Új Úton, 1957. január (1-9. szám)
1957-01-27 / 8. szám
1957. január 27. vasárnap OJ ÜTŐN 5 BOCSI JÓZSEF: A TÉL A tél befagyasztja a gondolatot, S beteggé teszi az emberi le ket, Könnyes szemeket üveggé fagyasztja S elcsigázza a nyáron keit szerelmet. A tél hidege vakmerő és kacér Mint csalfa szerelmek uralma, Mi elveszi a józan gondolkodást És nem enged figyelni a tavaszra... A tél uralma rettentően nehéz, Megöli a csírát — jövő életet — Csak azt nézi, hogy zordon szeleitől Hogy dideregnek fázó emberek. A tél befagyasztja a gondolatot, De jön majd megváltó tavasz, Mi igaz szerelmet plántál a vérbe, És boldog lesz a szív, mi boldogtalan... Apám kosarat köt. . . Apám a téli hónapok ködében Kosarakat köt a hajlékony fűzből, Cigarettáját szívja minduntalan És sültkrumplit szed a pattogó tűzbőL.. Apám ilyenkor piheni a munkát, Mit feszült izmokkal végez a nyárban, Mosolyog néha, nehézkes mosollyal És szépen elviccel fáradt anyámmal. Apám tenyerén vastag vonalakban Végig vonul a munka bélyege, A kosarat kötve, szeme csillogása Elárulja, hogy nehéz az élete. Apám ilyenkor egy kicsit vidámabb, Még hóval is megdobált kedvesen, Lihegve bemegy, csutkát vet a tűzre, És nagyokat sóhajt, gonddal, betegen... >ik *!!* ALKONYATKOR Amikor apánk emlék már csak nekivágunk a nagyvilágnak. Nincs szava több, mi gúzsbakötne: szeme is néma mindörökre. Homloka körül felhők szá’lnak: füstje pipából szitt dohánynak — Fátyolén túl már alig látom amint átballag a szobánkon.» RAJNAI MIHÁLY: ANTALFY ISTVÁN: Téli rongyosok Fázósan összebújva, félve ácsorognak a hideg té.be, s énekük is megfagy talán». Nincs énekük, nincs víg daluk ma, a szél belékap kőc-hajukba, és aztán száll falun, tanyán. át panaszukkal, át az éjen, s míg nyakukat behúzzák mélyen kabátjukba, a hó pihézik. Megállnak kirakatoknál, aztán egy-egy utcasaroknál, s a szállingózó havat nézik... APÁM ELALUDT Lefeküdt mindenki. Apám újságot olvas. A szobánk kintről esőszaggal telik meg és nagy csönd borul reánk. Kis állólámpa ég. A fény kellemesen hull szerteszét. Az eső kinn halkan csöpög, alig hallani halk neszét. Apánk kezében megzörög az újság halkan. A kaput szél rázza meg. Csitt! Csendesen! Hallgass szél! Apám elaludt... LABDÁZTUNK... A labda szállt, ragyogtak a szemek, pirult arccal úgy láttuk a világot, mint tarka-barka szép tündérmesét labdáztunk, mi, bolondos kisdiákok. Az udvar szűk volt, sok az ablaka az épületnek. Csábított a májas, s maradhatott algebra, Kölcsey, Japán, Kína, tőzsde, s Tertulliánus... Érdek nélkül tetszett nekünk az élet, kigúnyo'.tunk minden bakót, pribéket s szőke fürtökön napfény csillogott De nem volt más. csak napfényragyogás, és nem volt más, mint labdapattogás, és mostan... csöndes, kedves mosolyok». Tegnapom Kedves rokona TÉLI VERS A jégvirágos ablakon kinézek. Szállong a hó fütyül a szél kivül. — Hát rakd meg azt a kályhát jól, húgom, szobánk különben, egy-kettő, kihűl». Rakd meg! Rakj hát a tűzre, hogyha van mit rakni rá. S ha nincs, ne sírj nobát! Ott vannak verseim, hát dobd bele! Melegítsék meg ezt a kis szobát! FAZEKAS ISTVÁN: Álmodozás a vagonban Fehér télben egy hideg vasúti vagonban összepréselve didereg a tömeg. Minden álom, — utazás, — egy puha sarokba ketten ülünk álmosan, testünk pihen. Lecsukott pillák alól nézlek, — kikacaglak. Te is lehunyod szép kék szempilládat. Kint vágtat a fehér táj, — ránk kiált [haraggal, de én forrón, hosszan csókolom szádat. Átölelsz. Suttogó szavad ezüst csörgések harmatagos bugyborékába fulladás egy csók bolond pókként nyakadon [aláiramodó. Siess keresd!" — Szólsz, szőke fejed [vállamra dőlt. Testedet nyugtalansár járja körül. ;s én soká. játsziét üldözöm a huncut [ragadozót. 119561 A FIATAL KÖLTŐ Mint csavargó, vagy üldözött jár, és menekül Tettén aggód: így vált talán vésszé a balsors. A szó bűvész nem ért a szavak orkánjából, és csak állni tud vad kételyek közt a sarkon. Az idő fut vágyai büszke tornya elől. A hánykódása zavarog a hideg éjben. Harcos vihaiok romján áll tanácstalanul. Szive alszik, — a szó ragyorása nem ébreszt. Pedig ajka zengte a haza szebb idejét. Hirdette dala a boldogságot, és reményt. Régi csaták emlékét ébresztette újból Járta — várta, és meg nem látja az eredményt. 119561 PAGONY LAJOS: ZENE... Amint a dallamot hallgattad, mint szent tanokat szokás, félig nyitott ajakkal és lehúnyt szemmel, amint a kissé vén és jócskán megkopott hangszeren kalandozó ujjaim nyomában csordogáló hangokat szürcsölted, már az álmok partjain kóborolták Kísérő társadat a kételyek közt lappangó hitet vad viharok rázták, de homlokod márványerős boltját és dús szived úgy paskoiták a csillogó dalok mint halként vízrecsobbanó leányt a napsugárban fodrozó habok. Megérett a dal diadaima pár perdülő futam után, mint röpke surranó szelek, könnyű táncot járt a billentyűk nyomán és mire vége lett: már mint két bűnbánó szökevény, árnyékról-árnyékra kúszva, végre visszalopódzott szemedbe a fény. STECZ ZSUZSA. ÁLLJ MEGI Állj meg ne menj tovább az úton, mely hazádtól messze távolra vezet. Hazát, csak egyet adott az élet, ezt az eryet hűséggel szeresd! Magyar vagy? hát bátornak kell lentied, akkor is ha be borul az ég. S ott fenn az ég haragvá nagy tüzében, tüzes villámokat hajt feléd a szél Ha össze dűl a ház feletted, bánt az élet, nincsen kenyered. Ha fájó szíved ezer sebből vérzik, magyar földön hajtsd le fejed. Álmod itthon édesebb, ha fáj is, a szív, mely hűséggel szeret. Ne hagyd el soha azt a kicsi házat, < melyben anyád érted szenvedett. Érted mondott imát hosszú téli estén, mig a hó húllt lágyan, csendesen. „Bölcsőd” fölé sírva hajlik mostan vissza hívlak drága gyermekem! Ha könnyed árja egyszer elapad, síró szavad majdan megakad. Itthon mindig minden vissza vár, s béke lesz írva házad kapuján. Tegnapom kedves rokona Ki vitt el tőlem? Messze jársz? Látlak még? Mikor jössz haza? Hideg az éj, üres a ház. Hideg az éj, üres a ház. Az óra halkan egyet üt. Tik-tak-tik-tak, gyötör a láz. Pereg a könny, — Csönd [mindenütt. BOCSI JÓZSEF: Qó- paraszt alfáim Kérges tenyerű paraszt[emberek Oly jő veletek együtt lenni, S az őszinte tanácsaitokat Jóakarattal megszívlelni. Igaz emberek, paraszt atyáim, Nem felejtem intelmeitek: Magyar leszek, mélyen ereim- [ben S együtt érzek mindig veletek. Hideg a tél,kacér alány... Hideg a tél, s kacér a lány ■óval fedett a puszta határ. Potyog a könny, s száll a kacaj A szíremben már nincsen [tavasz». Jeges a tél, s rideg a szív Nem leszek már sohase’ víg? Hnaent a lány, s csalfa a tél: Nem buzog már bennem a vér. Fehér a tél, s sötét a lány Olyan mint a zárka-magány, Rideg a tél, s forró a csók Nem mond senki biztató szót. Fagyos a tél s bűnös a lány Nem lehet haladni szaván, Szeles a tél, s kacér a nő Hová lett a régi erő? Hideg a tél, s vétkes a lány, Hóval fedett a puszta határ, Bég a tél, elég a bú. Vidám lomok éo nem szomorú. LABIS JANOS élt 70 évet, ;— ez került a fejfára. Mást nem is igen lehetett róla megtudni, talán még a neve sem ez volt, kora sem annyi... több, kevesebb-e, maga se tudta volna pontosan megmondani. Kitelt a bére a földön, s amilyen csendesen e világra lé- : pett, olyan csendesen halt is meg a szeretetházban, vagy í ahogy most mondják, a szociális otthonban Az emberik j az országban, akik néhánv ho- naDDal ezelőtt még látták ormótlan bakancsában, folt- hátán folt ruhájában, meg kis batyujával a hóna alatt, már úgyis elfelejtették. A rendőrség, amely idehozta évtizedes ; vándorút ja végén, kihúzta nyilvántartásából... és kész. Aztán csak a fejfa marad meg utána, ha akad valaki kíváncsi. akinek éppen nincs jobb ; dolga, minthogy feifát olvasson a téli temetőben. Az öregSzurtos bácsi — nem gúnynév ez, különben t’'szta. ; kis. töpörödött öreg — volt az ■utolsó, aki beszélt vele. Már inkább hogy hallgatott, mert ;ahoz inkább volt ereie. a beszédhez kevésbé Hallgatott ; megértőén, hisz neki sincs senile a szegényháziakon kívül. ; Csak a kis ládája az ágv alatt, ; amibe néha belepiszkál, de ; aminek még titkát senki nem ; leshette ki, o'yan nagy titok ;van abban. Este is azt tartotta ;az ölében, fél keze a kisládá- ;ba rejtve, alig látó szemével, meg Labis Jánost pislogva. AZ ÜGY ült a szalmazsák ; szélén, tisztára mosdva, rondáitól szabadultán, mint ki- irály a szénégető kemencéjén. I Szemmelláthatóan rosszul é- ;rezte magát, pedig benn meleg ;vnlt. kinn meg a verebek cső- ; réből is vastagon gomolygott a pára. GYURKÖ GÉZA: Á vén csavargó requiemje — Betelt az időm... be, ha mondom — pedig senkise vonta kétségbe állítását, legkevésbé Szurtos bácsi. Tudtam én ezt már rég. Az ordasnak sincs mit keresni ott, ahod városok épülnek. Betelt az időm — tette hozzá mégegy- szer, s ránézett a másik ágyon ülőre, hallja-e. Az nézett csendesen, csak a keze mattatott, mint valami szürke egér a láda mélyén. — Nem Labis Jánosnak való ez itt... én a szabad eget szoktam meg, a tanyákat, ahol mindig jutott egy kis leves, favágás ...Minden kutya jó barátom volt. Ügy bizony... Engem nem ugattak meg a kutyák.. Sohse... Volt egy szeretőm, még az első háborúban... olyan kutyájuk volt, hogy a szekérderékből lehúzta az embert... Nekem a kezem nyalogatta... Szép lány volt — mélázott el egy kis időre. Húsos, nagy darab, csuda dolgos, hozzám is jött volna, szép legény voltam én... De engem akkor már hívott a határ . Hát mentem... mindig mentem, egész életemen át... Csak most ülök itt... HALLGATOTT egy ideig, s szemében mérhetetlen vágy lobbant fel egy pillanatra a menés. a szabadság, a végtelen határ után. Fellobbant és fáradtan ki is hunyt rögtön. •— ...s most már nem is megyek sehová... az öreg ordas se vándorol. Tán jobb is, hogy behoztak a rendörök... Nem voltam én már a régi .. napokat megültem valamelyik istálló melegén» A lábain, az nem bírja már... a szívem az még csak igen... Jártam fenn a hegyek közt — intett a fejével ki az utcára, mintha csak a szomszédba mutatott volna — meg a szerbeknél... voltam a székelyek közt is... Ott tanultam meg faragná... Mindenütt voltam e kis hazában... Nem kellett nékem se vonat, se az a büdös autó... elvitt éngem mindenhová a két lábom.. Engem él... S mennyi szeretőm volt... de mennyi! Csudamód szerettek a lányok, a menyecskék is... Ha én rájuk nevettem, megoldódott a rékli... Pedig sohse tudtam, hónap mit eszem. De adott az isten mindig egy falás kenyeret, darabka szalonnát me'eg levest. . Mi kell több? Ha most nvole házam vcilna? Kun Zsigának is annyi volt. mégse ■vitt többet magával, mint én... — Pofoztak a csendőrök, megkergettek a legények, megdobáltak kővel már a gyerekek... csak a kutyák nem bántottak sohse... Azok nemcsak az emberekkel volt bajom... De ne higyje, nem haragszom én rájuk. Ilyenek... Nem tehetnek róla. Biztos Ilyen lettem vdlna én is. ha megülök valahol egv asszony7 mellett, ha kiskölköket nevelek otthon... Akkor most nem itt lennék... De nem ám... Akkor elsiratnának engem, szólna a harang, meg az orgona a temetésemen... Nagyon szép temetés lenne... Meg elénekelnék azt is, hogy páros csillag az ég alján... mert ez volt az én nótám mindig... S kicsit rekedtes hangján, halkan énekelni kezdte... az egyik fényes, a másik halvány... Szurtos bácsi hallgatta, bólogatott hozzá, tán dúdolta is, s közben megál’t a keze a kisláda mélyén. } Ol'ëk ll&S-LZLL —■ ...az volna jó azért, ha< valaki elénekelné nekem... < Meghallanám ám... és nyu- < godtan feküdnék tôle... Ezt aj dalt... egv lány tanított meg < rá... Az első... Azt nagyon szerettem, azért megtelepedtem j volna... De az apja módos em-j bér volt, sörétes puskával za-j vart ki... Meghalt már rég. az j az első is tán a föld alatt van.. j De erre a szép nótára emlé- < kezem. — Szép nóta — suttogta« Szurtos bácsi... — bizony szép. j Ha elénekeli mégegyszer... —< állt meg egy pilanatra íon-< tolgatva valamiféle nagy elhatározást — ..megmutatom, í mi van a ládámban. Megmu-< tatom... ha elénekli... LABIS JÁNOS hát elénekel-j te mégegyszer, reszketős hang-5 ján azt a régi dalt, amit még 5 első, s igazi szeretőjétől ta-5 nult. De, hogy mi volt. a ab-? ban a ládában^ azt már el nem ? mondhatta senkinek, ha akar-? ta volna se. Reggelre szépen? elaludt a vén csavargó. Ami-? kor kivitték a városvégi te-? metőbe, s eltemették ott is a? temető sarkába, csak egy em-< bér görbedezett a sir mellett az öreg Szurtos. Elénekelte, < halkan, hogy ne zavarjon sen- í kit... azt a régi dalt. ha már 5 annyira szerette a szerencsét- j len. Ez volt a vén «savargó r«qvi- ; emje Ki vagy, Te asszony? Csillogó szemed Mint csodás gyémánt, S oly tiszta álom... De benne ragyog Mélyen és buján A démoni fény Mindenre vágyón! Ki vagy, Te asszony? Tiszta homlokod Rejti előttem Igazi lényed, De ajkad festett Bíbor-hulláma Kitárja elém Pezsdülő véred! Ki vagy, Te asszony? Szavad zengése Halk melódia: Gyönyör-vágy ének. De bele csendül Rejtett titokkal Egv disszonáns hang: Bűn-bánó ének! Ki vagy, Te asszony? Mit rejt mosolyod? Kacagva tiprod Mások életét! Sejtem már, ki vagy: Angyal és ördög! S így élvezed az Élet örömét! Ez vagy, Te asszony, öh, de hiába, Ez leszek én is, S ördögibb talán! Kísértelek majd Az élet csöndes, Szürke estjének Fájó alkonyán. BALÁZS SÁNDOR:
