hét alatt az előregyártott elemekből felhúztak vagy négy emeletet, — minden reggel jó­formán újabb emeletet kö­szönthettem. S az új ház is arányosan olvad bele a mel­lette lévő, ugyancsak nemré­gen felépült szálló monumen­tális körvonalaiba. A szállóval szemben új híd épül a Moszk­va folyón: pillérei dór oszlo­pok, a híd stilizációja az orosz népművészetet tükrözi... Né­hány hónap, s ím a nemrég felépült szálló környékén ki­alakul egy parkos, új város­részt, egységes képpel, stílus­sal, imponáló arányokkal. Lenyűgöző. S egyszerűen nem ismernek akadályt, hogy még szebbé, még nagyobbá tegyék Moszk­vát. A Gorkij utca szélessége vagy hatvan méter (általában 50—60 méteres úttestek szelik át a várost) nyolc sorban köz­lekednek rajta az autók, au­tóbuszok, trolik. Szép modern épületek, öreg fák, ízléses ki­rakatok, — s ez az utca né­hány évvel ezelőtt a mostani­nál sokkal keskenyebb, sze­rényebb külsejű volt. Lebon­tottak néhány házat, jónéhá- nyat egyszerűen félrehúztak, az egyik kórházat például a benne fekvő 300 beteggel együtt, — s ma a nagy íróról elnevezett utca Moszkva egyik legszebb sugárútja. A „Kertgyűrű”, a Budapesti nagykörúthoz hasonlóan öleli körül a várost. Itt is új házak, modernek, szépek, s az egész helyenként 100 méter széles kőútnak egységes az építésze­ti stílusa, pedig jó tizenöt ki­lométer hosszú, pedig a múlt században itt még álltak a vá­ros régi falai. Moszkva egyébként a szö­kőkutak városa is. Minden te­rén, pedig van belőlük meg­számlálhatatlan, ott csörgede­zik, sziporkázik a szökőkút, amelyet a Szovjetunió neves szobrászai terveztek, s ame­lyek mindegyike nemcsak egy­szerűen tértkitöltő valami, ha­nem alkotás, nem, egy valósá­gos remekmű. A Szverdlovszk téren például négy lépcsőben éjjel ezer színben kivilágít­va permetez széles sugárban a víz, halkan csobog a szökőku- tat övező kis tóban, s innen nézve a Nagy Színház klasz- szikusan nemes épületét, fej­hajtásra kényszerül az ember a kő, a víz és a színek látszó­lag hideg, mégis pezsgőén színpompás szépsége előtt. Modern város Moszkva? Kétségkívül az. De modernsé­ge szinte észrevételnül olvad bele a Kreml vörös falába, zöld és aranytetejű épületeibe a 18. és 19 századi, a régi klasszicista belváros képébe. Az első estén túl, mindennap, s a nap minden órájában úgy jártam a várost, hogy figyel­tem, néztem az egészet, ma­gát a várost is. Megfordultam, majd minden hídján, megnéz­tem a Vadász sor, a Manyezs tér, az Arbatszkaja s ki tudná felsorolni hány házainak szépségét, s vádoljon bár akárki elfogultsággal, nem tudtam bántót felfedezni... De a múlt, az évszázados múlt más formában is ott ta­lálható a Moszkvai utcákon. Ez ellen a múlt ellen azonban keményen és igen eredménye­sen küzdenek, éppen az épít­kezésekkel, a város lakói. Mint már mondottam egy felhőkar­coló 28. emeletén laktam, s e felhőkarcoló mellett hihetet­len gyorsasággal épült az új, tíz emeletes bérház. S a Ho­tel Ukrajna, az épülő tízeme­letes bérháztól vagy ötven mé­terre, kicsit félrelógó orral, megroggyant lábakkal ott áll még az egyemeletes faház, amely talán évszázadokat hord szúette oldalában, de kopott sapkájára divatos televíziós antennát tűzött, mert lépést kell tartani a fejlődéssel. Nem kevés még Moszkvában — el­sősorban a külső kerületekben a földszintes, vagy egy-két emeletes faház. Romantikusak, kedvesek, még talán szépnek is lehetne mondani ezeket, — mint faházakat. De semmikép­pen sem azok egy nyolcmilliós város szívében. A vészharang természtesen már rég megkon- dult felettük. Hiába tűztek homlokukra televíziós anten­nát, talán csak hónapok, vagy rövid egy-két év kérdése, s keresni kell majd a külföldi­nek, ha faházat akar Moszk­vában találni. Amiről még itt szólni aka­rok, s ami úgy hozzátartozik már Moszkvához, mint a Lo­monoszov egyetem, — az a Metro. Sokat és sokan írtak róla, s mégis — tudom — min­denki újra és újra felfedezi majd, s nem győz majd be­telni a csodálattól. Nem... nem arról van szó, hogy 70 méter mélyen, óránként 90—100 ki­lométeres sebességgel szágul­danak a hatalmas zöld ko­csik, hogy mozgólépcső van, hogy milliókat szállít napon­ta. Ez a technika. De a föld­alatti állomások! — nos, azok tottek volna össze minden szépséget és gazdagságot, mintha a szobrászat, a diszí- tőművészet, az építészet „mes­terdalnokai” keltek volna ne­mes és győztes versenyre — olyanok ezek a villogó, csupa márvány, kristály, ólom, vagy kovácsoltvas csilláros állo­mások. S minden állomás más stílus, s minden állomás pad­lója márvány, s minden ál­lomáson csodálatos szobrok, s minden állomáson rejtett fé­nyek, szivárványszínek, fres­kók, — mint valami királyi pa­lota fogadási terme, ahonnan csak a trón hiányzik, s meg­kezdődhetne az uralkodó in­tésére az ezerszínű udvari bál. Nem hiszem, hogy a világon lenne még egy hely, ahol a technikát a kultúra ilyen cso­dálatosan, meseszépségű kön­tösébe öltöztették volna. Tovább épül a Metró, új vo­nalak, új állomások várják a moszkvaiakat, s nem tudom elhinni, nem tudom elképzelni, hogy ennél is többet, szebbet tudjanak alkotni az ember igaz gyönyörűségére. * Halálfáradtan fekszem az ágyon. Késő éjszaka van, s még ide a magasba is felszű­rődnek a VIT lázban égő Moszkva színei. Amit láttam, lenyűgözött és egyben megfé­lemlített is. Hogyan tudjam én ezt elmondani és visszaad­ni. Hogyan tudjam én úgy megrajzolni azt a sok-sok szépséget, hogy aki olvassa, ugyanezt érezze, amit én most a színektől égő szemmel. Ne­héz lesz, talán megközelítően sem sikerül majd. Hiába, most érzem csak, hogy néha milyen gyenge szerszám a toll, vagy gyenge a tollfogó kéz... ...S most itthon, ahogy e so­rokat írom, érzem és tudom, hogy csak torzót tudtam adni: még vízcseppet is alig a szép­ség és monumentalitás tenge­réből. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents