Új Úton, 1957. június (12. évfolyam, 43-51. szám)

1957-06-29 / 51. szám

0 J 0 * © ■

1951. június 29. szombat

A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT az ellenforradalom leveréséért, politikai és gazdasági életünk konszolidálásáért folytatott harcban fejlődött és erősödött. Megyénkben mintegy 11 ezer párttag kérte átigazolását az MSZMP- be, ami egymagában is komoly erőt jelent.Természetesen a párt erejét nem elsősorban számszerűsége, hanem mindenekelőtt á párt ideológiai és szervezeti egysége, a tömegekhez fűződő kapcsolata határozza meg. Az elmúlt évek tapasztalatai fényesen igazolják e lenini tétel igazságát.

Ismeretesek azok az ideológiai nézeteltérések, frakcióharcok, amelyek az MDP-t marcangolták, ami végül is a párt szakadásához, a tömegkapcsolat lazulásához vezetett. A párt levonta a megfelelő következtetéseket, küzd az elkövetett hibákkal, megvédi a marxizmus-leninizmus tanításait a revizionista nézetekkel, a marxizmus dogmatikus felfogásával szemben, megteremti a párt szervezeti és ideológiai egységét. Ennek azonban legfontosabb feltétele, hogy valamennyi párttag magáévá tegye a marxizmus-leninizmus alapvető tanításait, elfogadja a párt politikáját, fejlessze eszmei tudását.

Tudott dolog, hogy az ellen- forradalom mennyire megzavarta az emberek tisztánlátását. Azóta sok minden történt és a tömegek egyre szélesebb rétege józanodik ki és látja világosan októbert. De ez ne nyugtasson meg benünket. A szétvert, de még meg nem semmisített ellenforradalmitoknak komoly befolyásuk van egyes rétegekre; hamis ideológiájuk zavarja még a párttagok egyrészének tisztánlátását is- Ilyen körülmények között az ideológiai munkának különös jelentősége van. Arról van ugyanis szó, hogy a párttagok tisztánlátása a legfontosabb elvi és politikai kérdésekben megsokszorozza a párt erejét, sikeresebben leküzdhető a tömegekben még meglévő zavaros nézet. Sokan vannak párttagok, akik lebecsülik az ideológiai munkát, nem értik, hogy a párt ereje, egysége nem hatalmi szóval, hanem minírta: BÍRÓ JÓZSEF az MSZMP

denekelőtt elvi harcokban, nem egyszerre, hanem fokozatosan kováesolódik. A párttagok ideológiai színvonalának emelése egyben növeli a szervezettség politikai színvonalát is.

A Magyar Szocialista Munkáspárt szervezetileg, ha kisebb létszámmal rendelkezik is, mint az MDP, de erősebb és tagjai fegyelmezettebbek.

VANNAK AZONBAN nyugtalanító tünetek, amelyek gyengítik a pártot. Ilyen többek között a személyi intrika, ami egyes pártszervezetekben jelentkezik. Egyes párttagok — magukat a párt érdekei fölé helyezve — rosszindulatúan támadnak, rágalmaznak elv- társakat, pártvezetőségeket. Úgy tüntetik fel magukat, mint akik a legjobban kiáMtak az ellenforradalom idején, mindenki hibát követett el, csak ők nem. Káros szemlélet ez, ami ellen küzdeni kell. A személyeskedés rendszerint két oldalról jön: egyrészt az ellenség sugallatára jobbodali nézetekkel bíró emberek részéről, akik így akarják palástolni hibáikat, támadják és mindenféle rágalmakkal illetik az elvhű, becsületes kommunistákat Legyünk ezekkel szemben éberebbek, s téves nézeteiket, intrikus magatartásukat a tagság előtt leplezzük le, .szükség esetén alkalmazzunk szervezeti rendszabályt is. Másrészt egyes szektás beállítottságú elvtársak részéről, akik legtöbb esetben a párt féltéséből bizalmatlanok, minden kis hibát igyekeznek felnagyítani. Az ilyen elvtársak intrikája inkább bírálat, mint rosszindulatú intrika és ha egy kis igazság is van benne, meg kell azt szívlelni. Ugyanakkor fel kell lépni velük szemben is, ha túlmennek az egészséges bírálaton, s személyes intrikára csapnak át.

A tapasztalat igazolja, hogy az intrika a legtöbb esetben frakcióvá, csoportosulássá fajulhat, ami rendkívül veszélyes a pártegységre, tömegbefolyásra nézve. A füzesabonyi pártszervezetben például, főleg a pártvezetőségen belül már huzamosabb idő óta személyeskednek, s egy-egy vemegyei bizottsága másod!itkára

zetőségi tag köré személyek csoportosulnak. Nyílván, ha idejében nem vetnek véget ennek a káros gyakorlatnak, könnyen a pártszervezet széthullását eredményezheti. Nem kell külön magyarázat ahhoz, mekkora kárt okozott a frakcióharc pártunknak. Ennek nem szabad megismétlődnie ezután sem a Központi Bizottságban, sem pártbizottságokban, sem pedig az alapszervezetekben. Az intrika, a frakcióharc gyengíti a párt erejét, passzivitásra szorítja a párttagokat, megbénítja a pártéletet.

Az intrika elleni harc azonban semmi esetre sem jelentheti a pártszervezetek munkáját ért egészséges bírálat visz- szaverését. A bírálat és önbírálat a párt éltető eleme, ezért ezt minden párttagban fejleszteni kell. bátorítani kell az alulról jövő bírálatot. A kommunistáknak érteniük kell ahhoz, hogy különbséget tegyenek az építő jellegű bírálat, s az intrika között, mert csak így tudnak egészséges bíráló szellemet meghonositani a pártszervezetekben.

Világos, hogy a bírálat fejlesztése nagyban növeli a párttagok aktivitását, kezdeményező készségét is.

A PÁRTTAGOK AKTIVITÁSA az utóbbi hónapokban fokozódott Ez örvendetes jelenség annál is inkáb, mivel az MDP-ben az elmúlt években a párttagok túlnyomó többsége passzív magatartást tanúsított. A pártvezetőségek sem dolgoztak megfelelően. Most azonban a pártvezetőségek sok helyen megosztják egymásközött a munkát, s a párttagokat feladatokkal látják el. Ez nagyban növeli a párt erejét, ütőképességét, a párttagság felelősségérzetét, a párttal a szocializmus ügyével szemben. Sok vita van afelett, hogy milyen természetű párt- feladatokkál lássák el a párttagságot. Ez igen sokféle lehet Ehhez merev sémát szabni hiba lenne. A leggyakoribb és a leghatásosabb pártmegbízatás a kisgyűlések tartása, a különböző tömegseervezetek- ben végzett nevelő munka, a

termelés érdekében kifejtett pártmunka. Ezek olyan kérdések, amelyek a dolgozók mindennapi érdekeivel találkoznak, s amelyeknek megoldása közelebb hozza a párthoz a pártonkívüli tömegeket.

A párt erejét minden esetben a párttagok aktivitásában, a tömegekre gyakorolt befolyásukban, a termelési eredményekben mérjük. De lehet-e ott tömegbefolyásról beszélni, ahol a pártszervezet túlságosan önmagával van elfoglalva, ahol a párttagok egymást agitálják. elzárkóznak a tömegek között végzett politikai munkától? Nyílván, h]ogy nem lehet. Mégis egyes alapszervezetekben nem tekintik fontos feladatnak a felvilágosító munkát, nem törődnek az emberek problémáival, nem állnak ki határozottan a párt politikája mellett. Persze, a hibát nem elsősorban a párttagokban, hanem a pártvezetőségekben kell keresni, amelyek sokszor elhanyagolják munkájukat, nem adnak pártmegbízatásokat a párttagoknak. Ez több pártszervezetben a párttagok visszahúzódásához vezet. Erre viszont ma már semmi ok sincs. Pártunk politikája alapjában véve helyes, sikereink az ellenforradalom leverése óta mind a termelésben, mind pedig az életszínvonal emelésében nem kicsik, van miről beszélni. vannak érveink, amelyeket, ha jól felhasználunk: meggyőzőek Csupán

akaratra, következetességre, bátor kiállásra van szükség. S ilyen párttagok minden alap- szervezetben feltalálhatok, csak bátorítani kell őket, hogy megtegyék a kezdeményező lépéseket a dolgozó rétegek felé, neveljék, tanítsák őket, összeforrjanak velük.

TERMÉSZETESEN, amikor a párttagok eszmei, politikai képzettségének, aktivitásának, a politikai felvilágosító munkának elsőbbségéről beszélünk, nem mondhatunk le a párt számszerű növeléséről sem.

Mindezek a kérdések elválaszthatatlanul összefüggnek a párt ereje növelésével, a pártegység megteremtésével.

ATOMKERDES ES LEGOLTllOM

A II. világháború befejezése óta dolgozó népünk feszült figyelemmel kíséri a nemzetközi helyzet alakulását, az imperialisták tevékenységét. Alig hogy befejeződött a II. világháború, az amerikai imperializmus, mint a kapitalista tábor vezető ereje, lépett a nemzetközi porondra, és különböző háborús tömbök szervezésével akarta és ma is akarja előkészíteni a III. világháború kirobbantását.

Az imperializmusnak ez a ténykedése még nagyobb figyelmet követel, ha a technika fejlődésének jelenlegi szakaszában értékeljük, mert népünk meg van győződve, hogy az imperializmus képes minden eszközzel mindent elkövetni hatalmának megtartása érdekében.

Manapság sokat hallunk arról, hogy az imperialista országok sorozatos atom- és hidrogénbomba robbantás kísérleteivel foglakoznak azért, hogy annak rémisztő hatását propagálhassák és bizonytalanság érzését elmélyítsék a békében élni akaró dolgozók között.

Pártunk és kormányunk az imperialisták háborús készülődésének figyelembevételével hozott határozata alapján a hátország előkészítését vette tervbe azért, hogy dolgozó népünket az imperialisták részéről váratlan támadás ne érje, Mindenki előtt ismeretes, hogy a legjobban működő légvédelem mellett is ellenséges repülőgépek eljutnak a földi célpontok fölé. Az ellenségnek aa a főcélja, hogy a hátország szilárdságát dezorganizálja, megbontsa annak egységét.

Ezért már éveken keresztül foglalkoztunk a légoltalmi kiképzések keretében a lakosság felkészítésével olyformán, hogy rendkívüli időszakban a károkat a lehető legkisebbre tudjuk korlátozni, és minél kevesebb emberélet essen áldozatul. A jól kiépített légoltalmi szervezetet és jól kiképzett lakosságot nem éri váratlanul a támadás, mert már békeidőben megismerteti a lakosságot, — hogy bármilyen körülmények között felismerje a tennivalókat és tudjon saját maga és családja védelméről gondoskodni.

Az élet és vagyonvédelem érdekében ma különösen fontos, hogy megismerje mindenki a hagyományos és nagyhatású fegyvereket, melynek hatásait, ha ismerjük, kevésbé akad olyan gondolkozásé ember, aki a légoltalmi kiképzést nem tartja szükségszerűnek. A légoltalom a dolgozó nép élet- és vagyonvédelmének érdegében áll. A légoltalom tehát nem egy szükséges rossz, hanem mindenkinek hazafias kötelessége, hogy a haza és családja védelme érdekében pontos megjelenésével, aktív részvételével támogassa a légoltalmat.

Jakab Emil

parancsnok

— I —i

Békenap Hatvanban

Hatvan város lakossága, mely a közelmúltban országos tiltakozó mozgalmat kezdeményezett az atom- és hidrogénbomba robbantási kísérletek ellen, most újabb lépéseket tesz a béke megerősítésének ügyéért. A Hazafias Népfront városi békebizottsága július elején békenapot rendez, amelyen előreláthatólag, mintegy 10 ezer ember vesz részt. A nagyszabásúnak ígérkező ünnepen az üzemek és falvak küldöttei a béke jelszavával díszített zászlókkal, feliratokkal vonulnak fel a naggyűiés

színhelyére, ahol a Béke Világtanács legutóbbi, colombói ülésének határozatai alapján foglalnak állást az emberiséget fenyegető háborús kísérletek ellen. A békebizottság határozatot hozott arról, hogy a békenap a népek barátságának az ünnepe is lesz. A békeharcosok javaslatára kapcsolatot teremtenek a német fasiszták által elpusztított csehszlovákiai Lidice lakóival és levelezéssel, valamint küldött-cserékkel együttesen harcolnak egy minden eddiginél szörnyűbb háború kirobbantása ellen.

/•VWWW'

OAjÍuui SmÄ:

IGAZSÁG

(5. folytatás)

Állnak, hallgatnak a lobbanó, sárga csokrokat nyitó májusi csillagok alatt. A faluvégi tóból idáig harsog, szinte forr a békák fáradhatatlan, megmegújuló zenebonája. Denevér is röpköd, már-már a fejüknek ütődik, aztán puhán, testtele- nül mégis csak visszalibben, — beleveszik az éjszaka langyos hullámaiba.

Csete szólni szeretne, leg- lább a régi bajtársnak, elpanaszkodni, hogy mi történt, — hogy is állhatott elő ekkora szerencsétlenség, a féllábú őr azonban megelőzi. Köhécsel s noha nem látni, de biztos nevet, ahogy azt mondja:

— Nem baj, testvér, lett ami lett, legalább ittál egyet... Az bánt csak, hogy nem engem, hanem Gerse Imrét híttad segítségnek hozzá.

— Ezt meg ki mondta? Ki merte mondani? — lázad-há- borog az öreg Csete.

— Mondják, testvér, látták... Azt is beszélik hogy a békességre ittatok volna.

Nem, ezt a gyalázatosságot nem lehet tovább hallgatni... Ütni kellene, vagy ordítani,— hogy emberek, tagtársak, ébredjetek, nem jól tudjátok, — rosszul ítélitek meg az öreg Csetét. Semmi közöm nekem ahhoz a zsebemtömő Gerse Imréhez! Vagy mégis? Nem a szándék, a tett beszél, aszerint ítél a tagság? Pista, vele kellene beszélni, annak kimagya- rázkedni, elsőbben is az ő tanácsát, az ő bocsánatát kérni.

Megy már, lohol a sötétben öreg Csete, el se köszön a féllábútól, annyira szomjazza a fiával való találkozást. Lelke mélyén kedves, engesztelő szavak bimbóznak, sohse próbált, soha ki nem mondott gyengédség szavai. Susog, a könnyét nyeli, kezével is integet, de mikor hazaér, s az első szobába, fiai szobájába lép. elgyá- vul és nézni, hallgatni tud csupán.

Pista az ágyon fekszik, homlokán vizes ruha. Kari öccse az ágy lábánál egv sámlin kuporog és baggadozva, nemigen értve a szöveget, valamit felolvas neki.

Öreg Csete megemberli magát, kihúzza hajlott, sok munkában törődött termetét, és ahogy régen, katonasága idején a feljebbvalójának „vágódott” elébe, lép most az ágyhoz, megbántott és megsebesített elnök fiához.

— Pista — mondja neki, de szinte kiáltva — Pista, üss engem pofon!

Pista meglepődik, ránéz, ingatni próbálja bepólyált fejét, aztán félre, valahová a sarokba tekint és azt mondja igen halkan, a legkisebb szemrehányás nélkül:

— Ütni a legkönnyebb... Attól még nem lesz jobb se magának, se a „Petőfi”-nek.

Ha nem volna zaklatott, ha nem bántaná, amit tett, öreg Csete biztos megértené ebből, hogy Pista már megbocsátotta az ütést, hogy talán nem is haragudott érté, azért kezd a

„Petőfi”-ről beszélni Pista.

— Ha te úgy, és is úgy — csap át sértődöttségbe ellágyu- lása.

Sarkon fordul és duzzogni, keserűsége levében forogni, a hátsó szobába megy.

Hajnalban pedig, mikor Kari az ingét húzza és fel talál taszítani egy széket, szendergé- séből riad és azt kérdezi Pista:

—• Mégy már? Hát apánk?

Virraszt, ég a villanya neki. Hívjam?

— Hagyd, öccse, majd csak kigondolkodja magát. Az igazságot sohse jó erőltetni. Gyere, nekem segíts inkább. Fölkelek.

Kari persze nem tudja, nem érti, miféle igazságról beszél az ő megcsodált, rajongásig szeretett Pista bátyja szavától azonban megnyugszik s nem aggasztja tovább a látvány, mely az imént tűnt szemébe, amikor a kulcslyukon apja szobájába bekukkantott. Az asztalnál ült öreg Csete, a szeme véres, kialvatlan, nyitott, kővé dermedt tenyerén pedig a kitüntetés, a kormányadta medália. Akkor vette kézbe, akkor emelte ki vigyázva, ujjheggyel fogva a dobozkájából, mikor a következmény, — tettének következménye föl- rémlett előtte a nagy gondolkodásban.

— Kibeszélnek... még az újságba is beírják, mit csináltam. A medált, azt meg elveszik... Az iparkodásért adták, annak köszönhettem... Most meg végettem pusztultak el a

süldők.

Kínjában reszketés fogja el, s az fut át a fején, hogy nem, ezt a szégyent nem lehet elviselni. Csúffá téve, kinevetve nem élet az élet. Daralopó — azt mondta Gerse a nagy dári- dózás közepette, pedig Gerse hazabeszélt. Hát az mit mond, annak micsoda véleménye lehet az érdemrendes Csete Istvánról, aki önzetlen tag, aki bízott benne eddig? Azt, hogy csalással szerezte ő, a vén gazember azt a kitüntetést. Másnak mutatta magát, mint aki. Nagy mellénnyel járt, de titokban a „Petőfi”-t károsította, a darát dézsmálta mázsaszám. Hogy a dézsmálást jussának vélte, affé'e szövetkezeti kom- menciónak? Antul rosszabb, — hisz Pista intette, harag árán se restelte a szeme nyitegatá- sát. ö meg...

S gondolatai útvesztőjében úgy szenved, úgy tipródik öreg Csete István, mint egyszer régen, még legénykorában, egy holdtalan februári éjszakán. A malomban időzött el, ott szolgált a jövendőbelije, a hajnali kettőt is elverte, mikor hazaindult nagy dideregve. Olyan feketeség fogadta, hogy a mondás szerint a sipkája is fönnakad, ha a magasba dobja, s bár hallotta a kutyaugatást, s hajnal felé a kakasokat is, járt, csak járt a szántások tetején, mint aki háborodott, — vagy idegen utakra tévedt.

Zörren a konyhaajtó, csizma kong a tornác tégláin, ugyan ki jöhet, mit akarnak itt éjnek évadján? Éjnek évadján? Most kap csak észbe, most látja meg Csete István, hegy odakünn nap süt már, az ő feje fölött meg égve maradt a villany- körte. Az ablakhoz tántorog, dorongnak érzi zsibbadt lábait s káprázó szemébe szívfájdító kép szökik. Két fia, hogy Pista Kari vállát ölelve, Kari meg

Pistát fogva, a kapu felé tartanak.

— Hát én? — rémül meg Csete. — Engem itt hagynak, se tagnak, se apjuknak nem tekintenek?

A kitaszított, a számkivetett érezhette úgy magát, ahogy az öreg Csete. amikor a kapu szárnya fiai mögött becsukódik.

— Inkább a halál — gondolja —, mint ez a tétlenség, a magányosság, ha tette miatt a szövetkezetből kirekesztenék.

Hát csakugyan nincs kiút? A kétségbeesésbe kergeti öreg Csetét a két elpusztult süldő üres kutricája?

Hatra csendít a harang, — rövid a nótája, úgy látszik, kapálni siet, mezőre készül az egyházfi. S alig hintái tova a zúgás az udvar végében, az ólban rákezd a két saját disznó, az elpusztultak egy hasa- alji párja.

— Megvan! Ügy lesz! — ordít egy nagyot s kezd el ott helyben táncolni a már-már eszement Csete István.

— Pofon? Mi az a pofon? — Igaza van a lelkem Pistámnak. Másképp kell az ilyet...

Mit most az ajtó? Föl az ablakdeszkára, ki az udvarra, s gyerünk, de nyargalvást if- jultan, életre támadtan, hátra, a fajsüldők felé.

Egy jó félóra múltán pedig, mikor már megvolt a fej és, de az asszenynép még mindig a „Petőfi” udvarán zsinatol, az „egységharácsoló” Gerse Imre oldalog az iroda felé. Igazolás kellene neki, hogy békességben, közakarattal vált meg a szövetkzettől, különben hoppon marad, nem adják ki a tanácsházán a munkakönyvét. — Akkor meg baj van, nemhogy kovácsnak, de varjúcsősznek se veszi fel az állami gazdaság. Igen ám, de hogy menjen be az irodába, hogy lépjen a történtek után ifjú Csete szeme elé. Áll hát, álldogál, hol az egyik, hol a másik lábára ereszti tömzsökös testének sú- lvát. Hajaj, visszakéredzkedni se volna éppen rossz, ha a szó. a puszta bocsánatkérés, hogy nem így gondoltam, tagtársak, elegendő lenne a visszatéréshez. Csakhogy nem elegendő. Hát akkor?

A választ akaratlanul is az öreg Csete adja meg, aki most fordul be az utca felől. Jön- jövöget a „Petőfi” érdemrendes kanásza és erősen csá- pol egy frissen vágott fűzfavesszővel. Disznót hajt, két jóhúsban levő fajsüldőt és annyira el van merülve gondolataiban, hogy se Gersét, se a fiát nem veszi észre, aki ágylátszik, fölfigyelt rá az ablakon és most lép ki az irodaajtón.

— Hová lesz a hajtás? — kérdezi ifjú Csete. — Mert úgy látom, ezek a saját disznai.

Öreg Csete István fáradt, kialvatlan tekintetét a fiára emeli. Igazából összecsapásuk óta most mer először szemközt nézni vele. Rekedten, kissé szorongva kezdi, de aztán kitisztul a hangja, s oly bátran, oly kondulva szól, mint vihar után a harangszó. S amit mond, az a hívatlan tanú: Ger- se Imre számára is úgy hangzik, mint a kinyilatkoztatás.

— S azok — mutat hátra, a kutricák felé öreg Csete. — Azok talán nem a saját disz- naim? A szívem szakadna, ha a kutricában azt a bizonyos két helyet üresen kellene látnom.

Azzal tovább lép, de minden ízében érzi, hogy fia, az ő okos, messzebbre-látó elnök fia, megenyhülten mosolyog, mert döntését, íme, így hagyja jóvá:

— Akkor jó, akkor csak hajtsa azokat a Süldőket... — édesapám.

(Vége)

ERŐSÍTSÜK A PÁRTOT