Új Úton, 1957. április (12. évfolyam, 27-33. szám)

1957-04-20 / 31. szám

1957. április 20. szombat

Ü J ÚTON

7

PAGONY LAJOS:

HÚSVÉTHÉTFŐ

A SZÜRKÉSZÖLD SÁRKÁNY gerince megroppant. A felbomlott német csapatok véres fejjel hátráltak az ukrajnai síkságokon, de a háborúból mi még alig éreztünk valamit. — Érettségire készültünk. Korai tavasz köszöntött be, a sápadt áprilisi levelek közt méhek döngi- cséltek, ráncolt homlokkal bifláztunk és faltuk az ismétléseket. Tízpercben külön kis csoportokba verődtünk a balzsamos fák alatt és a nagyok leplezetlensé- gével mustráltuk a matrózblúzos lányokat. Minden osztályba jutott három-négy leányzó. Márta néni felügyelete alatt külön szobában, csivitelő kalitkában tartották fogva őket az órák között, s csak a tanárok kíséretében léphettek be közénk, s foglalhattak helyet az üresen hagyott első padokban.

Egy-egy tanév alatt ilyenformán alig beszéltünk velük. Kölcsönkért ceruzák, lovagias súgás, csempészett virágok, mint börtönök jelbeszédei jelentették azt a valamit, amiről azt hittük: szerelem. Egy ellopott mosoly büszke trófea volt, birtokosa, kivívta valamennyiünk ■csodálatát. De én... én szerencsétlen voltam. Még ősszel történt. Uj ezredparancsnokot he- ' lyeztek városunkba, s lánya, a csodaszép, mézszőke Klári a hetedikesekhez járt. Semmi reményem sem lehetett. A hetedikesekkel nem volt dolgunk, s ha lett volna is, hasztalan.

Klárit tanítás után nyalka zászlósok várták, akiket szívből útáltam. A kapuban lestem, szorongva és sóvárogva. Anyám a fejét csóválta, mert hallott az ügyről. Akkortájt keveset ért rá, hogy velem foglalkozzék. Apámat behívták, a Haditechnikán dolgozott, kevés fizetéséből alig éltünk. Házi munkákat vállalt, pulóvereket, kesztyűket kötött. Nem szenvedtem hiányokat, mégis fájt a szegénység anyám gondoktól barázdált arca, sóhajai, amiket ellopott előlem és beléfojtott a varmivalókba. Hozzánk nem jártak katonatisztek vagy Klá- rihoz hasonló légies és finom teremtmények. Anyám üzletfelei nehézkes és fáradt munkásasszonyok voltak, akik sokat beszéltek és hagyma, káposztaszagot árasztottak szét kis szobánkban, ahol napestig zongoráztam Ó, mit is jelentett akkor a zene! Megtestesülő álmunkat, mozgásokat, meíyeken a lélek úgy száguld a végletek között, mint a láz. Ha nem néztem a pecsétes, sánta bútorokra, örökké görnyedő anyámra, elfelejtettem a nyomorúságot. Egy délután sírva fogadott. ..Apádat a frontra vezényelték, fiam!” „A frontra?” — kérdeztem hitetlenül. Miért őt? Éppen őt, az •öregedő rajzolót? És azon a délutánon a zongoránál őt láttam, széles és vöröses homlokát, •és szemüvegét, melyen vidáman csillant meg a nap, ha játékom közben ütemesen bólogatva matatott a széles rajzasztalon.

Húsvét előtt repesve mentem haza. Piskóta, az énektanár zenekart szervezett, a karmesteri pálca az enyém. Klári, Bartha Klári is hege- •dül. Végre! Hosszú próbákon együtt, vele. — Anyám elnéző mosolyát ma is látom. „Alezredes az apja?” — tűnődött — „hátha segíthetne...?” — „Különben...” de nem fejezte be s •ebben annyi lemondás és keserűség sűrűsödött, hogy meg sem értettem. A zenekar vasárnap mutatkozott be. Klári a próbákon mosolyogva, megközelíthetetlenül ült. Hebegtem, ha szólnom kellett hozzá.

Vasárnap diákbál volt. Ö, mekkora boldogság! Táncoltunk. Végre erőt vettem magamon s szakadozottan kérdeztem: „Hétfőn... felmehetek. .. meglocsolhatom?” Kissé elnézett a fejem felett, mosolygott és biccentett. Uj táncosok jelentkeztek, néhány tisztecske és Húgó, a hetedikes úrifiú, aki gazdagon, jó ruhákban forgolódott a koratavaszi korzón. Apja. a kövér tisztiorvos, szuszogva, meghitt barátsággal integetett a fejem felett mosolygó Klárinak A KÖLNIS ÜVEGET MÉG AKKOR is zsebemben szorongattam, amikor hosszasan csengetve álltam Bartha Gábor alezredes úr lakásának bejárata előtt. Anyám legjobb ingemet kicsit helyrepofozta, egyetlen ruhámat kivasalta és gondosan eltüntette az iskolai pecséteket. Éreztem, hogy eleganciám korántsem kifogástalan, mégis jó hangulatban voltam. A szobalány szótlanul tessékelt befelé. Hatalmas szárnyas ajtó nyílt meg meleg és rózsaszínűén gyöngyöző kacagás fogadott. Egy percre el- kápráztam a szemközti hatalmas ablak özönlő fényétől, melyet csak a pompás, súlyos csipkefüggönyök tompítottak valamelyest.

Az alezredes, akit látásból jól ismertem, a szoba távoli sarkán ült, kényelmesen hátradőlve fotőjében, körülötte zászlósok ugrabugráltak, s egy kopaszodó, szemüveges főhadnagy, Beke Tóni akinek városunk mellett párszáz holdja volt, buzgón kevergette a jeges, szódavizes italokat. Oda akartam menni, hogy köszöntsem de megtorpantam, s verejtékező lángolás borított el. Illatfelhőben úszva, pompás, könnyű selyemruhában Klári jött felém, s a mamája, szén és pazarul elegáns asszony, karján ékszerekkel, kibodorítva, mint a lánya.

„örülök, hogy eljött" — szólt leereszkedő, s még;s mélyen kedves hangon és csókra nyújtotta a kezét — „szép volt vasár nan a micsoda ott, az isko’ában”. Szinte kétségbeesve rán tottam elő kölni süvegemet s olyan rózsavíz- zuhr.tr.ggal borítottam el az anyát s lányát, hogy visszahőköltek s kezükkel védekezőén takarták a drága galléros inkéket. „Ne, ne!” — sikoltozott Klári — ..meglátszik!” S a szobában mindenki nevetett.

Pillanatokra csend lett, az alezredes nem kelt fel, kezet nyújtott és puha ujjaival megveregette az arcomat. „Klári osztálytársa vagy? Ülj le fiam” — és feleletet sem várva, "belemerült egy érdekes történetbe. Beke Tóni szónokolt s úgy nyújtott kezet, hogy félbe sem szakította magát. A többiek: tisztecskék, két-három fiatalember némán és ellenségesen biccentettek. Húgó is ott volt, „Szervusz pajkezdődik a szerelem

Hogy is indul ed a szerelem? Hát bizony néha elég furcsán.

X Én például ezelőtt négy év- $ vei telefonon keresztül össze- | vesztem egy roppant csípős X nyelvű kislánnyal. Én elmond♦ tam, hogy nem ártana egy X darabot lecsípni a nyelvéből, | ő viszont közötte velem, hogy I egy ronda fráter vagyok.

♦ A helyzet azóta semmit nem

♦ változott, csak annyiban, hogy I a fent említett lány a felesé♦ gém. Hát bizony néha így in- X dúl el a szerelem. Persze ez

I

nem tipikus eset. Csak annak bizonyítására hoztam fel, hogy nincs recept, szabály, vagy biztos módszer arra vonatkozólag, hogy hogyan is indul el a szerelem.

Fotóriporterünk . kíváncsi | lencséje egy sokkail tipikusabb X esetet rögzített le. Ilyen mó- ♦ dón szerte a világom naponta I sok-sok ezer szerelem indul t el, különösen ilyenkor tavasz^

♦ szál, amikor az enyhe áprili- i si levegő tele van a szerelem | apró kórokozóival, mélyek el- * len épp oly nehéz védekezni,

| mint a nátha ellem. Na de ki ♦ is akar védekezni ellene?

I Hisz olyan jó tavasszal egy | kis szerelem.

| • •

j Nézzük csak az első képet.

X Itt még szó sincs szerelemről.

$ Egyszerű délutáni séta esete » áll fenn. A fiú valószínű az | atomrombolás jelenlegi állá- * sáról tájékoztatja a lányt,

[ vagy éppen a közelgő üstökös- f ről tart előadást. Csakhogy ta- [ vasz van és nemsokára ők is ! beszippantják azokat a kis t mikrobákat, melyek olyan be- £ tegséget okoznak, amelynek ► egyetlen gyógyszere az anya- l könyvvezető.

I • •

í A második képre nézve sem ' kell rosszra gondolni. Am r.t ► látható, a fiú Eger város mo- » nógráfiáját ismerteti. Az, hogy ► fogják egymás kezét, merővé- [ letlen. Maguk sem tudják,

► hogy történt. Talán úgy, hogy > egy meredekebb útszakasznál t a fiú lovagias gesztussal meg- ; fogta a lány kezét, hogy fel- ! segítse, aztán a nagy beszél- • getésben el is felejtette elen- > gedni, vagy talán azért van ! az egész, hogy le ne szédüdje- > nek a tátongó mélységbe.

• •

; De nicsak! A harmadik > : képre már nincs magyarázat 1 : Itt már egyre nyilvánvalóbb, 1 ' hogy jelenleg nem a relativitás elméletéről van szó, hanem valami másról, valami fer.nsé- s ges, titokzatos, ünnepélyes * dologról, valami nagyon kel- ” lemes szép érzésről, amitől | gyorsabban ver a szív, tüze- I sebben kering a vér, amitől 1 szebb lesz minden. Újra el- | indult egy szerelem. Itt szü- | letett ezen a szép tavaszi va- I sárnapon és hogy mi lesz be- ■ lőle, az egyelőre a jövő titka. „

• •

Negyedik kép nincs. Addig- I ra leszállt az alkony, úgy. 1 hogy a fényképezőgép lenesé- g je már nem látott semmit 1 Hogy valami más is történt-7 | Ki tudja csak ők ketten és végeredményben ez az ődol- f guk. |

— Hefe —

ü

• •

• 9

tiiiiii!” — üvöltötte és alaposan megropogta tott.

Húgó részeg volt és folyton karattyolt. A ké nő velem foglalatoskodott, pillanatnyilag ér lettem pompás és agyonkozmetikázott lényül gondoskodásának centruma, s ez olyan boldog gá tett, hogy beleizzadtam. Cukrozott gyümölccsel kínáltak, csokoládés kekszet, szendvicset, majd likőrt ittam, valami utolérhetetlen zamatút, nem olyat, mint a diákbál ölese és korcsmái likőrje, hanem valami mást, aminek íze, és aromája finom, halk és előkelő mint ők maguk. Észrevettem, hogy Klári mindig mosolyog, de nem nézett rám. Figyelmeztetően pillantott az anyjára. „Persze, a piros tojás”, ugrott fel a mama, s egy pillanat múlva csokoládétojást nyomott a markomba, szta- niolba csomagolva. Kezet csókoltam és egészer felmelegedtem. „Zongorázzon valamit” — kértek — s én boldogan engedelmeskedtem. A tisztecskék felugráltak, a szőnyegeket félrehajtották s a két hölgy karról karra repült libegett és keringett.

Már mindenki mámoros volt. Ideges és értelmetlen mondatok nyüzsögtek a levegőben mint halak a zsúfolt akváriumban. A hajak összekuszálódtak, a zubbonyok összegyűrődtek és az urak, a tisztecskék halk és kimért hangja felerősödött és rekedten harsogott. Klárii néztem. Kipirultan táncolt és a csipkegallérja — mint az anyjáé — gyűrött volt a szoronga- tástól. Rám senki sem figyelt. Játszottam, mint egy gép.

Egyszer Beke Tóni felugrott és az asztalra csapott, hogy a kristálypoharak csörömpölve borultak szerteszét. „Az Istenit, édes Gábor bátyám...” ordította — „az Istenit...” és pecsétgyűrűs öklével dühöngve és sírva dörgölte vörös homlokát. Az alezredes csitítgátta, majd mindketten elmerültek az általános nyüzsgés, hangos forgatagában. Egy tisztecske, aki mellettem állt, megvetően dünnyögött. „Rothadt lógós, nem akar a frontra menni.” És bár részegen büfögött, felhajtott még egy kupicával a zongorán álló ánizslikőrből. Ferenczy, a fiatal, nyalka zászlós jött oda és vigyorgott. — „Hallottad” — kérdezte a tisztecskét —, nyafog a kisöreg, de az ales elintézi. Különben ki fizetné a kártyaadósságait. Igaz?” Rám nézett, de mert látta, hogy értelmetlenül bámulok, felnevetett s társát arrébb húzta. „Te, micsoda pali ez” —- röfögött a zászlós — „tisztára falu! És ez az anzug! Még szerencse, hogy klirr.pirozik valamit.” Elsápadtam. Ezek rólam beszélnek, már csaknem felugrottam, hogy kikérjem magamnak, de féltem a botránytól. A zászlós a zongorára könyökölt, háttal felém és tovább beszélt. „Hogy a Beke nem megy a frontra, az fiksz! Hogy az öreg kap tőle ezért vagy húszezret, az is fiksz! És hogy a Tóni ezért Klárikától is kap valamit, az...” Hogyan? Ki ez a szemtelen? A vér a fejembe tódult. Hirtelen felugrottam, a zongoraszó elhalt, minden szem rámszegeződött. Körülpillantottam, s a halálos csendben, melyet csak a halkra állított rádióból cinccgó induló csipkézett, egy villanásnyira belebámultam a rám- fordított arcokba, melyek úgy ötlöttek fel, — mint villámfénynél a hófehér kilométerkövek.

Beke lehajtott fejjel ült, könnyei potyogtak, kopasz fején halványan derengett egy beszűrődő napsugár. Klári apja szemben áll velem, szigorúan, mégis valami furcsa bizonytalansággal a szemében. A beszélgető két tiszt vihogott, „Részeg” — mutogattak rám ujjal a tisztek, „részeg a kisfiú, le kéne fektetni!” Elgyengültem1 a szégyentől, visszarogytam a zongora mellé és tovább játszottam.

S attól a pillanattól fogva láttam. Igen, láttam az alezredest, amint kényes és ravasz arcát Beke füléhez tolja, s zsíros panamákról tárgyal, láttam Bekét, akinek részeg könnyei úgy száradtak fel a biztató szóra, mint a hóié a napsugárban.

Hallottam még néhányszor ezt a szót: front, de már nem vibráló félelemmel, hanem a jólét és biztonság megvető dünnyögésével csámcsogva, láttam az asszonyt el-el tűnni a szomszédos szobák előttem ismeretlen búvóhelyein egyik vagy másik tiszttel, s az én ismeretlen zászlósommal is, és láttam előjönni, száján elkent rúzzsal, míg társa arcát zavartan kapir- gálva pislogott az alezredes felé, aki illedelmesen, háttal fordulva ült a társaságnak. S míg ujjaim nyomán Chopin és Debussy tiszta romantikája ébredt fel és csengett, láttam Húgót is, amint lábát lassan Klári lábához tolta és úgy maradtak egymás mellett állva percekig. És láttam, amint Húgó arany cigaretta tárcát vesz elő, s Klári egy ragadozó szemével, sóvá-; rogva nézi rajta az ötágú koronát, a nemesi származás bűvös és üdvözítő jelképét és láttam, hogyan villantották ilyenkor a tisztecskék is arany pecsétgyűrűiket a mama felé, a pecsétgyűrűket, melyeken ugyanilyen koronák villongtak s melyekre az aranysárgahajú asz- szony legédesebb mosolyát permetezte. S míg a basszusok dübörögtek és diszkantok sikoltoztak, végre megértettem, hogy odakünn, valahol távol, e fülledt és agvonkoronázott országtól egy másik ország fölött dübörög és sikolt a halál aknavetőinek basszusa és bombáinak sivító diszkantja S most megértettem azt is. hogy szolgáltam. Szolgáltam szerelemmel zongorámmal, azzal, hogy itt vagyok. Abbahagytam a játékot!

Újra felém fordultak, ugyanolyan idegenül, de már nem féltem, zavarom is elszállt „Mór mész?” — kérdezte az alezredes — „szervusz fiám”, — „Klári kísérd ki...” hallottam az anya szavát, már az ajtóban álltam, mégegy- szer visszafordultam a füstös, parfőmszagú levegőben. Eszembejutott a piros tojás. A zongorán hagytam? Kerestük.

„A PIROS TOJÁS ..” — neszeit, fel Húgó, aki közben tökéletesen elázott és hülyén vigyorgott — .ne haragudj, öregem, megettem. , Olyan jó volt, bizonyisten.” j

Nem haragudtam. <