Népújság, 1954. január (1-8. szám)
1954-01-24 / 6. szám
1954 január 24. NÉPÚJSÁG 5 Szolgálja becsületesebben a dolgozó népet az egri városi tanács kommunális osztálya VILLÁM — Merczel János levelét minden kommentár nélkül közöljük: Feleségemnek lódenikabátot akartam vásárolni. Először a Dobó-téri ruházati boltban (volt Mészáros-féle üzlet) próbálkoztunk. A kiválasztott kabát meg is felelt, ám — gombok nem voltak rajta. Az eladó, kérdésemre azt felelte, hogy a kabát zsebében vannak a gombok. Felbontottam a zsebet, gombot azonban nem találtam. Ugyanez történt az Állami Áruházban is, azzal a különbséggel, hogy ott mát csat sem volt rajta. Az eladó — igen előzékenyen — egy ballonkabátról vágta le a csatot, a gombokat pedig egy férfi öltönyről ,,vette kölcsön”. Kérdezem: Kj a felelős ezekért a „féligkész” árukért? ★ — Még az elmúlt év karácsonyán történt, hogy este 10 órakor a gyöngyösi állomásra egy kocsi élő sertés érkezett a gyön- gyösoroszJ tsz címére. A küldeményt, mivel tenyésztésre nem voltak megfelelőek a sertések, nem fogadta el a címzett. Gyöngyös állomás táviratilag kérte az egri Állatforgalmi Vállalatot, mint feladót, hogy intézkedjen a sertések elszállítása ügyében. A vállalat a gyöngyösi kirendeltsége útján intézkedett is: a to- vábbtenyészté're küldött élő sertések december 24-én este 10 órától december 28-ig, 14—16 fokos hidegben várták az intézkedés eredményét a vasútállomáson. Csak a gyöngyösi vasutasokon múlt, hogy nem döglöttek éhen, nem pusztultak el az értékes jószágok. „Kit terhel a felelősség ezért?” — kérdezi levelében Bakó János MAV-intézö. KÖNYVESPOLC Ererjburg: „Kilencedik hullám“ Az elmúlt közel egy évtized alatt hatalmas fejlődésen ment keresztül az évszázados Eger város, a megyeszékhely. Hivatalos adatok szerint a fel- szabadulás előtti 27.800-ról 38.000 fölé emelkedett a lakosság száma, ugyanakkor a lakásépítkezés nem tartott lépést a fejlődéssel, sőt egy egész sor vállalat, az amúgyis lakásínségben szenvedő város lakószobáit foglalta el. Jellemző, hogy az ugyancsak hivatalos adatok szerint 403 olyan lakást foglaltak el a különböző kis- és nagy vállalatok, amelyek mindenkor lakás céljait szolgálták. A város lélekszámának nagyarányú növekedése, ugyanakkor a lakások bizonyos arányú csökkenése, mindenki előtt világossá teszi, hógy napjaink egyik legégetőbb egri kérdése a lakásprobléma, hogy a városi tanács kommunális osztályának igen nehéz feladattal kell megbirkózni az igénylések figyelembevételénél. Előfordult, hogy egy lakásra 19-en adták be igényüket, s ezeknek nagy része jogosultnak is bizonyult. Ennek ellenére, vagy éppen ezért a lakásgazdálkodás terén egész sor olyan hiba merült fel, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. A meglévő, s igen súlyos nehézségek a városi tanács kommunális osztályát nem egyszer törvénytelenségekre ragadtatta, nem egyszer lelketlen, bürokratikus módszerrel bántak és bánnak a dolgozók ügyes-bajos dolgaival. Az osztály dolgozói, elsősorban Zagyvái Sándor osztályvezető és Herényik Béláné lakásügyi előadó nem látják a fától az erdőt, nem látják meg a tényleges nehézségek között azt az utat, melyen járniok kell, hogy valóban a dolgozó nép érdekeit szolgálják. Ha valaki lakáskérelemmel fordul a kommunális osztályhoz, rövid úton megkapja a választ: „Keressen, majd mi kiutaljuk“. Valóban az osztálynak nincs lakáskészlete, amelylyel gazdálkodhat, tehát látszólag az eljárás csak ez lehet. De egyrészt az a merev irodahang, ahogyan a felekkel bánnak, másrészt az a módszer, ahogy a „felkutatott“ lakás kiutalásánál eljárnak — megengedhetetlen. Álljon az utóbbira itt egy példa a sok közül. Megyeri Miklósné, a Kohári-utcában igényelt lakást. A nagy lakás bérlőjének a „helyszínelés“ alkalmával Herényik Béláné kijelentette: „Csak azért jöttünk ki igényelni, hogy lerázzuk Megyerinét a nyakunkról. A megyei tanács úgysem járul majd hozzá“. De van ennél felháborítóbb eset is. Bárány József, a Makiár i-utca 1. szám alatt, utcára nyíló egyszobás üzlethelyiségben lakik negyedmagával, két éve kér már lakást, s bár a megyei tanács többízben kifejezetten utasította a kommunális osztályt, hogy utaljon ki lakást Bárányéknak, azóta sem történt semmi ebben az ügyben. Még ennél súlyosabb helyzetben van Kovács Istvánné, az Egri Dohánygyár munkásnője, aki hat gyermekével a Bástya-utca 30 alatt egy ablaktalan nyárikonyhában lakik. A lakáshivatal vezetői látszólag itt jogosan hivatkozhatnának az „objektív“ nehézségekre. De a tényeket nem lehet letagadni, nem lehet letagadni azt, hogy 1953-ban 355 lakást utaltak ki; s nincs ember, aki elhinné, hogy ennyi közül ne lehetett volna Bárányéknak, Kovácséknak megfelelő lakást juttatni. Csak szív kellett volna hozzá. De a szív, meg a tervszerűség dolgában nem jó helyen kereskednénk a kommunális osztályon. Szív helyett szívtelenség, tervszerűség helyett terv- szerűtlenség — ez jellemzi nem egyszer az itt dolgozókat. A Vörösmarty-utca 32. szám alatti egyszoba-konyhás lakást egyszerre hárman igényelték: egy magános nő, egy kétgyermekes család, s egy szülés előtt álló asszony. A tervszerűség nagyobb dicsőségére, a megyei tanács kommunális osztályának egyenes utasítása ellenére, a lakást az addig albérletben lakó magános nő kapta meg. A szívtelen, a tervszerűtlen munka előbb-utóbb súlyos törvénysértésekhez is vezet. így volt ez, s nem máskép a lakáshivatalnál is. Az elmúlt évben koholt vádak alapján egyszerűen kipakolták lakásából Cserháti István egri lakost. S hiába születtek a határozatok, a végzések: a megyei tanács utasított, de a lakáshivatal a füle- botját sem mozgatta ebben az ügyben. A kommunális osztály hibáiért a városi tanács volt elnök- helyettesét. Bóbita Jánosnét is felelősség terheli, aki nemcsak eltűrte, de nem egyszer egyenesen utasított a törvénysértésekre. De felelősség terheli a végrehajtó bizottságot is, mely nem teremt rendet a kommunális osztályon, bár a panaszok százairól maga Nagy Sándor VB-elnök is tud. A megyei tanács illetékes osztálya sem tudott mindenkor érvényt szerezni akaratának, szórványos figyelmeztetésekkel, végre nem hajtott fegyelmikkel foltozgatta a városi tanács kommunális osztályának hibás munkáját. Még egyszer hangoztatjuk: nem csodákat vár a város dolgozó népe a lakáshivataltól, hisz csak addig lehet nyújtózkodni, ameddig a takaró ér — hanem csak észszerű „nyújtózkodást“, méltányosságot, törvénytiszteletet: egyszóval a dolgozó nép becsületes szolgálatát. A városi pártbizottság, ha kissé megkésve is, napirendre tűzte és január 27-én tárgyalja a városi tanács kommunális osztályának munkáját. Az értekezlet tapasztalatait, az ott elhangzott javaslatokat meg kell szívlel- lelnie a városi tanács végrehajtó bizottságának, s most már végérvényesen rendet kell teremteni a kommunális osztályon. Ezt kívánja a tanácsok becsülete is. Séta a Mátrában Vasárnap délután ragyogó napsütésben indultunk el családommal a Mátrába, hogy élvezzük a tél örömeit. Mátraházán gyönyörű hóesés fogadott bennünket. Az itt üdülök és kirándulók százai sietlek, ródliztak, hócsatáztak, szóval evezték mindazt a szépet, amit a téli Mátra nyújtani tud az itt pihenő dolgozóknak. Amint elnéztem a kipirult arcú vasutast, aki nevetve bukfencezett ródlijával a térdigérő hóban, önkény‘elenül eszembe jutott a múlt. Mit is látott az elmúlt rendszerben mindebből a szépből a vasutas, vagy a mellette álló ragyogó-szemű tsz-tag. Semmit. Csak néha, ha már elrongyo'.ódva kezébe került a polgárok lapja: a „Színházi élet", akkor láthatták a Mátrában síző grófnőt, vagy nagybankost. Kacagás, gondtalan szórako- zás, pihenés, sízés, ródtizás, a hótól terhes fák, a meleg, tágas, napfényes üdülök mind- a dolgozóké, a gyárimunkásé, a vasutasé, a tsz-tagé. Igen a nagybajúszos öreg bácsié, aki 12 társával üdül Ut. Es vacsoránál meghatottan emellé fel poharát. Nem tudta magát cifra nyelven kifejezni, csak ránézett a mellette ülő nagyüzemi dolgozókra és azt mondta. — Köszönöm maguknak elvtársak — mit köszönök? mindent, amit át láthattam, amit itt nekem nyújtottak. Hát igen, mi is köszönjük maguknak elvtársak, akik áldozatos munkájukkal kiharcolták, hogy a Mátra ma már mindnyájunké. Héber Ernő levelező A „Kilencedik hullám“, a „Vihar“ című nagy regény folytatása. A világesemények fonalát körülbelül ott veszi fel a szerző, ahol előző művében abbahagyta. A főszereplők többségének élete — már akik átvészelték a második imperialista világháborút — az új regényben tovább folyik. Ez a körülmény azonban nem fosztja meg a regényt önálló jellegétől. A könyv mondanivalójának lényege: a háború és a béke erői között folyó küzdelem. Cselekménye 1948-ban kezdődik és 1951 májusában zárul, átfogja a Szovjetuniót, Franciaországot, az Egyesült Államokat, Németországot, Csehszlovákiát, Erenburg valameny- nyi szereplőjét a típusábrázolás és egyénités magasfokú művészetével jeleníti meg. Felidézi a szovjet nép életét, amelyen áthat a háborút követő alkotó munka lendülete. Valóra válnak azok a szárnyaló tervek, amelyek közül nem egy még a háború előtt, vagy éppen a harcok tü- zében fogamzott. Dumas professzor emberi nagysága ebben a könyvben bontakozik ki igazán, aki tudásával, tapasztalatával küzd a békéért. Az író fényt vet különböző országok osztályharcainak frontszakaszára, az amerikai uralkodó körök embertelen fajgyűlöletének sötét jelenére, az amerikai nagytőke undorító képmutatásaira. A történelem levegője élteti a regényt, melyben megtaláljuk a feleletet korunk számos égető kérdésére. A szovjet ember és szovjet író kettős felelősségtudata, humánuma, a művészi megformálás és szerkesztési biztonság avatja ezt a könyvet a békeharc egyik leghatásosabb irodalmi fegyverévé. VOLT EGYSZER egj^ király, volt annak egy nagyon szép lánya, Ibolya, meg egy második felsége. A mostoha boszorkány volt és nem szerette a lányt sohasem. Egyszer azt mondja az urának: — Ezt a lányt férjhez kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a három próbát. Mentek sokan nézni Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki sem állta ki a három próbát. Meghallotta ezt a szomszéd király, azt mondja a fiának, Rózsának: — Eredj, nézd meg azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó ember. Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is a királylánnyal beszélt: — Hozzám jössz-e, szívem szerelme? — Jaj, ne kérj meg — válaszolta Ibolya — mert a gonosz mostohám három kérdést intéz hozzád, azt nem tudod megfejteni. De nem ijedt meg Rózsa, bement a királyhoz, megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement és azt mondta: — Ha a három próbát kiállód, akkor elviheted Ibolyát, másképpen nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan, a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol. Elment Rózsa nagybúsan, egyenest Ibolyához: — No, min búsulsz? — kérdi tőle a lány. — Ja], nem tudom megtenni, amit a mostohád kér, akkor pedig nem leszel az enyém! Azt mondta, hogy azt a nagy hegyet az éjszaka hordjam el, a helyét ültessem be szőlővel, szüreteljem le, holnap délben szép piros borával tisztelegjek nála! — Csak ez a baj? — mondja Ibolya. — Akkor csak feküdj le nyugodtan, kelj fel hat órakor reggel, öltözz fel, úgy gyere hozzám! LEFEKÜDT ROZSA, másnap reggel, mikor felkel és kinéz az ablakon, nem lát hegyet seholsem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya szobájába. Ibolya tartja kezében az üveg piros bort. — Itt van, vidd a vénasz- szony szobájába, add oda neki! Mikor a vén boszorkány meglátja, hogy Rózsa hozza a bort, a méregtől majd megpukkad, de azért azt mondja: — Ez már idáig jól van. De látod azt a nagy erdőt? Kivágod a fáját, ölbe rakod, a földet felszántod, beveted, holnap reggel szép kalácsával tisztelkedel nálam. Elment Rózsa nagybúsan Ibolyához: — Második kívánsága anyádnak, hogy ezt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a földet felszántsam, bevessem búzával, holnap reggel szép búzakaláccsal tisztelkedjem nála. — Hó, csak ennyi a baj! — mondja Ibolya. — Feküdj le, reggel kelj tsT irat órakor, gyere be hozzám. Rózsa lefeküdt. Mindjárt reggel kinéz az ablakon, látja, hogy már csak tarló van a földön. Felöltözik, bemegy Ibolyához, hát ott van a szép kalács. Azt mondja Ibolya: — Vigyed a vénasszonynak! Mikor meglátja a vénaszszony a szép kalácsot, elfogta a méreg. Azt gondolta magában: „No, megállj, csak várjál, várjál, majd a harmadik parancsot tedd meg, tudom, vége lesz az életednek!“ Aztán fennszóval azt mondja: — Van nekem három paripám, ha meg tudod nyergelni, tiéd lesz Ibolya! Elment nagybúsan Rózsa Ibolyához, mondja neki: — Most segítsél, kedves Ibolyám! — Mit parancsolt most az a gonosz asszony? — Azt mondta, van neki három paripája, ha meg tudom nyergelni, csak úgy leszel az enyém. — Jaj, kedvesem! — mondja Ibolya — ez lesz a legnehezebb! Az első paripa az apám lesz — a boszorkány átvarázsolja paripának — az apáf mat kicsit kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt, hogy a harmadik ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom! ROZSA MEGINDULT az istálló felé, kivezette az öreget, felült a nyeregbe, egyet fordult vele, leszállóit róla, bevezette az istállóba. Azután kivezette a vén boszorkányt, felült a hátára, jól megnyergelte, jól megsarkan- tyúzta. Mikor már nem tudott menni, leszállóit róla, bevezette az istállóba: — No, vén kutya — mondta neki — kellett ez neked? Kivezette a harmadik paripát,—gyöngéden ráült, t-gyc-t fordult vele, bevezette az istállóba, selyemkendőjével végigtörölte, azután hazament. Másnap elment Ibolyához. Mondja neki Ibolya: — Letelt a három próba, de azért mégsem adnak neked! — Akkor megszöktetlek — mondja Rózsa. — Kerítünk egy tűt — mondja Ibolya — megszúrjuk kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra, míg az fel nem szárad, ha kiáltja a mostoha nevünket, felelnek azok rá. Ahogy mondták, úgy cselekedtek, avval elszöktek. Egyszer csak kiáltja a vén boszorkány: — Rózsa, Ibolya! <— Itt vagyok, itt vagyok! — felelnek rá a vércseppek. Megnyugodott a vén boszorkány, lefeküdt újra. Ezalatt már messzire ért Rózsa meg Ibolya. Egyszer azt mondja Ibolya: — Nézz hátra, ég a fülem, úgy hallom, apám jön. Hátranéz Rózsa, hát az öreg ment utánuk szél alakjában. Hátravetett Rózsa egy fésűt, olyan erdő kerekedett a háta mögött, hogy mikor kijutott az öreg az erdőből, ők már hetedhét országon túl voltak. Mondja egyszer Ibolya Rózsának: — Nézz hátra, viszket a fejem, most a vén boszorkány jön. Hanem te itt tóvá változol, én meg kacsa leszek benned. ÜGY IS LETT. Mire a boszorkány odaért, akkorra Ibolya vígan úszott a tóban. De nem azért volt boszorkány a boszorkány, hogy meg ne tudja, hogy kicsoda az ott a vizen. Leszállott a söprűnyélről, belement a tóba: — Na megállj, csúflány — mondja — majd megfoglak én most! De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb úszott a tóba, ahol a legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak Rózsa birodalmáig. A vénasszony pedig hazament, jól elverte a vénembert otthon: — Te vagy az oka, hogy ilyen a lányod! — mondta. Az nyát, hogy Rózsa felejtse el. Hát amint megy Rózsa meg Ibolya, azt mondja Ibolya: — Eredj te előre, én csak az apád házáig megyek. Ha kellek, eljöttök értem, majd én addig kőből palotát építek. Elindult hát Rózsa egyedüli Az apja éppen a kapuban ült: — Ugyan, hol jártál, merre jártál, hogy ilyen sokáig odavoltál? — kérdi a fiától. De az elfelejtett mindent, nem tudott szólni semmit se. — No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap lesz a lakodalom! — mondja az apa. — Jól van édesapám, itt is az ideje! Másnap jöttek is a lakodalmasok. Volt ott tíz cigánygyerek is< Ibolya azoknak mondta: — Nektek adom a palotát, ha kiáltjátok, amit én mondok. Hát amikor odaér Rózsa a menyasszonyával, kiáltja is a tíz gyerek: — Ne feledkezzenek a szegény árvárul, mint feledkezett Rózsa Ibolyárul. EKKOR JUTOTT csak eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van. Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szalad, a menyasszony pedig a nak is volt másik vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart férjhezmenni, mert gazdag volt. Aztán mindnyájan megesküdtek, a menyasszony a vőlegényével, Rózsa meg Ibolyával.
