Új Úton / Népújság, 1957. július (12. évfolyam, 52-60. szám)

1957-07-17 / 56. szám

1957. július 17, szerda

NÉPÚJSÁG

A

AZ ABASÁRI ASSZONY FIA

Biztonságos munkaköriilményeket a nagy nyári munkáknál

A gyöngyösi rendőrkapitányság egyik szobájában, az íróasztal mellett egy kisgyerek ül. Kócos, szőke haja szemébe hull, arca maszatos, szürke sportruhájának pantalója megkopott, a felhaj tója kirój tolódott. Már harmadszor szökött meg hazulról, eddig csak egy- egy napra. Most komolyabb útra készült, diszidálni akart. Tizenegy éves. Tehetetlen nyolcvan éves nagyapjáéktól ellopta kilencszáz forintjukat és vonatra szállt, hogy nekivágjon a nagyvilágnak. Szombathelyről hozták visza.

Most egy kicsit hősnek érzi magát. Nevetve válaszolgat a kérdezősködő rendőröknek, csak néha komorul el az arca és nyugtalanul tekint az ajtó felé.

— Miért szöktél meg, te gyerek? —1 fordul hozzá az egyik rendőr.

— Csak... vágja rá rögtön. Nem akartam javítóba menni.

Az ajtó kinyílik, két asszony lép be. Pilanatok alatt vége a jókedvnek, döbbenetes csend következik, senki sem mozdul. Az anya könnyezve kapaszkodik az ajtóba, a gyerek lehajtja a fejét, körülfonja karjával, mintha védekezne és sír, sír... Csak a szipogást hallani, senki sem akar beszélni most. K. hadnagy mégis megszólal és az asszonyhoz fordul.

— Itt van a fia, ne sírjon, próbálja vigasztalni.

Az szinte nem is hallja, pár lépést 'tesz előre és kétségbeesett remegéssel kérdi:

— A pénz... fiam, a pénz... megvan?

A gyerek nem néz fel, csak a lábát húzza maga alá, mintha ponttá akarna zsugorodni. És ingatja fejét, hogy nem, nincs egy fillérje sem.

— Jajj, megőrülök — kap a fejéhez az asszony, lerogyik egy székre és a feltörő zokogás rázza a testét, remeg a válla és reszket a keze. ahogyan eltakarja szemét az átnedvesedő zsebkendővel.

— Tudtam, tudtam... sejtettem, hogy így lesz — dadogja elfulóan, hangját alig hallani. Majd hirtelen, szinte hisztérikusan felkiált:

— Vigyék, vigyék el tőlem javítóintézetbe — kétségbeesve felkapja a fejét, szemével a jelenlévők arcát kutatja, mintha segítséget kéme.

Ijedt csend. Nyomorúságos, tehetetlen most mindenki, csak a gondolatok kergetik egymást, melyeket a hirtelen lejátszódó tragédia szült. A. másik asszony odamegy a gyerekhez, próbálja annak kezét arcáról lefejteni, de sikertelenül.

— Hova tetted a pénzt Fer- kó, hol tartottad?

Konok hallgatás, majd mégis meggondolja magát és a lábával mutatja:

— Ott, a kosárban.

Az anya sietve kezébe veszi a kosarat, melyben a gyerek ennivalót és tiszta inget készített magának az útra. Idegesen kutat benne, de nem talál semmit, csak a két üres bam- bis üveg koccan össze. A kosár zörögve hull az asztal mellé. „Faggatás’1 következik és a gyerek nagynehezen elmondja, hogy útközben a vonaton elaludt és mire felébredt, már sehol sem veit a pénz...

— Kilencszáz forint — ismételgeti az asszony. Miből adok meg annyi pénzt, annak a két szerencsétlen embernek.

És újra zokog.

— özvegy vagyok, szegény is vagyok, beteges, a juttatott nyolcszáz kvadrát szőlőből élek. Három gyerekem van, a legnagyobb tizennyolc éves, körözi a rendőrség Pesten, már március óta nem hallottam róla, azt sem tudom, tett-e valamit. Meg kell 'bolondulni, — és a fejéhez kapkod.

— Újra csak sírás, meg csend és hallgatás. Mindenki az asszonyt, az anyát sajnálja, nehéz lehet neki. Megint csak ő töri meg a csendet.

— Mit csináljak? — tépelő- dik. Nem volt neki rossz sora nálam. Ehetett is, ruháztam is, napszámba jártam, hogy legyen neki. De nem segít senki. Kértem a tanácsot, hogy helyezze el javítóintézetbe a gyereket Én nem bírok vele. Az orvos már adott egy papírt, hogy vizsgáltassam meg, hátha az agyával van baj? Maguk nem tudnák elhelyezni — fordul a rendőrökhöz reménykedve?

— Nem kérem, nem a mi feladatunk — hangzik a válasz. Vigye haza a gyereket.

— Haza?... — Rándul meg idegesen az asszony feje, legalább ma ittmaradhatna. Fizessem érte a buszköltséget?

Mindenki meghökken. Buszköltség, gyerek, anya, szülői ragaszkodás — ötlik rögtön az ember eszébe, mert lehet, hogy nagyon szegény az asszony, — de egy anya sohasem lehet annyira szegény, hogy Abasá- rig sajnálja az útiköltséget fiától, mégha az a világ legelvetemültebb gonosztevője is. De Ferkó mégcsak tizenegy éves.

Nehéz volna hirtelen megállapítani, hogy a fiatal Béri Ferencet mi sodorta ebbe a tragédiába. De belesodródott és meg kell menteni! Ha a szülő (akár azért, mert nem bír vele, akár azért, mert szabadulni akar tőle) kívánja, hogy nevelőintézetbe kerüljön, akkor ne gördítsünk eléje akadályt. Ha a gyerek az anyjánál marad, ez semmiesetre sem használ, sőt tovább rontja a helyzetet- Gondoskodjék hát a társadalom, hogy ember — rendes ember nevelődjön a kis szökevényből: Ferkóból.

Rendkívül gazdaságos Diesel-motor

A nyugatnémet Angsburg cég rendkívül gazdaságos Diesel hajómotort gyártott. A mintegy 2800 lóerős motor lóerő-óránként 40 gramm üzemanyagot fogyaszt.

A motorban alkalmazott nagyobb kompresszió következtében a legnehezebb fajsúlyú üzemanyag is felhasználható. A most végétért hosszabb próbajáratás bebizonyította, hogy a motor biztonságosan működik és kiválóan alkalmas hajók hajtására.

Teljes erővel folyik megyénkben a betakarítás. A rendkívül meleg időjárás ellenére is elkövetnek mezőgazda- sági dolgozóink mindent, hogy a jó termést időben betakarítsák. Éppen ezért állami gazdaságaink, gépállomásaink vezetőinek is mindent el kell kö- vetniök annak érdekében, hogy a dolgozók biztonságos körülmények között végezzék munkájukat. Az aratásra és cséplésre való ilyen felkészülést vizsgálta a napokban az SZMT az egészségügyi szervek bevonásával. Megnézték, mit tettek a gazdaság vezetői, hogy a balesetek számát csökkentsék.

Egyes gazdaságvezetők, még a tavasz folyamán a nagyjavítások idején gondoltak erre, s figyelemmel kísérték, hogy a kijavított gépek munkavédelmi szempontból is kifogástalanok legyenek.

A nagyjavításokkal egyidő- ben elkészítették az erőgépekre és a cséplőgépekre a védőfelszereléseket. Ezt igen jól oldották meg a füzesabonyi, gépállomáson, a nagygombosi tangazdaságban, a gyöngyösi tangazdaság atkári üzemegységében. Ezeken a helyeken rend és tisztaság van, nem botladoznak a dolgozók a gépek között, időben gondoskodtak arról is, hogy a munkásszállások ki legyenek takarítva, és biztosítva legyen a tisztálkodási lehetőTenger a Szahara kellős közepén ?

Egy párizsi tudományos társaság véleménye szerint zárt tengert lehetne létesíteni a Szahara kellős közepén. Észak Afrika egy része ugyanis alacsonyabb a tengerszintnél. Ez a zárt tenger Afrika sivatagi vidékeit virágzó kertekké változtatná, ezenkívül pedig a víz útként is szolgálna a Szaharában kitermelendő ásványolaj és érc elszállítására. A szóban- forgó szaharai tenger létesítéséhez mindössze 46 kilométeres csatorna építése lenne szükséges

ség is. A nagygombosi tangazdaságban a munka befejezésével gépkocsin szállítják a dolgozókat a szállásra, ahol fürdő áll rendelkezésükre. Ugyanakkor gondoskodtak arról is, — hogy a dolgozók minden délben rendesen megkapják ebédjüket. Hőálló edényeket szereztek be, hogy ne legyen olyan panasz mint tavaly, hogy a messzebb dolgozók már hidegen kapták meg az ételt.

A biztonságos és egészséges munkakörülményeket vizsgál- gatva, láttuk, hogy több állami gazdaság, gépállomás vezetője hetedrangú kérdésnek tartja a dolgozókról való gondoskodást. Ez megmutatkozik abban, hogy sorozatosan nem tartják be az előírt üzemre kiterjedő szemlét, pedig ezt minden hó 5-ig meg kellene tartani, az észlelt hiányosságokról jegyzőkönyvet felvenni, s ezek alapján meghatározott időn belül ki kell javítani a hibákat. A poroszlói, pusztaszikszói és domoszlói állami gazdaságban az ellenforradalom óta nem tartottak szemlét a gazdaságban. Amikor ezt felvetettük a poroszlói állami gazdaság igazgatójának, azt felelte, — ő úgyis járja minden nap a gazdaságot, s ha tapasztal valami rendellenességet, úgyis felhívja rá az illetékesek figyelmét. Ez a módszer nem mondható jónak, mert így nem éreznek azok kijavításáért felelősséget az illetékes vezetők, mivel se határidő, se a kijavításért felelős személy nincs meghatározva. Arra pedig ritkán van ideje a gazdaság igazgatójának, hogy minden szóban adott utasítás végrehajtását ellenőrizze. Felelősség terheli ezekért a dolgokért az üzemi bizottság vezetőit is, mert hosszú időn keresztül elnézték ezt a hibát, s még biztonsági megbízottat sem jelöltek ki. Elnézi az üzemi bizottság, — hogy a munkásszálláson 10-12 ember tisztálkodik egy mosdótálból, nincs a munkásszállásokon szék, asztal, öltözőszekrény, ahová a dolgozók ruháikat rakhatnák. Legalább ruhafogasról gondoskodhattak volna, hiszen azt az üzemben minden beruházás nélkül megcsinálhatták volna.

A pusztaszikszói és domoszlói állami gazdaságban sem tartottak hosszú idő óta szemlét, s elhanyagolták a dolgozók

balesetelhárítási oktatását is, noha erre az aratás megkezdése előtt felhívta az SZMT a gazdaságok vezetőinek figyelmét. Akkor még azt mondták, van idő rá bőven, azonban továbbra is elhanyagolták. Ilyen dolog tapasztalható egyes gépállomásokon is. A herti gépállomás lőrinci brigádszállásán például intézkedett az igazgató, hogy a cséplőgépek forgó részeire szereljék fel a védőberendezéseket, de azt már nem nézte meg, hogy mennyire biztonságos az, pedig olyan anyagból készítették, amely előreláthatóan nem fogja kibírni a cséplés végéig. Az ilyen védőfelszerelés baleset okozója lehet, s nem a dolgozók védelmét szolgálja.

Igen súlyos hiba több állami gazdaságban és gépállomáson, hogy elhanyagolják a mechanikus balesetelhárítási oktatást. Legtöbb vezető csak azért tartja meg, mert kötelezték erre, s nem látja azt, hogy a szakszerű balesetelhárítási oktatás nagy mértékben hozzájárul a balesetek számának csökkentéséhez. A kioktatott dolgozók sokkal elővigyázatosabbak, körültekintőbbek. Éppen ezért szükség van arra, hogy az aratás, cséplés idején, legalább kéthetenként ismételjék meg a balesetelhárítási oktatást, s győződjenek meg arról személyesen is a vezetők, hogy a dolgozók betartják-e a gyakorlatban az oktatáson tanultakat. Nem szabad megengedni, hogy pl. leszereljék a védőberendezéseket.

Igen súlyos hiba a gazdaságokban az is, hogy nem gondoskodnak az elsősegély-helyek kijelöléséről, így nem tudják, hová vigyék az esetleg súlyosabban sérült dolgozókat. Ezzel a mulasztással minden állami gazdaságban és gépállomáson találkoztunk, ezért ha késve is, de mindenütt biztosítani kell. Ugyancsak gondoskodni kell az elsősegély-nyújtó ládák kiadásáról, hiánymentes felszereléséről. Csak mindezek kijavítása után mondhatjuk el, hogy a vezetők felelősséget éreznek a biztonságos munka- körülmények megteremtéséért Nálunk legfőbb érték az ember, ezért védeni kell egészségét, testi épségét.

Rozsnaki István SZMT munkavédelmi felügyelője

HANKÓCZI SÁNDOR

, TECHNIKA,

TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL

PAGONY LAJOS:

T reibiár... visszajár

LAKODALOMBA voltam hivatalos — ez akkoriban nem ment ritkaságszámba. Persze nem a lakodalomra, hanem a meghívásokra gondolok. Történetesen egyik kölyökkori pajtásom házasodott, keménykötésű, köpcös parasztlegény, szomszédságban is voltunk, így a meghívásra jóelőre számíthattam, örültem is neki, de annak már nem, hogy mint aféle falusi kaputos embert, a papnak, tanítónak és azok pereputtyának berendezett külön asztalhoz, sőt külön szobába ültettek, mert falunkban akkoriban ez a tisztelettudó szokás járta: nem akarták a lakzisok, hogy parasztok s úrfélék egymás mulatságát rontsák. Szerettem volna a násznagy közelébe ülni, kortyolgatni a vastag húslevest és hallgatni az ízes, verses tósztokat, megmosolyogni a talpraesett vőfélyt, aztán elhümmögni az öregekkel, hogy

— sej-haj — manapság más világ járja.

De nem ronthattam a násznép jókedvét, leültem hát a tanító mellé és mialatt a vörösre párolódott arcú szakácsnő a levessel sürgölődött, szétnéztem asztaltársaim körében.

Nagyjában a megszokott arcok. A lapos- mellű, aprócska tanítóné itt is azzal az ijedt tekintettel méregette a kancsóját feltűnő gyakran ürítgető párját, mint más lagzikon. A segédjegyző, aki délután adta össze az ifjú párt. elhozta két csemetéjét is: mindkettő könyékig zsírosán turkált a főtthús között Hja, havi 80 pengő mellett jól jött a hébe-korhan adódó lakoma. De ni! Azt ott, az asztal végén nem ismerem. Sápadt, barázdált arcú emberke feszített szigorú arccal, o’yan kínosan szögletes ruhában s szögletes mozdulatokkal, hogy egyszerre megsajnáltam. Egyedül ült. Egy kicsit távolabb a többiektől, akik egymásai fecsegtek. Vele senki.

Egy alkalmas pillanatban megkérdeztem a tanítót: — ki ez? Mosolygott. — Nem ismered? Ja persze, tíz éve már hogy elkerültél tőlünk. Treibiár — felhajtott egy pohárka bort

— Treibiár... visszajár... — dünnyögte maga elé, kicsit már keresztbenéző mosollyal.

Nem lettem okosabb. De öreg iskolamesterem nyelvét megoldotta a szesz.

— 1932-ben — kezdte— falunkat sem kerülte el az ország általános nyomora. Hihetetlenül leszorultak a mezőgazdaság árai. A zöldség-féle fillérekbe került, egy három holdas kisparasztnak arra sem tellett, hogy ünneplő csizmát varrasson, ha a lányát férjhez adta. Az emberek egy darabig szorgoskodtak, aztán elkókadtak, mint a fűz, ha kifut alóla a patak éltető vize. Treibiár suszter volt. Az ma is. A parochia mellett lakik — tudod — abban a hosszú, patakra faroló vén házban. Hogy hajdanában nem vetted észre azért van, mert akkoriban nem volt rajta semmi észrevenni való.

— Egyszer egy izgága, minden lébe kanál paraszt kitalálta: menjenek Amerikába szerencsét próbálni. Az ötlet nem volt új, a szomszéd falvakból akkoriban tömegével vándoroltak ki a teljes csőd elől. Csoda, hogy itt eddia nem gondolt rá senki. Mit szaporítsam? Hatvan férfi vágott neki, hatvan család embere, egy ilyen kis falubóL Tudod mi az?

Észre sem vettem, kancsója újból kiürült. Az öreg izgett-mozgott, míg az egyik vőfély észrevette és ugrott a borraL Az ijedt szemű oldalborda figyelmeztetően rugdalta urát az asztal alatt, de barátom rá sem hederített.

— Treibiár is velük tartott. Rekkenő nyár volt. Az aszály miatt úgyszólván semmi sem termett, de a nyomorúságban még annak a semminek sem akadt gazdája. A suszter házát adta el, hogy hajójegyre teljen, a többiek földet, cókmókot, ezt-azt. Marseilleig vonattal mentek, ott adták fel az utolsó közös levelet. A hajóút három hétig tartott, azalatt nem tudtunk róluk. A túlsó parton hamar szétszéledtek, aztán már hol egyik írt, hol másik: kialakultak a csip-csup egyéni sikerek, vagy tragédiák.

— TREIBIÁRÖL még mit sem tudtunk, amikor befutott az egyik parasztlegény levele, a babájának írta, aféle akasztófahumorú, egészséges írás, jól szórakoztunk rajta. De a vége felé mindnyájan elhültünk és sápadozva néztünk egymásra. Képzeld, az amerikai parton útlevél vizsga, orvosi ellenőrzés, vám- kontrol és más eféle formaságok várják a bevándorlót. Ezek egyikén Treibiár fennakadt.

Egyszerűen nem engedték partraszállni. Gondold el: harmincöt napos szárazföldi és tengeri út után, közvetlenül a célban egy ilyen krach. Kész tragédia.

— Barátunk először könyörgőre fogta a dolgot Sírt és fogadkozott. Valami orvosi dologról lehetett szó, tán a kaptafa fölötti haj- ladozás, vagy az állandósult és szinte már észre sem vett koplalás kezdte ki a tüdejét. Bizonyára semmiség volt, hiszen észre sem vette. De az amerikánusok hajthatatlanok voltak. „Beteg ember ide ne jöjjön’“ — mondták és a maguk módján igazuk volt.

Annyira igazuk, hogy Treibiárnák annyi időt sem engedtek, hogy kigyönyörködje magát a felhőkarcolók és korlátlan lehetőségek hazájában. A hajó postahajó volt és fordult. Visszatoloncolták. Indulásuktól számítva pontosan két hónapra állított be falunkba. Tekintélyes pakkal indult, összezsugorodott batyuval érkezett. Olyan szánalmas volt, olyan megtört, hogy megesett rajta a szívünk.

— A házát eladta, beköltözött hát a pa- róchia menti házba bérletbe. Mert pénze nem volt egyre-másra kosztolták a családok. Ilyenkor szót sem szólt, csak evett és nézett a nagy, eres, kutyaszemeivel, pár szót makogott, köszönés-félét és ment. Egészen szíven ütötte a baj.

— Az iparosfélének van becsülete falun, Treibiár is rendbejött úgy-ahogy. Rendszeresebben dolgozott, takaros ünneplő ruhát is vásárolt, azt, amiben most is Láthatod. Hallgatag maradt, mint a csuka. Az emberek tapintatosan bántak vele, amerikai útját senki sem firtatta. Azaz hogy mégis. Egyszer.

— AKKOR IS így lakodalomban voltunk, Treibiár velünk. A násznagy tréfakedvelő ember volt, itatta a susztert. Barátunk nem szokta volt az ivást Kapatos lett. Ekkor a násznagy megcsípkedte: „Hát te meg mit láttál abba a fenenagy Amerikába, he?’“ Treibiár egy pillanatra maga elé meredt, aztán a részegek hebehurgyaságával gyorsan kibökte:

— Láttam... láttam nagy vizeket!

Mindenki kacagott, a násznagy hasát fogta Treibiár hátra dűlt, mereven mint egy darab fa és dühösen dadogott, csak úgy fröcskölt a nyála:

— Mit nevettek? Igenis láttam. Láttam nagy vizeket! Ekkorát ni... — és Sovány karjait szélesre tárta, de a következő pillanatban már rá is borult az asztalra és sírt, zokogott; mint az anyátlan bomyú.

Ezen persze még jobban nevettek. S mert csuklóit, kitámogatták az udvarra s otthagyták a sötétben. Később valaki utána ment. A garádnál imbolygott.

— Hánysz? — kérdezte a falusi —

Treibiár bizonytalan mozdulatot tett.

— Csa... csak úgy nagyjából. Va... valami visszajár — dörmögte, de a falusi meghallotta.

— Visszajár? — csemegézett a paraszt gúnyosan. — Treibiár visszajár. Ez jó!... — és heherészve nyargalt vissza, hogy elmondja a násznépnek is.

AZÓTA RAJTA ragadt ez is. „Treibiár visszajár.’“ Nem mehetett végig nappal a falun úgy, hogy a kölykök utána ne kiabálják, vagy tucatszor. Hiába harcoltam ellene, fe- nyítettem az iskolásokat, nem használt. Hogyan is, hiszen még legénysorban lévők szájából is hallottam nem egyszer. Kiüldözték őt a nagyvilágból vele.

Ez a megkülönböztetés később elszigetelte, mint ahogyan ő maga is igyekezett elszigetelődni. Újra visszazuhant a hallgatag- ságba, ha cipőt hoztak, gyorsan átvette, megkopogtatta, aztán elfordult, hogy szót se kelljen váltania. A falusiak kuncogva fordultak ki tőle. Nőmén est omen.

Ki a fene gondolta, hogy ilyen szójáték rejtőzik a nevében. Nem igaz?

Felugráltunk, mert kezdődött a menyasszonytánc, s erre a két szoba vendégei: parasztok és kaputosak összevegyültek. Még láttam Treibiárt, amint a kicsit részegek jellegzetesen merev tartásával elindult a pitvaron át az udvar felé. Odakünn fényesen tündököltek az augusztusi csillagok. Vájjon hogyan látják a Göncölt odaát... — tűnődtem és Treibiárt figyeltem, amint ő is az eget nézte; „Visszajár“’ — ötlött fel bennem önkéntelenül. De nem mosolyogtam.