Népújság, 1955. január (1-9. szám)
1955-01-01 / 1. szám
‘if I. szombat. nIpujsXg QLaqtj Itták, k<&k. PETŐFI swoon A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI* Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállai az magára. Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Uángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vizén át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, tárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet. Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! Ës addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást kiizködni kell. Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. * 132 évvel ezelőtt, 1823 lanuár 1-én született Petőfi Sándor, népünk lánqlslkű költője. Ebből az alkalomból közöljük költői hitvallását. A szegény öreget még én is ösmertem. Nagyon össze volt már esve, siket is volt egy kicsit, de nem is látott valami nagyon. Csak Ho- ratiusnak élt már és a vörösbornak. Ez volt a legutolsó szerelme. Ki nem nézte volna belőle senki, hogy ez pónálta valamikor szekundába Petőfi Sándort. Pedig ez volt az egyedüli nevezetessége szegénynek. Azoknak a millióknak, akik elösmerték nagynak a költőt, nem maradt fenn a neve. mert igazuk volt, csak az övé maradt fenn, hogy el nem ismerte. Mégis csak kisebb virtus nem tévedni!... Tl a leszállt az est a saját- szerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket s kitöltötte a borzadá- lyos szakadékokat: ha fekete róna lett a girbe-gurba púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett s képzelt zsongással telt meg az éj: akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt vive lantját. (Mert úgy képzeltem a poétákat, ahogy a szobrok mutatják. Mit tudhattam még én azt akkor, hogy azok úgy a legboldogabbak, ha fokhagymás rostélyost esznek a ,,Kispipá‘‘-ban?) Az öreg kamarai hajdú, akinél Petrovich Sándor lakott diákkorában, sokat beszélt nekünk felőle, persze fumigative. Sehogy sem ment a fejébe, hogy miért dicsőítjük annyira. Hát mit tett, hogy olyan nagyra vannak vele? Verseket írt? Hát olyan nagy dolog az, amiről érdemes annyit beszélni?... Szurina Jánosnak hitták a hajdút. Ott a hegyen lakott a gimnázium fölött. Tömérdek diák volt nála elszállásolva mindig s leginkább csak úgy nagyban emlékezett vissza rájuk, mint ahogy a juhász a birkáira, hogy az a csuklya, az a kajla szarvú, a tarka, a fehér, a ráncos. Szurina János uram úgy emlékezett vissza Petrovicsra, hogy a „savanyúképű“. \íár 5 csak igy nevezte. LTL Elmondotta, hogy olyan komédiás hajlamú fiú volt biz az, vad és modortalan. De minEkkor írta a költeményt „A hűtlenhez“. Mindenki tudta, hogy az a Mariskának szólt s azután is sokáig beszélték, ahogy egy napon nyomtalanul eltűnt a városból, hogy soha többé vissza ne térjen. Emlékezett-e még sokáig Mariskára, vagy pedig nemsokára kiszorította szívéből selmeci ideálját az alföldi Zsuzska, nem tudni, hanem annyi bizonyos, hogy a Mariska mindig megtartotta emlékében a nagy költőt. Házassága szerencsétlenül ütött ki, férjétől elvált s magános életet folytatott, fiatalkori emlékeinek élve. Tj'ngem kétszer hozott ^ össze vele a sors, mind. a kétszer szóba hoztuk az ő híres udvarlóját. Legutóbb, midőn már nagyon beteg volt, így szólt hozzám egyszer reszketeg hangon, amint éppen az volt szőnyegen, hogy Petőfi meghalt-e vagy nem? (A sajtó is ezzel foglalkozott, a „Vasárnapi Ujság“-ban Pákh Albert indítván ez irányban nagy kutatást.) — Olvasta ön a Petőfi hozzám írt versét? — Igen, olvastam. — Nos, ha olvasta ön, emlékszik-e a végére? — Természetesen: „Megleled hű muzsafid porát!“ — Ez az‘ — szólt s szemei Îelcsillogtak. — Nekem egy idő óta az a rögeszmém van, hogy én, egyedül csak én lelhetem meg az ö sírját. Mit gondol? — kérdő hozzám fordulva, bánatos hangon. — Mire gondolnék? Hiszek az elvérzetekben. — Petőfi nemcsak költő, 6 több, ő próféta volt! — mondd félkönyökére emelkedve ágyában, s halvány, síri arca kipirult, ö, aki megjósolta a forradalmat, a saját halálát leírta, ő megírta, neki meg kellett írnia azt is, ki leli meg a porait. — Igaz lehet, asszonyom. nem volnék, ha még sgysztT erőhöz jutok, én meg fogom keresni c’.. ön mosolyog . ., ön nem hisz... pedig okvetlenül fel fogom keresni. Föl is kereste nemsokára, valahol a másvilágon. Derűs téli nap .. csl'P5Si Remény fagy. Nagyenka be- lémkaról. Ezüstös harmat lepi be a lány fürtjeit, s a felsd ajka fölött is néhány megelevenedett, harmatos pelyhecske. Magas hegy tetején állunk. Lábunk alatt meredek lejtő, óriási, sírna tükrében mintha > nap nézegetné magát. Mel- .. ttünk, a havon, rikító piros posztóval bevont szánkó. — Csússzunk le, Nagyezsda Petrovna! — kérleltem a lányt. — Csak egyetlenegyszer! Higy- je el, semmi.de semmi bajunk se történhetik. De Nagyenka fél. Ez az çgész térség — az ő apró sárcipője és a hegy között — szörnyű és mérhetetlenül mély szakadék az ő szemében. Lé- lekzete is eláll, ahogy letekint a mélységbe, pedig még csak javasolom, hogy üljünk a szánkóra, hát még mi lenne, ha rászánná magát., hogy lerepüljön ebbe a szakadékba. Meghalna, vagy megőrülne a rémü- ’ettől. — Könyörgök, Nagyenka! mondom én. — H/gyje el. ncs mitől félnie! Nem szabad van bátortalannak lenrM! Nagyenka végül is beleegyezik. De arcáról leolvasom: azzal a tudatta] adja beleegyezését, hogy életveszélyes cf.o- iogra vállalkozott. Halálsápadt és reszket mikor ráültetem k szánkóra. Átfogom a karommal és már repülünk is le a mélységbe. Röpül a szánkó, mintha ágyúból lőtték volna ki. Az áthasított levegő arcunkba csap, fütyül, a fülünkbe süvít, dühösen szúr. csíp és tép. mintha a fejünket akarná leszakítani vállunkról, A szél nyomása be- lénkfojtja a lélekzetet. Mintha maga az ördög ölelt volna a karjaiba bennünket és, hurcolna magával bőgve a pokolba. Körüskörül minden egyetlen nagy. őrült iramban rohanó ,wá folyik össze ... Úgy érezzük: még egy pillanat — és végünk van! — Szeretem magát, Nagya! — suttogom a fülébe alig hallhatóan. A szánkó irama egyre lassul. a szél süvítése sem olyan borzasztó már. lassanként újra szabadon lélekzem és — íme, már lent is vagyunk. Nagyen- ka azt se tudja: él-e. hal-e? Sápadt és alig lélekzik ... Segítek neki leszállni a szánkóról. — A világért még egyszer meg nem tenném — mondja, rámmeresztve tágranyitott. rémülettel teli szemét. — A világ minden kincséért se! Csakhogy meg nem haltam! Kisvártatva összeszedi magát és kérdő tekintetet vet rám: én mondtam-e azokat a szavakat, vagy a szél süvítette a fülébe. Én meg csak állok ott mellette, eregetem a füstöt és a kesztyűmet vizsgálgatom. Nagyenka belémkarol és sokáig sétálunk a hegy tövében. A rejtély, úgy látszik, nem hagy neki nyugtot. Mondtam én azokat a szavakat, vagy nem? Igen. vagy nem? Fontos kérdés ez most az ő számára, önérzete türelmetlenül követeli rá a feleletet. Úgy érzi, becsületögy ez. élet és halál kérdése, boldogságának kérdése — fontosabb mindennél a világon. Türelmetlenül és bánatosan néz a szemembe, átható tekintete az arcomat fürkészi, zavaros válaszokat ad. várja, hogy én kezdjek beszélni.' Micsoda bájos játéka ezeknek a kedves, kedves vonásoknak! >Uátom. küzd magával, valamit akar mondani, valamit akar 'kérdezni, de nem találja hozzá' a szavakat, zavarban van. ítél. megbénította az öröm... — Tudj. a mit... — szólal meg végül, anélkül, hogy rámnézne. — Nos? — - kérdeztem. — Mi lenne. ha még egyszer lerepülnénk? CSEHOV: Játék Felmegyünk a lépcsőn a hegyre. És megint ráültetem a sápadt, reszkető Nagyenkát a szánra, megint röpülünk a félelmetes mélységbe, megint fütyül a szél és recseg alattunk a szánkó, s amikor leg- szédítőbben röpülünk és leg- siiketítőbben süvit a vihar — megint a fülébe súgom: — Szeretem magát Nagyenka! Miikor a szánkó megáll, Nagyenka egy pillantást vet a hegyre, ahonnan lerepültünk, aztán sokáig fürkészi arcomat, hallgatja közönyös, nyugodt beszédemet, és az egész lány — még a karmantyúja és a eiipője is, az egész kedves, bájos alak — egyetlen merő nagy csodálkozás. És az arca mintha azt mondaná: — Hogy értsem ezt? Ki mondta ezeket a szavakat? Csakugyan ő suttogta, vagy csak az én képzeletem? Nyugtalanítja ^ a bi_ zonytalanság, kihozza sodrából. Szegény kislány, már a kérdéseimre sem felel, összeráncolja a szemöldökét és csakhogy sírva nem fakad. — Ne menjünk haza? — kérdezem. — Nekem... Nekem tetszik ez a szánkózás — mondja elpirulva. Ne röpülj ünik le még egyszer? Neki „tetszik“ ez szánkózás, de mikor ráül a szánkóra, megint csak sápadt lesz, megint eláll a lélekzete. és megint úgy reszket, mint az első két alkalommal. Harmadszor is leereszkedünk és én látom, hogy vizsgálja az arcomat, hogy figyeli az ajkamat, nem mozog-e? De én az ajkamhoz szorítom a sálamat és köhécselek és mikor a hegy derekára érünk, hirtelen megint odasúgom: — Szeretem magát, Nagya! És a rejtély megmarad rejtélynek! Nagyenka hallgat, elgondolkozik ... Hazakísérem. Útközben igyekszik minél lassabban menni, egyre azt várja, nem mondom-e ki újra azokat a szavakat. Én érzem, hogy szenved szegényke és milyen erőfeszítésébe kerül, hogy meg ne szólaljon: „Nem lehet az, hogy a szél suttogta volna! És én nem akarom, hogy úgy legyen!“ Másnap reggel cédulát kapok: „Ha kimegy ma a csúszkára, jöjjön be értem“. Ettől fogva naponta kijárok Nagyenkával szánkázni és valahányszor csak lerepülünk a lejtőn, mindannyiszor odasút- togom neki ezt a három szót: — Szeretem magát, Nagya! És Nagyenka hamarosan megszokja ezeket a szavakat, amelyek kábítanak, mint a bor vagy a morfium. Már élni se tud nélkülük. Igaz, minden leereszkedésnél újra meg újra rémület fogja el, de a félelem és a veszély érzése még csábítóbbá teszik számára ezeket a szerelemről suttogó szavakat, amiknek az eredete továbbra is titok marad, kínos, édes, lé- Iekgyötrő titok. Még mindig ketten vannak a gyanúsítottak: én meg a szél... Melyik vall neki szerelmet kettőnk közül? — még most se tudja, de nyilván már nem is nagyon törődik vele: nem mindegy-e, milyen serlegből issza az ember a mámoritalt, a fő, hogy meg- részegüljön tőle. Egyszer, úgy deltáiban, magam mentem ki a hegyre. A tömeg közé keveredve, megfigyeltem, hogy jön oda Nagyenka a hegy alá, hogy keres- kutat engem a szeme ... Aztán bátortalanul megindul fölfelé a lépcsőn ... Félelmes dolog egyedül leereszkedni, jaj de félelmetes! Nagyenka fehér, mint a hó, úgy reszket, mintha kivégzésre menne, de megy, eltökélten, félre se pillant. Nyilván ki akarja végre próbálni: fogja-e hallani azokat a csodá, latos, édes szavakat akkor is, amikor én nem vagyok ott? Látom, hogy ül halálsápadtan a szánkóra, hogy nyílik ki a szája a rémülettől, aztán be- húnyja a szemét és örökre búcsút mondva a világnak, eltaszítja magát... Zs-zs-zs-zs.. : röpül a szánkó. Hallja-e Nagyenka azokat a bizonyos szavakat? — nem tudom ... Csak azt látom, hogy száll le a szánkóról kimerültén, tehetetlenül. S az arcáról leolvasom: maga se tudja megállapítani, hallott-e valamit, vagy se. Repülés közben annyira úrrá lett rajta a rémület, hogy képtelen volt hangokat megkülönböztetni, semmit se hallott már és semmit se érzett... És megjött a tavasz, a március. Egyre melegebben kezd sütni a nap. A hegy ragyogó fehér köntöse egyre sö- tétebb lesz, halványul, elszürkül, végre is felolvad. Nem szánkázunk már többé, Na- gyenkának nincs már hol hallania azokat a csodás szavakat, de meg nincs is, aki a fülébe suttogná: a szelek már elültek, én pedig útra készülődöm Pé- tervárra, hosszú időre, talán örökre. Vagy két nappal elutazásom előtt, estefelé kint ülök a kis kertben, melyet csak a magas deszkakerítés választ el annak a háznak a kertjétől, hol Nagyenka lakik... Az idő még hűvös, még a hó sem tűnt el egészen, még alusznak a fák, de a levegőben már a tavasz illata érzik és hangos, vidám zenebonával térnek nyugovóra a varjaik. Odamegyek a kerítéshez és sokáig kómlelődöm a hasadékon keresztül. Látom, hogy jön Nagyenka a házból, megáll a lépcsőn és szomorú, bánatos tekintettel fürkészi az eget... A fürge tavaszi szél egyenesen sápadt, szomorú arcába fuj... És Nagyenkának eszébe jut az a másik szél, mely ott süvített a hegyen, mikor azt a három szót hallotta suttogni... És Nagyenka arca még szomorúbb lesz és lassan végiggördül rajta egy könnycsepp... És szegény kislány szélesre tárja a két karját, mintha a szélhez könyörögne, hogy csak még egyszer hozza el neki azokat a bűvös szavakat. És én, kivárva, hogy erősebb fuvallat jöjjön, gyöngén suttogom bele a szélbe: — Szeretem magát, Nagyaf Jaj istenem, mj van egyszerre Nagyenkával! Fölsikolt, ragyog az arca, szélesre tárja karját a szél felé, tündökiik szemében az öröm ... Nagyenka boldog — és olyan szép, mint még soha ... Én pedig megyek csomagolni ... Mindez régen, régen történt. Nagyenka már rég férjhez ment, rábeszélésre, vagy a maga jószántából — nem mindegy? Az ura titkár a nemesi gyámhivatalban és Nagyenka három gyermek anyja. Hogy valamikor együtt jártunk szánkázni és hogy akkor az a három csodálatos szó zúgott felé a szélből — ezt Nagyenka máig sem felejtette el, máig is úgy őrzi ezt az emléket, mint életének legboldogabb, leggazdagabb, legszebb élményét... Én viszont most már, hogy idősebb lettem, sehogy se tudom megérteni, miért is mondtam azokat a szavakat, mi célja is volt tulajdonképpen ennek a játéknak? Mikszáth Kálmán: A Petnfi-kúendii Selmmn den komorsága mellett rájött néha a pajkosság ördöge is. Egyszer például egy kis fúróra tett szert valahol, hát az volt a legelső dolga, hogy kifúrta vele a Szurináné asz- szonyom összes cintányérjait, amik ékességül fényeskedtek szépen egymásra rakva a tálaspolcon. Valami érdekes irodalmi adatot nem mondott Szurina János. Csak arra emlékezett, hogy már akkor is Versifikator vaki a fiú. No, de ezt magunk is tudtuk. Hiszen ott voltak az önképzőkör összes jegyzőkönyvei és az évkönyv is, melybe tulajdon kezér>el írta be a költő „A hűtlenhez“ című fiatalkori költeményét. Könyvnélkül tudta azt minden jóravaló diákember. A zután tudott még többet is, tudta, hogy kihez irta Petőfi ezt a keserű hangú verset, melyben már meglátszik a tűz és erő, szóval az oroszláni körmök nyomai, tudtuk azt mindnyájan, nemzedékről, nemzedékre szállott a Petőfi-legenda, minden diákgeneráció megőrizte azt a következő számára, annyi bizonyos, hogy el nem veszett belőle egy morzsányi sem, ha csak hozzá nem toldtak. Hát az öreg tanárnak volt egy igen csinos kis húga. S—a Mariska. Ez volt az „esküszegte lányka“. Nagy, kék szeme volt, gyönyörű szőke haja, így beszélik ezt a selmed öreg asszonyok. De mikor volt az! En már csak egy Lengenád- falvay Zirzabellát találtam benne. Sovány, kiasszott, beteges teremtést, kinek csak a szemében volt bizonyos érzés és kellem. Ez volt Petőfi fiatalkori szerelme. A derék tanárnak korábban Horátius és a vörös boron kiírni volt még egy harmadik szenvedélye is, a botanika. Néha az egész klasszist elvitte magával a délutáni lecke helyett botanizálni, sőt a húgát is. A leányka költői kedélyű volt, s ez magyarázza meg előszeretetét a virágok és füvek iránt s ez magyarázza meg azt is, hogy két rokonlélek közt a botanizálási kirándulások alatt némi vonzalom keletke- kezett, mely egyetlen egy alkalommal szavakban is nyilvánult. T?z volt Petőfi ifjúságának a legboldogabb, a legédesebb szaka — de ez okozta sorsának ily fordulatát is. Marislta nagynéniével minden színielőadást megnézett és Sándor is ott akart lenni, noha az iskolai törvény erősen tiltotta a színházba járást. De micsoda a szerelemnek az iskolai törvény? A mi Sándorunk előtt nem volt korlát, mindennapos volt a színházban, ruháit eladogatta, hogy a színházba mehessen, sőt a szülői által küldött tandíjat is Th&liának áldozta fel. Helyzete egyre nyomasztóbbá lett, midőn egy napon azt a hirt hallotta, hogy S—a Mariska el van jegyezve Kachel erdésszel. A fiatal Petrovich őrült fájdalmakat érzett erre a hírre s mint a „falu rossza“ még egyszer látni akarta a hite szerint hűtlen leányt. Vádig sohasem szólította meg a színházban, csak egy szögletből nézte elmerülve kéjittasan, mint egy álomliépst, most azonban alig várta a felvonás végét, vakmerőén odalépett a leányhoz, ki nagynénje mellett ült. — Kisasszony, ön engem megcsalt! — En önt? — kérdi a kis! Mariska csodálkozva. — ön azt mondta nekem, hogy senkit sem szeret és sóhajtott. ön megengedte, hogy ezt a sóhajt én magam mellett magyarázzam. ön megcsalt, én önt megvetem. S ezzel elrohant E szcéna, mely közbotrányt okozott azon este, a nagynénje útján tudomására jutott a tanár uraknak is. Petrovich Sándor helyzete mindinkább nyomasztóbbá kezdett cálni Selinecen: anyagi viszonyai, éppúgy, mint lelke, fel voltak dúlva.
