Új Úton, 1957. június (12. évfolyam, 43-51. szám)
1957-06-19 / 48. szám
6 0 J CION 1957. június 19. szerda c ajlandó lennék fogadni •)> egy kolibritojásba, hogy a zsidók nem várták jobban a Messiást, mint ahogyan mi vártuk július 15-ét. Ezen a magasztos, szent napon szűnt meg ugyanis az akkori vadásztörvény szerint a vadkacsák nemzetségét védő tilalmi idő. Már hetekkel korábban tervezgettük, hogy melyik területen milyen módszerekkel hajtjuk végre a hagyományos évadnyitó vadászatot. Ezek a „tervtárgyalások” patrontöltö- getés, fegyvertisztítás közben mentek végbe, közben megmegszólalt kotyogó hangján az egri szőlőhegyek levével töltött bütykös is. Nem tudom, ki hogy van vele, de ezek a tervezgetések sokszor szebbek, élvezetesebbek, mint maga a vadászat. Ilyenkor ugyanis korlátlan lehetőségek állanak rendelkezésre, az ember úgy tervez mindent, — ahogyan az legkedvesebb szivének. A tervek szerint mindig kitűnőek az időjárási viszonyok. Ködös, novemberi idő van, ha libázásra készülünk, — szikrázó augusztusi kánikula, ha foglyászásról beszélünk, és ha vaddisznóra akarunk cserkészni, képzeletünkben csendesen szemergél az eső, a felázott, puha avar elnyeli lépteink neszét. A tervek szerint mindig rengeteg a vad. A vadlibák ezrével húznak és oly alacsonyan, hogy leverik fejünkről a kalapot. A vaddisz- '• nó konda olyan közel porosz- kál előttünk, a nyiladékon, — hogy csak a nagy kan oldalához kell támasztani a puskacsövet és meghúzni a ravaszt. A tervek szerint egy lövésre három fogoly esik a bandából és a rókacsalád díszfelvonulást rendez fegyvereink előtt. De nemcsak a tervezgetés érdekes, hanem a vadászat utáni megbeszélés is, amikora vadásztársak rekonstruálják a nap eseményeit. Szóval ott ültünk hárman a patronok, puskák, madáragga- tók és borospoharak között és szőttük a haditervet, statáriumot mondva ki szegény vadkacsák fejére. A fegyvertény színhelyéül Géza a Gémeserdő melletti kis tavat, Jani a Hortobágyot, én a Morotvát ajánlottam. Mindegyikünk tudományos alapon indokolta meg álláspontját — széljárástól kezdve, a csárdák távolságáig minden indok szó- bakerült. Megegyezés csak akkor jöt létre, mikor a demi- zson már kiürült és így a vitával történő időhúzásnak gyakorlati értelme már nem volt. Július 15-én ragyogó nyári nap virradt ránk. Cimboráim a füzesabonyi állomáson várták, hogy a 11 órai vonattal megérkezzem, és tovább utazzunk a Tisza felé. Jómagam két-három nap szabadságot szándékoztam kivenni és már szedelőzködtem, hogy indulok a vasútra. Mikor vállamra akasztottam a flintát, autó állt meg a ház előtt, és Budapesten székelő hivatali főnököm mászott ki belőle. Ezt is jókor sodorta ide a balsors! — gondoltam magam- ; ban. Habár jó barátságban ; voltunk, mégsem mondhatttam ; neki, hogy bújjon vissza az: autójába és vitorlázzon tovább. Ö pedig — látva öltözékemet: — rögtön felismerte a helyze- ; tét. Villámlátogatásai helyett : most szándékosan húzta az: időt, hogy minél jobban fel- : bosszantson. A 11 órás vonat, természetesen elment. > — Üsse kő! — morfondíroz-^ KOCAVADÁSZOK tam —, ha délután a háromórással indulok, akkor még Füzesabonyban elérjük az utolsó szerelvényt a Tisza felé, és estére még lőhetünk is valamit. Van tehát még három órai időm, hogy valahogyan lerázzam őt a nyakamról. Meghívott, ebédeljek vele és udvarias szabadkozásom ellenére magával cipelt. Mikor a levest kanalaztuk, közölte, — hogy Egerben marad éjszakára is, csak másnap indul tovább. Minden összeomlott bennem. Letargikus állapotban ültem, azt sem tudtam, mit eszem. Ha van lélek és ez a lélek elválhat a testtől, akkor az enyém semmi esetre sem tanyázott ebben az időpontban a vendéglőasztalnál ülő testemben. —1 Lent kalandozott a tiszamenti ártéri erdők, sásrengetegek, buja növényzetű holtágak vad- kacsalakta világában és az indiánok nagy ősi átkát szórta a tapintatlan hivatali felettesek kegyetlenségben megőszült fejére. Három órakor az abonyi vonat kidöcögött Egerből nélkülem. Még mindig főnököm karmai között voltam, azonban a hivatalos részen már túl jutván, elkeseredésemben kitáMOLNÁR BÉLA: laltam, ami a szívemet nyom- ingathatatlan hittel szálltunk ta. Szemére vetettem, hogy le, hogy estére már vadkacsa- sürgős vadásznivalóim voltak pörkölt rotyog a bográcsban, és most ittragadtam. Ekkor — A faluban fogadtunk egy végre — kibújt belőle az em- szekeret és kifuvaroztattuk bér. Rendelt magának még egy magunkat a Morotvához. Egy feketét én pedig az ő kocsiján szimpatikus facsoport alatt lekét perc múlva már nyolcva- táboroztunk, haraptunk egyet, nas tempóban száguldottam megcsókoltuk a demizson nya- Füzesabony felé, puskám és kát, majd pánikszerű gyorsa- hátizsákom társaságában. Sággal megszálltuk a terepet. Tizenöt perccel előztük meg Egymástól jó félkilométer tá- a vonatot. Először Jani laká- volságra ültünk lesbe és mására hajtattam. Szó nélkül be- la áhítattal vártuk az idény el- ugrott a csizmájába, szalonnát, ső vadkacsáit, kolbászt, hagymát dobott egy A vadkacsák és vadlibák hátizsákba, hóna alá csapott ugyanis pontos menetrend székét doboz töltényt, és már ro- rint közlekednek. A kacsák a hant is ki a kocsihoz. Puská- nappalt a vízen töltik, alko- ját és vadásztáskáját én vittem nyatkor pedig kirepülnek a utána. földekre és ott éjszakáznak. Gázt neki, irány az állomás. Hajnalban retúrjeggyel visz- Még négy percünk volt az szautaznak a vízre. A libák „ohati expressz” indulásáig. Az ennek pontosan az ellenkezőjét első ember, akit megpillantot- csinálják. Ök nappal legelésztünk, Géza volt, ott trónolt nek és éjszaka traccsolnak a poggyászai tetején. vízen. Olyan lármát csapnak, — Halász, vadász, madarász hogy a veszekedő vénasszo- az utolsó kocsira — kiáltott nyok rikoltozása ehhez képest utánunk egy tréfáskedvű vasú- lágy szerelmi vallomás. A litas, amint rengeteg málhánkat bák azonban csak ősszel érvonszolva, felkapaszkodtunk a keznek meg, és így nem kellett már mozgó vonatra. attól félni, hogy az ellenkező Útközben kipihentük a sietség irányban vonuló madárcsapa- izgalmát, lelki megnyugvás tok légi karambolt idéznek elő. költözött belénk. A poroszlói Vártuk tehát a „húzást”. Jóállomáson azzal a biztos, meg-magam egy bogilyányi levágott IZSÁKI HOMOKON Ment, ment szépapám a szikár rokon, s csak nézett, nézett szét a homokon. A szelet mérte, s nézte ahogyan lábai közt a homok elrohan, s igazgatja és szórja a tájat, az apályt—dagályt: a homokbuckákat, s álmokat látott... Virágos fákat, gyepes utat, pusztákat, tanyákat. S megállt szépapám... Hátát a konok nap szívta-verte, lábát a homok, a forró láva égette, marta, ő megállt, az életet akarta, s beállt bokáig, túrta a földet, szívta a pipáját, fújta az időket... Virágos álmú, konok szépapám, most hogy itt állok a Molnár-tanyán, rád gondolok... s azokra, kik sorra itt égtek el a szürke homokba’... ANIALFI ISTVÁN: HAJNALI ALLELUJA... Már nem dideregsz, mikor reggelente papucsba bújsz, hogy kezdd az új napot, felengeded a függönyt, és az ömlő napfényt ujjongó szívvel fogadod, kitárt karokkal hívod be a reggel virágillattól terhes áramát, amely az új reggelre ébredt tested, s véred felfrissült irammal járja át... Bimbózó kis virágaid köszöntnek, amíg hinted rájuk a permetet, megcsókolod az újdonsült kis bimbót, ...mindegyik, mint egy-egy kis gyermeked... Lábujjhegyen jársz, fiad fel ne keljen... ügy lopakodsz ki a tenyérnyi kert pázsitfüvére: mennyit nőtt az éjjel, (mert leheletnyi eső szemetelt...) És rádnevet a milliónyi fűszál. Mind ismerős. Mind jóreggelt köszön. Te megsimogatod a zöldikéket, miközben én benn lassan öltözöm, s mire kilépek hunyorogva én is, már vidám koncert az egész világ, és Te zenged az új nyár érkezését beköszöntő hajnali alleluját... FELTÉKENYSEG.,. Beszélek róla néha, néha. Egy-egy szót említek csak éppen. De egy parányi műszer mégis kileng a szíved közepében. Már látod is tán gondolatban, amint a nyomába szegődöm... Megkérded, ki az?... Tétovázom... — Egy ismerős... Egy ismerősöm... PAGONY LAJOS: EGRI ESTE Girhes utca. Ijedten kong, kopog ha riogatják részeg hajnalok. Az ólmos, terhes ég itt elvetél hisz felhőlába háztetőket ér. A „mecset” tiltó ujjként jól vigyáz, hogy be ne törjön holmi kósza láz elhalt füttyök és megszakadt danák korhadó éveken hatolnak át s hol hajdan fezes, vén török lakott most szél nyekerget lógó ablakot. Míg könnyeit szárítgatja a nyár közönnyel, bölcsen méláz fenn a vár hallgat a kő, hull az idő-homok ásítoznak a csóktól boldogok ásít az éj is: túl felhő-falon csillagrét bomlik. — Jóéjt, angyalom.. MOLNÁR GÉZA: Ablakomon benézett a Kékes. Ablakomon benézett a Kékes, Ne haragudj rám, te jó barát Gondjaimtól nem vettem észre, Hogy bérces szemed szobámba lát. Tudom, társalogni akarsz vélem Mert megláttad, gyötör a magány, Kérded, mért vagyok egyedül? Mért nincs szobámban egy csalogány? Jó barátom, vén öreg Kékesem, Nem hosszú már ez a gyötrelem, De akkor csak kődfüggönyön át Nézd meg, miért nem bánt a magány. Bölcs mondás Sohasem tapasztaltam, hogy olyan ember melankóliában szenvedett volna, akinek sok tennivalója volt és sokat is tett. (Henry Wheeler Shaw) Mire nem gondol a kutató Bemard Shaw egy ízben akkor találkozott Fritjof Nansennel, mikor a híres sarkkutatót éppen szörnyű fejfájás gyötörte. — Még sohasem próbált valamilyen fejfájás elleni szert felkutatni? —1 Nem! — Ez rendkívül meglepő — mondotta Shaw. — Miért volna meglepő? — Meglepőnek találom, hogy egy egész életet szánt az Északi- Sark felkutatására, pedig az senkit sem érdekel. De sohasem gondolt arra, hogy felkutassa a fejKülföld humora alábbi szavakat írták: „A skót katona nem ismeri a halálfélelmet!“ fájás ellenszerét, holott az oly sok embert érdekel! II. Bernard Shaw Richard Shaw angol cukrásznak 29 évvel ezelőtt fia született, akit elnevezett George Shawnak. A kisfiú fényképét a cukrász elküldte a nagy G. B. Shawnak. Shaw visszaküldte a fényképei, hátán a következő szöveggel: „Felháborító támadás egy védtelen gyermek ellen! Honnan tudja ön, hogy engem nem fognak-e felakasztani, vagy hogy fia osztozik majd az és nézeteimben? Jobban meg kellett volna gondolnia a dolgot“. Megfontolandó A franciaországi Seine-et-Oise polgármestere szabadságra menvén, a következő hirdetményt tétette ki hivatali helyiségének ajtajára: „Születési és halál esetekben kérem a titkársághoz fordulni. Ami a házassági bejelentéseket illeti, gondolják meg kissé a dolgot. Ha mégis szilárdan megmaradnak elhatározásuk mellett, úgy szabadságom letelte után 4 hét múlva jelentkezzenek“. Ilaláltmegvető bátorság Egyik edinbourghi tábori lelkész felháborodva szerzett tudomást arról, hogy a skót gárdakatonák titokban üvegszámra viszik magukkal kaszárnyái szobájukba a whyskit. Erre föl a laktanya kantinjának falára a következő plakátot tette ki: „Az alkohol öl!“ Másnap a plakátra ceruzával az Szabad, vagy nem szabad Az osztrák szövetségi bíróság nemrégiben olyan elvi jelentőségű ítéletet hozott, amely főleg a fiatalokat érdekli. A bíróság ugyanis megállapította, hogy a csókolózás nem sérti a közerkölcsöt, s felmentett egy fiatalembert az alól a vád alól, hogy az utcán túlságosan szenvedélyesen csókolt meg egy lányt, s ezzel közbotrányt okozott. A bíróság így indokolta meg döntését: „Egy fiatal leány megcsókolása nem tekinthető érzéki kisiklásnak. A mai erkölcsök a csókot a nyilvános élet megszokott jelenségévé tették.“ — Egészségére váljék a szerelmeseknek! sás, úgynevezett „hidas” tövében helyezkedtem el. Már az első negyedórában legalább ötven darab szárnyast ejtettem el, ezek azonban sajnos csak a szúnyogfélék családjába tartoztak. Kacsa nem jött. Türelmesen vártam tovább, azonban a türelem sem rózsát, — sem kacsát nem termett. Csak további szúnyogokat, de sokat. Nagyon sokat. Erősen alkonyodott, amikor végre balról két lövést hallottam. — Megvan a bográcsba való! — gondoltam boldogan és lelki füleimmel már éreztem a vörösborral készült vadkacsa- pörkölt erkölcsnemesítő illatát. Gyorsan gallyat szedtem, — felállítottam a bográcsot, szóval előkészítettem a konyhát. Már egészen sötét volt, amikor megérkeztek a komák. — Gyorsan nyúzzátok meg a kacsát! — szóltam oda nekik. — Jó! Hdl a kacsa? — kérdezték. Kiderült, hogy üres kézzel jöttek. Nekem azt akarták bemesélni, hogy Géza duplára két kacsát lőtt, de azok a vízbe estek. Nem tudák őket kihozni, mert állítólag a súlyom szúrta a talpukat. Kutyánk pedig nem volt. Habár a mese hihető veit, én még- | sem követtem a jó keresztények példáját. Mardosott a kétely. Mert ha Géza tényleg meglőtte volna azt a két kacsát, fogadom, hogy ruhástól- cipőstül úszva is bement volna érte. Kutya helyett. Ahogy én őt ismerem. Szalonnát vacsoráztunk. A természet lágy, hűvös és hajnalban elég nedves ölén eltöltött éjszaka után pitymalat- kor jobb vadászterület után néztünk. Vagy félórai járással odébb egy kis tavacskát ültünk körül, és vártuk, a hajnali húzást. Nem vártunk hiába. Jött a madárnépség hamarosan. Először halvány szürkéskék, hosz- szúcsőrű vakvarjúk, ezek a szép vízimadarak érkeztek, majd sötét, lomha feketególya csapat írt le tiszteletkört a tavacska felett, hogy utána leereszkedve, a mindennapi betevő falat után nézzen. Egy gyönyörű, ragyogófehér kis- kócsag is „bejelentkezett”, de sajnálatunkra nem hagyta közelebbről megcsodálni leheletfinom fátyoltollait. Kacsa azonban sehol. „Ül a vadász hosszú, méla lesben, vár betöltött csőre gyors vadat” — irta valamikor, valahol, valamelyik költő. Lehet hogy a jövőbe látott és a mi hosszú, méla, tétlen üldögélé- sünk ihlette meg? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy a nap már jó magasan járt, egyre zsugorodtak az árnyékok, s puskáink némák maradtak, — hiába babrált türelmetlen ujjunk a biztosítózáron. Mintha összebeszéltünk volna, egyszerre álltunk fel, megunva a kilátástalan várakozást. Rövid „termelési értekezletet” tartottunk, amelyek eredményeként Géza a felhalmozott szerelék mellett maradt a házőrző kutya szerepében, míg mi Janival felderítő útra indultunk, persze mindegyikünk más más irányban. Részletezzem? Láttam meg- £ számlálhatatlan mennyiségű varjút, néhány ürgét, egy kecses kis őzleányt, végül is késő délután, jó 15 kilométeres vargabetű végigballagása után visszatértemben nem messze már a táborhelytől, mérgemben lepuskáztam egy szürkegémet. Odacipeltem társaimhoz és ledobtam eléjük. — Itt a vacsora! Hogy nem vertek rögtön agyon, csupán annak köszönhető, hogy legalább annyira ki voltak fáradva a hőségtől, — mint én. Jani sem járt szerencsével. Megint szalonnát vacsoráztunk. Másnap reggel már egyikünk sem hitt abban, hogy itt kacsát fogunk lőni. Ezért volt reggeli után Géza olyan pimasz módon pökhendi, amikor is nagyképűen, önérzettől dagadva kijelentette: — Látjátok, mamlaszok! — Nem akartátok, hogy hozzam ; a hálót, ha rátok hallgatok, — • most felkophatna az állunk, — ■ vagy szalonnamérgezésben múlnánk ki. Gyerünk halászni! Én nem vettem komolyan a dolgot, azt hittem, hogy az akasztófahumor beszél belőle. Legnagyobb csodálkozásomra azonban nekivetkőztek és egy szál gatyában, a hálót vonszolva, belemásztak a pocsolyaszerű tavacskába. Pipára gyújtottam és egy árnyékos fa alá ülve, csendes derültséggel figyeltem őket. Géza, mint szakember, nagyhangon irányította Janit: így fogd a hálót, erre menj, lejjebb, feljebb, stb. A nyolcméteres hálóval szabályos bekerítő hadmozdulatot hajtottak végre, eredmény azonban nem volt. Gézát szerint azért nem, mert Jani nem szorította eléggé a fenékre hálót. Kezdték újra, meg újra. Elpancsoltak vagy két és fél órát, míg végül köldökig iszaposán. ragyogó ábrázattal partra húztak vagy három kiónví „snecit”. A legnagyobb lehetett vagy tíz dekás. Nem volt jó kedvem, de amikor Géza kijelentette, hogy ebből a szemétből „isteni halászlét” főzünk, majdnem nevetőgörcsöt kaptam. Dohányunk, borunk és kenyerünk: fogytára való hivatkozással mindenesetre sikerült rávennem őket, hogy az isteni halászlét benn a faluban főzzük: meg. ahol a hiányzó cikkeket: pótolhatjuk. Ha egyszer lakott területen leszünk — gondoltam — ott már tudok én magamnak emberi eledelt is szerezni. A faluban a kocsma udvarán Gézáék hozzáláttak a szertartáshoz. A kocsmáros — Géza ismerőse — is segédkezett nekik. Körülülték a földre borított fél hátizsáknyi halacskát és gőzerővel pucolni kezdték. Néhány perc múlva a szűk kis: udvar valami szeméttelephez: hasonlított. Mindenfelé halnik- kelyek, halfejek, halbél, halfarok. és egyéb tartozékok: röpködtek s lassan elborították a földet. Közelebb mentem, belenéztem az edénybe, amibe ezek a? bősz konyhalegények a már megtisztított halakat hajígál- ták. A látvány nem lepett meg. A farkak, uszonyok, belek eltávolítása után a snec- nikből annyi sem maradt, mint amekkora falatot az ember egyszerre a villájára szokott tűzni. Társaim azonban a tisztítás: végeztével változatlan lelkesedéssel láttak a főzéshez. Félki- lónyi szalonnát pirítottak a bográcsban, (szerintem zsiradéknak a halászlé közelébe- sem szabad érnie), beleszórtak pirospaprikától a krumplin hagymán, paradicsomon keresztül a vörösborig mindenfélét, amit csak a közelben ta- találhattak. Tudálékos arckifejezéssel kóstolgatták, szabá- lyozgatták a tüzet erősebbre,, gyengébbre, utánasózták^ öa még egy kis cseresznyepaprikát, még egy kis vörösbort bele, majd megállapították, hogy" nem fogja elrontani egy kis petrezselyem sem. így szórakoztak jódarabig, mígnem Géza ünnepélyesen becipelte a bográcsot az ivóhelyiségbe és az asztal közepére állította. Szívélyesen invitált mindenkit — a vendéglőst és engem is beleértve ■—„ hegy ha jót akarunk enni, — társunk velük. Kanalat nyomott mindenkinek a kezébe és körülültük az asztalt. Megkóstoltam. Várakozásomon felül, alig negyedóra alatt sikerült fél kanálnyi erősen sós, forró lével együtt számba és nyelőcsövembe került ezernyi apró, hajszálvékony szálkát kiköpködnöm és kiköhögnöm. Utána gyorsan nyeltem egy korty vizet és kirohanva a konyhába, rendeltem tíz tojásból rántottál Vadászkirándulásunk végeredményben a következő eredménnyel zárult: 1. Élveztük két és fél napig: a jó öreg természetet. 2. Kacsák hiányában megtakarítottunk egy csomó töltényt. 3. Mindhármunknak megfájdult az oldala, annyit nevettünk egymáson. Hazafelé a vonaton találkoztam egy ismerős vadásztárssal, aki a Hortobágyról jött. Hat kacsa lógott a hátizsákján. Tíz töltényért cserélem tőle kettőt és a két kacsát otthton vadászbüszkeséggel odaajándékoztam a háziasszonyomnak. PERESZLÉNYI OTTÖ
