Új Úton, 1957. február (12. évfolyam, 10-17. szám)

1957-02-03 / 10. szám

1957. február 3. vasárnap ÚJ ÜTŐN 5 AMIKOR a második sorozat PAGONY LAJOS: után feltápászkodott a sáros földről és reszkető kézzel tisz­togatni kezdte ronggyá gyűrött ruháját, Élő Géza elhatározta, hogy faképnél hagyja ezt a re­ménytelen országot. Akkoriban már jobbadán csend volt. Az üzemek lassan kecmeregtek a sztrájkok ká­tyúiból, s úgy volt, hogy más­nap a ruhagyár is indul. Élő itt tervező volt. Bár felesége nem dolgozott, két csemeté­jükkel tűrhetően éltek. Már nem voltak egészen fiatal há­zasok. „És mi lesz velük, amíg odakünn valamihez kezdhe­tek?” — villant át az agyában hazamenet, a kihalt, sötét és félelmetes pesti utcán. De a kuszán, üszkösen lógó geren­dák, a romok közt csetlő-botló emberek, a város testén táton­gó sebek, részegek távoli fék­telen danája egyszeriben lehű­tötték. Felelősnek érezte ma­gát tehetségéért és fiatalságá­nak maradékáért. A családja megbocsát majd. S ő mihelyt lehet, küld pénzt, csomagot, segítséget. Nem, ez nem fele­lőtlenség — gondolta —, ennyi szenvedély és szenvedés, fe­szültség és keserűség, izgalom közepette nem tud élni és al­kotni. RITKÄN NÉZETT tükörbe, de tudta, hogy még fiatal és ■modora, tudása hatással van az emberekre. Mialatt a jelző­rakéták hangtalanul, de kísér­teties fénnyel bevilágították a Baross utca egy-egy részletét, gondolataiba merülve, bor- zongva lépkedett falak és ka­pualjak védelmében, a már nem távoli otthon felé. Egy­szer egy sötét, női ruhás árny suhant el mellette, s későn is­merve fel, alig volt ideje hogy utánakiáltson: — Éva! Ugye maga az? Ho­vá siet? A magas, jóalakú lány, aki a számlázóban dolgozott, megle­pődve állt meg. Kutatva néz­tek egymás arcába. Élő nyu­godtan, a másik szemmallátha- tóan izgatottan. A lány roko­naihoz indult. Táskák voltak nála, bennük apró, értékes hol­mik, melyeket egyik-másik is­merősénél akart elhelyezni. — Nem, ő sem bírja az itteni életet. Holnap, igen, legké­sőbb holnap, a hajnali győri személlyel indul, egyedül, neki ■a nagyvilágnak. Élő csodálkozott. Saját ter­veiről hallgatott. A lány évek óta tetszett neki. Milyen érde- Tces véletlen lenne... Uj ország, új élet, kiszolgáltatottság, egy- rpásrautaltság, a régi kötelé­kek, megszokások, ígéretek megsemmisülése. Valami fele­lőtlen vágy ragadta el, démo­ni és aljas vágy, hogy mindent felrúgva, a nagydarab, ápolt leányhoz szegődjön, megsem­misítse eddigi életének egy ré­szét. Már rég hazaért, kedvetlenül vacsorázott, s míg a gyerekek zajosan és gondtalanul hente­regtek kis életük csipp-csupr ^holmijai között, asszonya béké­sen és szótlanul ült varróasz­talkája mellett, lágy és mái kissé elrajzolt vonásaival, dús és nyugodt falusi tájra emlé­keztette. Néhány kérdésér« ímmel-ámmal válaszolt. Sietetl lefeküdni. „Marhaság.. — gon­dolta félálomban és elmoso­lyodott. — Igen, marhaság ezl itthagyni. Aludjunk.” Hajnalban a lilán dermed' város első járókelői közt úg> botorkált a Keleti felé, mini a részeg. Csomagja nem volt Úgy jött el hazulról, csönde­sen nem gondolkozva, és nerr méz ve asszonyi és gyermek ágyakra, a szelíd hajnali fény­be rajzolódó régi bútorokra, fi -győri vonatot vég'gkutatta Már az utolsó kocsiknál járt amikor felfedezte Gémes Évá az egyik sarokban bundájába burkolódzva. Élő akkor esz mélt rá, hogy. maga is fázik, : hogy csak az átmenetijét kapt; magára. Sebaj, hamar odaá leszünk — gondolta. LÄN3T rávillantotta meleg 'barna szemét, örült és megle pődött. Később, amikor a vo nat elindult, s lassan részle lekbe menve tárgyalgatták a: út s a jövő eshetőségeit, kicsi zavarbajött. Érezte helyzetül fonákságát. Gondolkodott é magában vállat vfcnt. A féri társasága kellemes volt, régóti ismerte, s most kicsit úgy érez te: sohsem tartozott Élő a: egészen közömbös ismerőse közé. Egy ilyen út annyi vi szontagságot rejtegethet. Kii lönben is odakünn elválnak egyikük jobbra tart, másiku balra. rűijjzutejueh Kiderült, hogy a lány jól felkészült az útra. Ennivalóval kínálta Élőt, aki kénytelen volt elismerni, hogy kevés pénzen kívül jóformán semmije sincs. A vonatban elég meleg volt, a lány pulóverre vetkőzött, egy­másmellé ültek, hallgatták egymás hétköznapi történeteit, a férfi vagy kétízben megfog­ta partnere kezét is, hosszasan, mintegy véletlenül melenget­ve a magáéban, súlyos és je­lentőségteljes pillantásokkal méregette a lányt, egyszóval, néhány óra alatt úgy összeme­legedtek, ahogyan csak két na­gyon egymásrautalt ember ké­pes. Győrött a lányt autó várta, mely a Fertő tó vidékére in­dult, s kevés tárgyalás után Élő is csatlakozhatott. Látszott, hogy az utat jól megszervezték. A kocsi tulajdonosa, fiatal orvos, bizalmasan veregette a lány vállát, sajnálkozott a disz- szidálás botor tervén, sokat fecsegett. Elálmcsodtak, talán szundítottak is, mire beestele­dett. Kis falu közepén álltak meg. magányos fák, kifürkész­hetetlenül mély égbolt, csend fogadta őket. Kiszálltak. A fiú elbúcsúzott, s a szomszédos fa­luba hajtott, ahol nyilván la­kása lehetett. Ök ketten az út­tól kábultan, lustán kocogtak házról-házra szállást keresni. Nem volt könnyű feladat, mert a falu tele volt a közeli határ­ra lopakodó disszidensekkel. VÉGRE KAPTAK egy kis szobát egy sváb asszonykánál, aki nyilván házaspárnak hitte őket, s betuszkolva a keskeny, egyágyas hálókamrába, rájuk­csukta az ajtót. A lány szót­lanul ült az ágy szélén és vet­kőzött, majd csakhamar elme­rült az óriási dunyha öbleiben. Élő sokáig tett-vett. Harisnyá­ja kilukadt lába megizzadt, félt levetkőzni. Félt és izgatott volt. Amikor eloltotta a lám­pát s az ágy felé botorkált, fel­villant előtte a pesti lakás ké­pe. lurkóival a fehér ágyak ta­vában, a papagállyal, mely ka­litkájában ilyenkor éledt. — Asszonya most már nagyon nyugtalan. Levelet nem ha­gyott. Biztos balesetre gondol, talán telefonál, vagy kisírva, álmatlanul ül. Hirtelen úgy érezte: jóvátehetetlen gonosz­ságot követett el. Zűrzavaros, ellentmondásokkal teli lélekkel bújt ágyba a lány mellé. Egyikük sem aludt. Miután a lány hangtalanul, de nagyon határozottan elhárított néhány bátortalan kísérletet, mindket­ten hanyattfeküdtek és szót­lanul, egyenletesen lélegezve bámulták a süket fekete sem­mit. Éjszaka egyszer — nem tudni, miért — a lány szipog­ni kezdett, majd felkelt, ki­fújta orrát. Élő pedig az ön­vádtól és fájdalomtól szinte bénán, érzéketlenül feküdt, — mint egy darab fa. Reggel — öltözködésnél — Éva hosszasan és nagyon ko­molyan nézett a férfira. — Géza... — kezdte — gon­dolja meg. Nekem senkim sincsen. Apám, anyám meg­halt, majdnem mindegy, hol élek, dolgozom. Házasság? Egyelőre nem kell. És ne ha­ragudjon rám a tegnapi esté­ért sem. Nem akartam... Nem tudtam. Maga... magának más. Miért hagyja itt Esztit és a gyerekeit? A férfi szótlanul, sápadtan rendezgette csomagjaikat, el­indultak a Fertő nádasai felé, ahol pár kilométerre a határ húzódott. Élő megpróbált bele­karolni a lányba, de az félre­húzódott. Hangja most is ugyanolyan komoly volt, mint az öltözködésnél. — Szeretnék valamit tisz­tázni. Utunk legnehezebb sza­kaszához jutottunk. Ne le­gyünk nyűg egymásnak. Hagy­juk a lovagiasságot, Géza. Me­nekülők vagyunk, maga is, én is. Menjünk együtt, de ne egy­másért, s egymásra tekintettel. Ki tudja, mi fenyegeti valame­lyikünket? S minthacsak látnoki szavak tanúbizonyságaként szólalt volna: géppisztolysorozat ropo­gott fel, s kígyózott a vissz­hang hullámain szerte a fa­gyos, néma táj felett. A hó úgy ragyogott a napsütésben, mint kékes kristályok halmaza. MÄR BENT jártak a nádas­ban. A lány ment elől, körülöt­tük ropogott és nyöszörgött a sás, madarak és apró’ vadak csörrentették a. sást, borzon­gatták a zegzúgos úton a szí­vet. A lány — úgy látszik — térképről is. valóságban is jól ismerte az utat. Egyre beljebb vették magukat az áthatolha- tatlannak látszó nádrengeteg­be, melynek elszáradt pengéi szuronyerdőként sorakoztak imbolygó alakjaik körül. Élő még a gondolatára is megbor­zongott: mi lenne, ha eltéved­nének? De a lány magabiztosan ment s beszélt: — Egyszer apámmal jártam erre. Eszterházyék fővadász­mestere volt. Kacsára, szárcsá­ra vadásztunk. Késő délután lett, s még mindig mentek. Besötétedett, csak lassan haladhattak előre. Nyilf válasz Hideg volt. A lány közben ész­revette, hogy az út kétoldalún puhább, ingoványosabb a ta­laj. Figyelmeztette Élőt. Felderengett a Hold, s a ná­das imbolygó sötétjét kis, ké­kes foltokban szakították meg a hófödte tisztások. Egyszerre zajt hallottak valahonnan a közelből, elfojtott, vékonyka nyöszörgést, a lány rémülten karolt társába. Megtorpantak. Csend volt. csak a sás zizegett. A férfi csendesen köhintett. — Semmi. A szél csak. Men­jünk. Ekkor újra felhangzott a panaszos szipogás, a lány ki­rántotta karját és futásnak eredt. Lépte, alakja beleve­szett az éjszakába. Élő földbe­gyökerezett lábakkal állt, gépi­esen rágyújtott. A csomagok nála maradtak. Várta, hogy Éva visszatérjen. Ebben a pillanatban kis alak vonalai bontakoztak ki a sö­tétségből. Élő meglepetésében majdnem felkiáltott. 10—12 éves kisfiú került elő a ná­dasból, elég meleg öltözetben, mégis vacogva a hidegtől és a félelemtől. Egyidőre mindket­ten megnémultak. A gyerek törte meg a csendet: — Bácsi! Maga határőr? BÁRMILY riasztó és bizarr volt is e hirtelen támadt hely­zet, Élő nem tudta mosolyát elnyomni. Az első meglepődés elmúltával beszédbe elegyed­tek. s a kisfiú elmondta, hogy hatodmagával Ráckevéról szö­kött meg, de mert nem tudott elég fürgén gyalogolni, a töb­biek elhagyták. Két napig bo­lyongott a nádasban, kevéske csokoládéja volt, azt megette. Most nagyon éhes. Élőnek csak kenyere volt, de a kölyök azt is mohón majszolta. Élő Ban­dikéra gondolt, nagyobbik fiá­ra, aki alig egy—két évvel le­het fiatalabb a gyereknél. Egon — mert így hívták a meglepő útitársat — élénk fickónak bi­zonyéit. — Azért jöttem él, tudja, mert nem szeretem a papámat. Sohse vitt sehová. Csepelen járt, de otthon alig láttuk. Egy­szer anyu elment utána, haza­hozta, de nagyon sírt akkor. Apu dühös volt. Ilus nénit em­legették mindaketten, aki né­ha eljött hozzánk a gyárból. Apu olyan mérges lett. hogy felkapta a vasalót és... szóval azután is sokat veszekedtek. Egyszer anyu Ilus nénit kiker­gette. A papa egyre kevesebb pénzt adott haza. Olyan ritkán volt hús ebédre és süti, meg krémes. És én annyira szere­tem a krémest. A bácsi is sze­reti? Negyedórák teltek el, de lány nem jött vissza. Leültek egy kidőlt fa törzsére. Egon aki nyilván két napja nem aludt, alig tudta nyitvatartani a szemét. Élő feszülten gondol­kodott, hogy térképileg hol is lehetnek, csöndesen beszélt és veregette, simogatta a kis úti­társ arcát, nehogy elaludjon — Igen, a krémest én is sze­retem, az indiánért is. Volta­képpen az elmúlt években én is kevés sütit ettem. És pénzt is elég keveset... adtam... szó­val egy Ilus nénit én is ismer.. igaz azt inkább Éva néninek hívták. Hogy is volt csak azzal a cukrászdával? De Egonnak már beszélhe­tett. A fiú csendesen szuszo­gott, kis feje hátrahanyatlott. rá a férfi vállára. Aludt. Élő kibontotta Éva nála maradt cókmókját, kihalászott belőle néhány ruhadarabot s körül­bástyázta velük a gyereket, ö pedig ült és cigarettát szívott Egviket a másik után... NEM VOLT hideg, a Hold lassan vánszorgott tova, az éj szaka haldoklóit már, s a gye rek még mindig aludt. A fér­fi mereven ült, lába fázott már, topogni, sétálni szeretett vol­na, de csak figyelte a láthatat­lanul lopakodó hajnal apró je­leit az opálosodó eget, és szív­ta cigarettáit. Végre kiszürkült s ekkor, egészen közelről, nyilván bal- felől hajnali harangszó ron- gyolta szét a nyomasztó éj­szaka utolsó kárpitjait. Élő inkább érezte, mint tudta, hol vannak, vidáman ébresztette kis társát. A gyerek beleásított a könnyű, üde reggelbe. — Gyorsan... — unszolta a férfi. — Siessünk, krémest en­ni. Vár a cukrászda. Na, gyere már — szólalt rá türelmetle­nül, amikor a fiú még mindig > szöszmötölt... f És a lepkekönnyű, cinke­> hangú, havasmosolyú reggelen í elindultak a keskeny, ritkán- | járt csapáson, kézenfogva, visszafelé... Becsülettel a becsületért Az emberi becsület, az em­beri önérzet szent. S aki ezt megsérti, annak felelnie kell tetteiért. Volt idő, ami­kor a sértést a lovagiasság szabályainak megfele­lően pisztollyal, vagy kard­dal mosták le, ma a civilizá­ció korában törvények, pa­ragrafusok védik az ember becsületét. (Természetesen elsősorban minden ember a maga becsületét védje!) A sértett a bíróságon követel­het elégtételt, de van olyan is, aki „önbíráskodással” ítél afölött, aki becsületébe gázol Nem az ilyen „nagy” ügyekről lesz most itt szó, — amelyek a bíróság hatáskö­rébe tartoznak, — hanem ez „apró” látszólag ártatlan,' legtöbbször meggondolatla­nul kiejtett megjegyzések­ről, védeménynyilvánításokr ról, de amelyek mégis embe­rek becsületét sértik. Nem hisszük, hogy van ember, aki ne találkozott volna ezzel a „kórral”, aki­nek ilyen dolga miatt ne lett volna már kellemetlensége. Egy-két esetet mégis felsoro­lunk, hogy megkönnyítsük a visszaemlékezést. K. D. egy folyosón elejtett megjegyzés­ből hallotta V. Istvánnal „baj vám.”. Ennyit hallott, s nem többet. Munkatársai között egy alkalommal szó- bakerült V. István és ő nem bírván azt, hogy arról csak jót hall, hozzátette hát a „maga” véleményét is: „V. Istvánnal baj van”. Egy hét múlva eljutott a hír a sze- mélyzeteshez. Kétheti vizs­gálat, nyomozás, érdeklődés V. István ügyei iránt és a végén kiderült, hogy „nincs baj V. Istvánnal.” S hogy mit állt ki V. István a vizs­gálat időszakában, azt nem kell mondani. Mindez egy felelőtlen, meggondalatlan, folyosón elejtett, illetve hal­lott szóért. Vagy egy másik: B. K. valahogy jobban tudott bán­ni a fizetésével, mint mások, de mert olyan helyen dolgo­zott, ahol pénz is forgott a kezén, egyik barátja „jópo­fán” kijelentette egy szű- kebbkörű társaságban: „Ja, könnyű neki!” És megindult a lavina. Egymást érték az ellenőrök B. K.-nál leltár, leltárt követett, eredmény, — már ami B. K. bűnét igazol­ta volna — semmi. Erre a jó barát újból „jópofáskodott”: Ja „ügyes ember az én bará­tom!” És ezzel továbbra is homály fedte a társaság előtt B. K. becsületét. Lehetne még sorolni az eseteket. A lányról, akiről a völegényjelöltnek mondtak megalapozatlan véleményt, a házaspárról, akiknél csalá­di botrányt okozott a „jó in­dulattal” elejtett szó, a csa­ládról, ahol gyermek és szü­lő került szembe egy meg­gondolatlan kijelentés miatt, a barátokról, akikben — ha látszólag el is felejtették már az esetet — de bent maradt a tüske és így to­vább... Soha nem volt — sajnos ke­vés — meggondolatlan szó, de most talán még több akad, mint bármikor. Most egyre több az olyan, aki Kovács­ról tudni véli, hogy szek­tám, pártbürokrata volt; s akinek meggyőződése, hogy Kiss ellenforradalmár és az illetékesek rövidesen utánar néznek dolgainak, hogy Pén- zesnét rövidesen racizzák; hogy Horváth miért nem le­hetett munkástanács elnök. Mondani sem kell, mennyit ártanak ezek a véleményük­kel, kinyilatkoztatásukkal, a nyugodt légkör megteremté­sének, az emberi együttélés­nek, hogy akaratlanul is be­folyásolják — hozzá károsan — az emberek véleményét a másikról, s legtöbbször — akarva, nem akarva meg­gondolatlanul másik becsü­letességén ejtenek csorbát. A meggondolatlan szó ki­mondásának az alapja bár­mennyire is furcsának tű­nik, legtöbbször a szereplési vágy. Az emberek egyrésze szereti olyannak mutatni magát, aki mindent minden­kiről s mindenről tud és szinte fájdalmat érez, meg­csalva érzi magát, ha nem mondhat valamit — mind­egy hogy jót, vagy rosszat, — arról, amit hall, akiről, vagy akikről éppen sző van. Ügy érzi, hogy akkor kisebb, nem veszik észre, ha nem tud társaságban szólni mindenről, olyanról, vagy olyanokról is szólni, amit il­letve akiket talán nem is is­mert. Van aztán határozot­tan rosszindulatú megjegyzés is, de ez már kifejezetten rágalom, ellenségeskedés, s most nem erről van szó. Nehéz dolog ezt máról-hó- napra megszüntetni, de ha hallgatunk róla, akkor „hall­gatólagosan” helyeseljük ezeket. Egyetlen dologgal le­het — véleményünk szerint — megszüntetni, elejét venni a meggondolatlan szónak: ha jól megrágjuk, ha két­szer is meggondoljuk a szót, mielőtt kimondanánk. És még egy: Ne mondjunk olya­nokról véleményt, akiket nem ismerünk, ne értékel­jük a más munkáját, életét — családi életét sem! — ha nem látunk bele ezekbe a dolgokba, még akkor sem, ha tájékozatlannak tartanak bennünket. Talán egyesek előtt ellen­tétesnek tűnik, hogy most, mikor a szocialista demokra­tizmus, a bátor vélemény- nyilvánitás van kibontako­zóban, mi olyan húrokat pen­getünk, amellyel bizonyos fo­kig fékezni próbáljuk a gon­dolatot, a szólásmondást. Nincs pedig itt ellentét.. Nincs mert a demokratiz­mus, a vélemények őszinte kifejtése is más és más a fe­lelőtlen, meggondolatlan szó­beszéd embertársainkról, vagy éppen a politikáról. Mi nem a demokratizmus, a meggondolt józan, alapos véleményekkel szemben eme­lünk óvást, hanem a felelőt­lenül, meggondolatlanul el­hangzott szavakkal szemben. Hogyan lehet biztosítást kötni? A napokban már hírt adtunk arról, hogy március 31-vel meg­szűnik a kötelező tűz- és jégbiz­tosítás. Vele együtt azonban nem szűnik meg a tűz- és jégveszély is, éppen ezért sokan vannak, akik gazdaságukat, lakóépületüket továbbra is biztosítani kívánják. Mi ennek a módja? Az Állami Biztosító mindazoknak, akiknek kötelező biztosításuk volt, névre­szóló felhívást küld önkéntes tűzbiztosítás megkötésére. Ebben közli, mennyi a lakóépület és u gazdaság ezévi tűzbiztosítási díja. Az összeg beküldése jelenti a biztosítás megkötését és a kárté­rítéshez való jogot. Aki ilyen mó­don biztosít, annak a kötelező biztosítás január 1-től március 31-ig terjedő díját nem kell meg­fizetni. A lakóépületi tűzbiztosítás alap­ján. az Állami Biztosító a tűz, elemi csapás, robbanás és vihar által okozott épületkárokat, a megállapított összeghatáron belül megtéríti. Mezőgazdasági tűzbiztosítás igénybevehető a lakóépület tűz­biztosításával együtt, vagy külön\ is. Ennek keretében biztosítva van a lakóépületben lévő minden házi és használati ingóság, a me­zőgazdasági épületek, a felszere­lés és a termés, továbbá a gaz­dasághoz tartozó állatok. Az ön­kéntes tűzbiztosítás díja kedve­zőbb, mint a kötelező volt. Pél­dául két szobás, cseréptetős lakó­épület évi tűzbiztosítási dija 40- 50 forint között van. Vagy egy ötholdas gazda házi ingóságaira és mezőgazdaságának tűzbiztosí­tására 53-65 forint között fizet évente. Az Állami Biztosítónak: i minden városban és járásban vast fiókja, ahol bárki érdeklődhet. ]gazán kedves levelet kaptunk a minap, amelyben < hat formás pontban — az utóbbi időben ezt már úgyis meg- > szoktuk! — megkérdezték tőlünk, hogy január 27-i számunk $ első oldalán közölt „Melyiket választja?” című képünk mi- $ lyen jogon, okon, fokon etc. került az újságba. Az illető < O. J. többes számban kérdezte én egyesszámban válaszolok < rá, ha nem is a pontokra, de a levélre. — szintén pontok- < ban. 5 Numero 1: Igaza van a levélírónak, a három lány képé- > nek közlése nem mér súlyos csapást a nemzetközi imperi- í alizmusra. sőt mivel mind a három párisi, olyan színezete > is lehet a dolognak, hogy talán csak Párásban vannak est- í nos nők. Pedig az köztudomású, hogy például Gyöngyösön j is vannak, pedig az valamivel kisebb város. < Numero 2: Ez fakad az első pontból. Ezentúl csak a vas- < órú bábát fogjuk első s minden oldalunkon közölni, meg- < felelő aláírással, például „íme a párisi szépségverseny győz- s ; lese... Nehogy ezt válassza”. $ Numero 3: Ha netalántán valakiben tapintatlan gondo- \ j latokat ébresztett a kép, s ezzel kapcsolatban, mint bűnre- < ; szest elmarasztalja az újságol, annak ígérjük, hogy a vas- j ; órú bábánál ez többet nem fordulhat elő. < ; Numero 4: Szó lehet arról is. hogy szelíd őzeket, szarva- '■ ; sokat teszünk az első oldalra, mindegyiket előzőleg felöltöz- ] ! tétjük, nehogy illetlenek legyünk, s később az őzek tilta- ‘ kozzanak. ; Numero 5: Ezekután megszüntetjük humoros rovatun- '. ! Icát, a novellákat, a keresztrejtvényt, a folytatásos regényt, '■ > s helyükre a fajgalamb tenyésztésről írunk egy folytatásos > értekezést, vagy a műtrágyázás szépségeiről adunk verseket. ' Kedves olvasónk — félre a tréfát! Te nem az olvasók l nevében, hanem a szárazság, az unalom nevében emeltél > szót. nem is a három párisi lány ellen, — mert az csak > ürügy volt, hogy végre szót emelhess, — a többi olvasó > ellen. Való igaz, hogy az újságok még keresik, tapogatják > az utat, hogy még jobbak, még elevenebbek, még színeseb­> bek és olvasmányosabbak legyenek. Való tény, hogy ebben > az útkeresésben, amikor az élet egészét akarja a újság az > olvasónak nyújtani (mert bizony a három csinos nő is az l életet jelenti, a szépség is, a könyv is, a mozi is, a derű > mind... mind) követhetett el, s követhet el még hibákat. > Eehet szárazabb, lehet túl „csicsás”, — ez igaz. De ott ke­> resni hibát, ahol nincs, s ebből olyan következtetéseket le­> vonni, amelyekre csak eggyel lehet válaszolni: — Ki a > színt, a szépséget, az újságból! — nos, ilyen következteté­seket nem, kérünk. Sem mi, sem az olvasók. (egri)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents