Új Úton, 1957. január (1-9. szám)

1957-01-11 / 4. szám

2 tlJ ÜTŐN 1957. január 13. vasárnap AZ OLVASÓ FÓRUMA VISSZAJÖTT Mai cikkünkkel sorozatot indítunk, melyben megismertetjük olvasóinkai azokkal a nézetekkel, melyeket a hétköznapi élet egyszerű emberei vallanak országos kérdésekben. A leközölt cikkek tartalmával esetleg nem min­denkor ért egyet a szerkesztőség. De leközöljük, meri szeretnénk, ha min­den ember, aki becsületes, elmondhatná véleményét az újságunkban, vitatkoz­hatna az úgynevezeit kényes kérdésekről, melyek — reméljük — egyszer, s mindenkorra megszűntek kényes kérdések lenni. Reméljük sorozatunk, mely­nek első hat cikkét Pagony Lajos az Egri Park Szálló dolgozóm írja köze­lebb hozza lapunkat olvasóinkhoz. MENNI, VAGY NEM MENNI A Hyppolit a lakáj című filmet néztük. Néhány kockán át felvillant a régi Budapest ezernyi transzparenssel, a fényreklámok, az éjszakai élet színpcmpájával. Egyszerre min­denki arra a más.kra gondolt. A mostanira, a romosra, a nehézkesen feltápászkodóra... Tizenkét év telt el, s most újra lemondások, erőfeszítések, nélkülözések, állványok és malterosládák kellenek a gondtalan, lüktető élet helyett. S ráadásul, néhányan, közülünk valók, a kormány tagjai leplezetlenül tájé­koztatnak a közeli jövőről, a kisebb falat ke­nyérről. Van-e hazájáért, családjáért aggódó, gon­dolkodó ember, akinek ne lennének nehéz per­cei, ha ilyesmire gondol? Csoda-e, ha akad­nak, akikben felvetőd k a kérdés: érdemes-e itt tovább küszködni, nem egyszerűbb-e neki­vágni a nagyvilágnak, országokat, embereket keresni, akik évtizedek óla kispolgári béké­ben élnek, akik nem ízlelték meg a háborút, a romok és halottak látásának keserűségét. Ez az érem egy k oldala. De a napokban talá'koztam Pesten egyik ki­váló táncdalénekesnőnkkel, aki két szimpla ' között a presszóban elcsacsogta, hogy azért nem disszidál, mert jól tudja, hogy a nagy nyugati konkurrencia mellett csak harmad­rangú dublőz lehetne s különbenis sajnálja itt­hagyni rádióval, telev zióval, szőnyegekkel zsúfolt budai lakását. Ő viszont rajtam cso­dálkozott. Hogy lehet az — kérdezte —, hogy nyelvtudással, zenei felkészültséggel sem vá­gott neki? — Erre én kifejtettem: pont arra vártam, hogy a nálamnál jobbak elmenjenek, s eddig nél értékesebb szerződéseket kaphas­sak... itthon! Ez viszont az a bizonyos másik oldal. Hol az igazság? Kinek van több előrelátása? Ahelyett, hogy válaszolnék e kérdésre, meg­próbálom vázolni az úgynevezett „becsületes” disszidensek távozásának okait. Ismertem va­lakit, az irodalom szerelmesét, aki azért ment el, mert nem hagyták olvasni. Maughamet, Cronint, Hutchinsont, Claudelt, Kosztolányit, Fö’dit, Kodolányit akart, de nem kapott. Egy másik azon dühöngött, hogy Moszkvában régi cow-boy filmeket játszanak, Belgrádban revü- filmeket látott, itthon vszont csak termelési értekezleteket — filmen, valóságban nap-nap után. Egy 17 éves kislány bucsú’evelében azt írta, hogy imádott szombázni és bugizni is sze­retett volna, de többször kitiltották a kuHúr- helyiségből, mert partnerével együtt hangosan követelte, hogy hugit, vagy .szambát játsszon a zenekar. Egy orvos azért ment el, mert meg­tudta, hogy hajdan az ÁVÓ f gyelte nyugatról behozott szakfolyóiratai miatt. A diákok egy- része azért ment el, mert a „beiskolázási terv" szerint komoly kilátásaik voltak arra, hogy a matematikai hajlamuakat irodalom szakra, a fizikusokat a zeneakadémiára, a bölcsészeket agráregyetemre, a kohászjelölteket pedig ker­tészeti főiskolára veszik majd fel — föltéve, hogy a „keret” engedi. De mindez csak kisebb baj. A nagyobbik baj az, hogy kishitűek vol­tak, s nem hittek abban, hogy mindez mostan­tól másképp lesz. Van ma. nemzedékünknek egy korosztálya, úgy 30 és 40 között, amelynek sorsa nagyon mostoha volt. Fiatalságuk a második világhá­ború derekán kezdődött, zenitjük belevész is­mét e súlyos válság hónapjaiba, vagy tán évei­be. Az ő türelmetlenségük a legkevésbé csodá­latos. Szerintem kormányunknak nem szabad presztízskérdést csinálni ebből. Ha a szűkebb gazdasági keresztmeszet miatt egy részüket nem tudjuk megfelelően foglalkoztatni, s kül­földön akarnak egzisztenciát teremteni, lehe­tőséget kell nekik nyújtani. Sok madár van, mely a nyitott ajtajú kalitkából ki- és berepül, újra és újra visszatér. Főleg a családosa. De ha örökké zárt ajtajú kalitkából kel szárnyra a madár egyszer, nemigen fordul vissza. Ez is szempont kell legyen népe'nk, véreink elvesz­tése fö'ötti elmélkedéseinkben. Bizalommal tekint népünk a kormányra, s mi is bizalmat kérünk. Rákos ék hajlamosak voltak arra, hogy az embereket mozgó ideo­lógiai kézikönyveknek tekintsék, ak k forra­dalmon, vagy ellenforradalmon törik a fejü­ket s más gondjuk sincs. Nos, az emberek 90 százaléka elsősorban és minden dogmától elte­kintve élni szeretne, élni és dolgozni, maga­sabb koncepciókkal csak kevesek törődnek. Akik munkaalkalmakat keresve eltávoztak közülünk, vagy menni szeretnének elsősorban a saját és nem egyes rendszerek sorsa miatt aggódva kívánkoztak jobb körülmények közé, ezt, — bármily kevéssé „pozitív hősi” pátosz is — figyelembe kell venni. Ha ilyen szellemben rendezi munkás—pa­raszt kormányunk a külföldre kivándorlók sorsát, bizonyos, hogy nagy mértékben hozzá­járulhat a belső gazdasági és társadalmi hely­zetének konszolidálásához. P—y I,—s. » Megöregílelte magát, hogy nemzetőr lehessen Sebők Béla 17 érés parkettázó, egri lakos az október 23-i esemé­nyek után meghamisította személy­azonossági igazolványát egy év­vel öregebbnek tüntette fel magát, hogy nemzetőr lehessen. Géppisz­tolyt kapott, de ezt később a ren­dőrségnek leadta. A felkelés során szerzett egy 7.65-ös rendőrségi pisztolyt s azt december 12-én, mikor a karhatalom fegyverét hasz nálta a SZOT székházban c«őre töltötte, s úgy indult a kapu felé. Arról egyenlőre még niucs pontos adat, vajon használta-e fegyverét. Egyik este aztán a kijárási tilalom életbelépése után az utcán igazol­tatták és megtalálták nála a fegy­vert. Következő nap letartóztatták, ügyének kivizsgálása jelenleg is fo lyik. Álmodozom> Egy hónapi céltalan várakozás, kóborlás után Kovács Antal szi­led mi lakos visszatért családjához. Felső-Ausztriából hozta haza a hon­vágy, a kilátástalanság, s talán a hazaszeretet. Hatéves kislánya, felesége, s az öregek végre együtt vannak. Kovács Antal örül. hogy sikerült minden baj nélkül haza­érnie. Fogyott 19 kilót, keresett 200 egynéhány schihinget, sok-sok tapasztalatot gyűjtött és megtanulta iáját káráu becsülni a hazai föl­det, a magyar szót, a szülőfalut, az ízos magyar ételeket — rövi­den ez a mérlege egyhónapi kinn- t artóz kodásának. Fő utca 63. szám. Itt lakik Kovács Antal, a méhészkedő, gaz­dálkodó fiatalember, aki vissza­tért a „szabad földről.“ Meieg szobában, családja körében emlé­kezik a mozgalmas napokra. Hogy is volt? Családjától el sem búcsúzott, úgy indult neki a nagy világnak. December elcie volt. Ezrek és ezrek igyekeztek a nyugati határ ÍVlé. Öt is rábeszélték. A munkás­tanács elnöke és a falu védőnője voltak az útitársai. Ők támasz­tották benne a kivándorlás gon­dolatit is. Pedig itthon sem élt rosszul. Piros Pannóniája a szó- akozást, több tucatnyi család méh jó megélhetést biztosított ívéinek. líe-szankodva mondja: — Az bánt, hogy itthon is jól ütem. mégis sikerült rábeszélni a iiszidálásra. Igaz, ha dolgozni le­leteit volna, még most is kinnt ennék. De nem lehetett. „Én még szerencsés voltam.“ A belekig tartó tétlenség, bi- ronytatanság felőrölte volna a vas- idegeket is. Kovács Antal dolgozni lkait, keresni, hasznosan tölteni i napot - do nem lehetett. — Én még szerencsés voltam, mert akadt egy magyar ismerősöm, • ki még a fcábo ú idején diszidált is mindig bejött, ha talált valami onuukát. így sikerült néhány na- [»ot dolgoznom. Géplakatosnak mondtam magam, mert így job­ban jutott unoka. Első nap egy autó karosszériagyárban kaptam munkát 85 schillingért. Egy hétre iá vagont pakoltunk ki,itt 65 Scliil- linget kerestem. Nemsokára a vastelepen dolgozhattam egy na­pot, de itt már csak 60 Schiilinget kaptam. A többieknek ez a kivé­tel sem adatott meg a welsi me­nekülttáborban. Scbilling-Schilling-Schilling ! A magyar menekültek számára a schilling volt az Isten, az elér­hetetlen schilling, melyért naran­csot, fügét, bőrkabátot, élelmi­szert lehetett volna venni. De csak lehetett volna, mert a schilling ritka vendég volt a magyaroknál. A forintot nem váltották be, mun­kát nem kaphattak, ezért igen ne­héz volt osztrák pénzhez jutni. Volt, aki kabátját adta el 50 vagy 100 Schillingért és várta, hogy a Vöröskereszt adjon helyette má­sikat. Voltak, akik tolvajlással /erezték meg a mozira vagy a sörre való schiilinget. Néhányan Ztcég a lepedó’t és a pokrócot is «eladták maguk alól. Aki pedig TUF AKÖVET korlátlan mennyiségben szállít A HEVESMEGYEI MEZŐGAZDASÁG] TERMÉKEKET ÉRTÉKESÍTŐ SZÖVETKEZET KÖZPONTJA Eger, Kossuth-tér 1. sz. (3.60 F« egyiket sem tehette, az, ha sze­rencséje volt, potyázott. „Komm Hurigarn, trink!“ A jószívű osztrákok főleg az első időkben sokat segítettek a magyar menekülteken. Gyakran megszóilították az utcán, vagy a tábor körül ácsorgó magyarokat. „Komm Hnngarn, trink!“ és a leg­közelebbi vendéglőben sört fizet­tek. (Kovács Antal szerint jó len­ne, ba itt is úgy viselkednének az emberek, mint az osztrákok. Az italboltokban nincs részeg duhajkodás, csendesen beszélgetve fogyasztják el néhány korsó sö­rüket, és távoznak.) A „Komm Húgain, trink ! már kevesebbszer hangzik, mert néhány diszidens alaposan beszennyezte a magyarok becsületét. Loptak. Ke­rékpárt, ruhát, narancsot és amit csak megfoghattak. Keserűen és vádión ismételte el Kovács Antal mikor elbeszélésében ideért — „mindezt a magyarok“. — Végül már azt is megértük, hogy leköptek bennünket. Azért az osztrákok nagyrésze erejéhez mérten segíti a magva­rokat, kölcsön adják a motorke­rékpárjukat, elviszik őket a mo­ziba, emberséges helyen szállásol­ják el a diszidáltakat. És a ma­gyarok bizony sokszor hálátlan­sággal fizetnek az osztrákok jó­indulatáért. Deszka harak, tétlenség, élelni-s tolmácsok — Milyen helyük voll a tá­borban ? — Elcg jó. Majd indulatosan hozzáfűzi : igaz, hogy deszka- barakban laktunk, de azért ez eső nem csöpögött be, mini ahogy a rádió mondta, — és meleg voll. 4 -en laktunk egy szobáoan, volt rádió, sakk kár­tya, de mégis úntuk mar a vé- rakoz-.st. \ — Milyen volt az élelmezés ? — ifthon a kutyám is különbet eszik. Ne értsen leire, az osz­trákoknak biztos jó, de nekünk, magyaroknak nem ízlik. 19 ki­lót íogylam. Mindig krumplival tömtek volna, meg édességgel. Mikulás estéjén, mikor átértem a határon, annyi csokoládét ad­tak a falubeliek, hogy belebete­gedtem. Ké-őbb mér alig ettünk, a honvágy, meg a bizonytalan­ság elvette az étvágyunkat és a sótalan, űvzer nélküli, vajjal fő­zött ételek is segítettek ebben. — Mégis kinek ment jól a táborban ? — Az egyik disszidált hat kiló aranyat hozott magával. Ott is hagyta rögtön a tábort, szállodába ment lakni. A táborban csak az járt jól, aki németül tudott és tolmács lett. Ezek kezén tűnt el a Vöröskeresztes adományok ér­tékes része, mert ők voltak meg­bízva a szétosztásával. Azok meg­szedik magukat, nekünk meg le­pedőt kellett széthasítani kapcá­nak, mert nem jutott harisnya. Narancs, füge. ___________ o lcsó karóra Szívesen beszélt Kovács Antal a városban látott dolgokról is. Az árakról, meg arról, hol élnek jobban az emberek. A narancsos ládákról, melyből négy schillin- gért egy kiló narancsot mér az árusító, a füge koszorúkról, me­lyek tiéd lehetnek két schiliingért a 200 schillinges Doxa órákról, melyek nálunk ritka és csak drága pénzen megszerezhető árucikkek. Sokszor megállt a motorkerékpár, autóüzletek kirakata előtt. Leg­hőbb vágya az volt, hogy azt a használt 500-as BMV-t megvegye, melyet 12 ezer schillingre tartott a gazdája. Nem is sajnál semmit, csak ezt a motorkerékpárt, me­lyért még legalább egy évig ott kellett volna maradni, hogy meg­vehesse. Aztán az autók. Renge­teg van belőlük. 32 ezer schil- liogért már szép kocsikat lehet kapni, de hát a segédmunkás ott is csak napi 50—60 schiliinget keres. Az igaz, hogy jobban él belőle, mint magyar kollégája. Látott Stan és Pan filmet (négy Schilling a legolcsóbb hely a mo­ziban). Látta, hogy az osztrákok is rászoknak a kerékpárok lelaka- tolására, nehogy elemeljek. Sok jót és rosszat látott és egyre job­ban az a gondolat lett úrrá á fe­jében; minél előbb hazamenni. Potyázni még a magya­roknak sem lehet! A táborból nap-nap után vitték tovább az embereket, különhöző világrészekbe. Logtöbben Uj Zé- laudba és Amerikába mentek. Ö is kiinebetett volna Amerikába, de várai már nagyon nehéz volt, egyhónapi tétlenség után. Itthon­ról pedig csak rossz hírek' érkez­tek. Azt beszélték, hogy kilyukaszt­ják a személyazonossági igazolvá­nyát annak, aki hazatér, utána pe­dig börtönbe dugják. „Biztos“ for­rásból hallották, hogy kibocsátot­ták az 500 forintos bankjegyet, mert a százas jóformán már csak aprópénznek számít. Kovács Antal mégis háromszor elindult haza­felé. Kétszer lebeszélték. Vissza­ment a táborba. Harmadszorra már Linzig jutott el. Ott hét társával leszállították őket a vonalról, mert potyázni még a magyaroknak sem lehot. — Száz schiliinget ígértek, ha visszamegyünk a táborba, de ha egész Ausztriát ígérték volna, ak­kor is hazafelé indult un volna. — emlékezik vissza Kovács. Hár­man mégis visszamentek, féltek a börtöntől. Ők öten tovább in­dultak hazafelé és újév napján mind az öten átlépték a határt, itthon voltak. Nem lyukasztották ki a személyazonosságit ! Nem volt igaz a többi rémhír sem. Mikor átlépték a határt, meg vendégelték őket a határőrök. Pes­ten pedig megkapták a személy­azonossági igazolványukat bejegy­zés és lyukasztás nélkül. * * * * Egy embor visszatért. Hiányzott neki a magyar szó, a hazai táj, a család és a munka. Itthon van, magyar kenyeret ehet, dolgozhat földjén, vagy méhei között. Ez pedig bőven kárpótolja őt — az idegen országok ragyogásáért, u gyors meggazdagodás reményéért. Kovács Endre C sok a rádió sugároz lágy melódiákat. Különben gondo­latokat érlelő, álmodozni való csend van. Álmodozom, mint valami gyerek, csak művelteb­ben, szélesebb látókörrel, vagy ha úgy tetszik rutinosabban. ...zongorázom. Hatalmas te­rem tapsol, nők újjonganak, s én frakkban, fehér ingmellben hajlongok. Aztán végignézek magamon, s látom, hogy ez nem is frakk, hanem sportkö­peny, mögöttem az áldozat, akit az első menet első percében már kiütöttem, pedig a világ legerősebb ökölvívója volt. Meghajlok és a magyar kö­zönségnek angolul mondok kö­szönetét az őrjöngésért. Miért pont angolul? — mert úgy is tudok, meg franciául is, meg oroszul is, meg olaszul is, sőt németül is. Ezért fordítok a világ minden nyelvéből, s le­fordított regényeim itt sorakoz­nak most a könyvszekrény al­ján. A felső részen ugyanis sa­ját műveim sorakoznak: mind a száz kötet- aztán meg cikkek, külön bőrkötésben egy hatal­mas polcon. Állok a polcok előtt a süppedő szőnyegen, ausztrálgyapjú ruhában, a ru­ha alatt herkulesi erővel, agyamban nyolc nyelv tudásá­val, zongoraművész ujjaimat simogatva gazdagon, hihetetle­nül gazdagon... Elhallgat a rádió. Felállók, kicsit rojtos kassa nadrágom­ban, és nagyot nyújtozkodom. Hatvanegynéhány kiló zörgő csontjaim megcsikordulnak. A feleségem hív vacsorázni: bab­levest, csülökkel O apadt vékony gyer­mek volt. A tele vö­dör térdéhez verődött, mikor a vizet hordta, a jószágnak, sovány tes­tén kidagadtak az erek, ha az istállót takarítot­ta, roskadozott a teher és a szidás alatt, amit a gazdától kapott■ De a bikaerős gazda nem­csak szidott, ütött is. És ilyenkor az apátián, sző­ke gyermek szeme vö­rösen világított sápadt, névtelen arcából— Megakart halni. Sokan, szinte az egész falu sajnálta, de segíte­ni nem tudott rajta sen­ki. Mig aztán egyszer egy család érkezett a fa­luba Meglátták, meg­sajnálták a kis szeren­csétlent, magukhoz vet­ték, örökbe fogadták, ne­vet adtak nefci, öredtek vele, embert akartak A hálátlan ä gyöngyösi járás teruslöszöirciHezsteirái — Ui iáalakul az atkári Mi­csurin Termelőszövetkezet. Ja­nuár első napjaiban már har- m ncan do'goztak a Micsurin Tsz szőlőjében. Sürget az idő, ezért igyekeznek a fedési mun­kálatokkal. — Nagyrédén két termelő­szövetkezett feloszlott, de Kos­suth néven már új is alakult. Eddig 14 család lépett be. —* Földterületük van bőven. — A feloszlott adácsi Előre» Tsz tagjai közül 15-en átmen-» tek a vámosgyörki Haladás» Tsz-be. Jászárokszállásról is» jeletkeztek hatan a vámos-» györki tsz-be. — A járás termelőszövetke-* zetei az alapszabálytervezet el-» készítésén dolgoznak. belőle, nevelni. A gyer­mek ragaszkodása leír­hatatlan volt Ügy csün­gött nevelőin, jótevőin, mintha közös gyökér­ből fakadt volna éle­tük fája, hálája, tiszte­lete mindenkit megindí­tott... Nagyon szeretett ek­kor élni.­A falu tisztelte, sze­rette a családot, ame­lyik felkarolta az eleset­tet, lesték szavaikat, megpróbálták magukait olyanná formálni, mint ezek. Nem mindenkinek, de igen soknak sikerült is­J~^e egyszer nagy tra­gédia történt. A család összetarto­zása megbomlott, viszá­lyok, nézeteltérések let­tek úrrá a házban, két részre szakadt a család. Az egyik fele továbbra is a helyesen elképzelt, a falu által is elismert útján haladt, a másik fele tekintélyét, a falú tiszteletét kihasználva, zsarnokoskodni kezdett. A falu egyrésze szem­beszállt az egész csa­láddal. Gyfilokkal, tűz- csóvával törtek a házra Nem nézték ki a jó, ki a rossz benne, ítélkezni akartak és ítélkeztek is. sápadt, vékony gye­rek ekkor már férfi­vé serdült. Szavára — éppen a családhoz tarto­zásából fakadt ez —ad­tak az embereit, tisztel­ték, nem nézték hopnét jött, csak azt mivé lett, hová tartozik. Ismerte a család gondját, baját, eleinte maga is megpró­bálta szétoszlatni a csa­ládi cívődást. Végül mikor rátámad tak a családra otthagy­ta őket ő is... Azok közé állt, akik a családra törtek és ve­lük együtt kiabált min­den rosszat. Tűzcsóvát dobott a házra, amely hajlékot adott neki, becstelennek, hazugnak nevezte azt, aki virrasz­tóit érte, akinek emberi életét köszönhette. Aztán ha kínosan, ne­hezen is rend lett a fa­luban- Megnyugodtak az emberek, láttáit, hogy rossz lelkek adták ke­zükbe a gyilokot, a tűz­csóvát és nem sokon múlt, hogy az egész fa­lu, benne az 5 kis fész­kük is porrá nem égett A z emberek élni kezdtek. Tisztelettel néztek és megbocs&j- tottak a megújhodott családnak, amely ismét a falu gondjainak istá­polója lett és megvetet­ték a sápadt, vékony gyermekből felserdült férfit, aki a legnehezebb napokban nemcsak cser­benhagyta, de ellene is fordult a családnak. Azóta a neve: Hálát­lan. (y ezzel a névvel nem a család, hanem a falú ruházta fel Papp János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents