Népújság, 1953. augusztus (62-70. szám)

1953-08-09 / 64. szám

3

1953 augusztus §.

NÉPÚJSÁG

Nagyot kattant a rádió, Cuca Gáspár elgondolkodva dűlt hátra a széken. Sötét volt a szobában, s most, hogy a világvevő fénye is kialudt, csak a cigaretta parazsa vereslett fel olykor-olykor. Elgondolkodva szuszogott, rágcsálta, ízlelte magában az előbb hallottakat.

— Okos szerszám ez a rádió!

1— mormolta maga elé. En édes jó istenem, kis doboz és belefér az egész világ, még Amerika is. Varázsló volt aiz, aki kitalálta.

— Szóval 26-ig lehet. Hogy az ég szívja fel őket, ezek meg hallgatnak róla. Ki lehet lépni, önkéntesség. Frászkarika! — csapott dühösen a levegőbe. Ha most nem hallgatom... ámbár, lehet, hogy tényleg kiléphet az ember — de mi lesz a többiekkel, meg a sok jószággal, meg a...?

Hirtelen felugrott, villanyt gyújtott, előkotort egy gyűrött papírt, valahonnét ceruzát, s körmölni kezdett. Neveket írt sorba, egy-egy névnél megállt, gondolkodott, bólogatott, vitatkozott magában. Lassan, vagy tizenöt név sorakozott fel a papíron. Cuca Gáspár nagyot nyögött, kifáradt a szokatlan munkától. Régen tervezgetett, gondolkodott ennyit. Majd hirtelen elvigyorgott:

— No Cuca — biztatta magát — most itt az alkalom, hogy megmutasd, ki vagy. Aj, nem ismernek téged még a faluban ...

Az Üj út termelőszövetkezet irodájának ablaka hadat üzent a vasárnapi estének. Márton v. János elnök, sovány, energikus fiatalember, tarkóra tóit sapkával, meg a mindig borotválat- lan, csendes szavú Gancza Péter brigádvezető vitatta a holnapi napot.

— Erő kell, sok kéz — magyarázta az elnök. A terpesi tagban még lábon áll a búza, emitt hordani kell, a másodvetés, tarlóhántás, kapálni kéne a kukoricát is. Hogy csináljuk, hogy jó legyen? Mi? — szögezte rá a szemét Gancára.

Az egy ideig némán bámult ki az ablakon.

— Vontató kéne a hordáshoz

— fordult az elnök felé. — Legalább nyolc ember, nyolc kaszás szabadulna fel. Azok Márton Józsi csapatával levágják a búzát, a többiek mehetnek kapálni, asztagolni, vetni. |.

— Az, vontató kellene. Még most átmegyek a gépállomáshoz. Két vontató sokat lendítene rajtunk.

A falu egyik végén a szövetkezet elnöke lépet ki a házból, a másikon Cuca Gáspár. A templom előtt találkoztak.

— Agyisten jó estét Gáspár. Hová mégy? — üdvözölte elsőnek az elnök.

— Én-e? Csak ide ángyomhoz. Szóm van vele.

— Reggel jókor gyere. Most megyek vontatóért a gépállomásra. Eget a munka. A fene egye meg, tavaly az volt a baj, hogy kevés volt, most már meg azzal van bajunk, hogy mindenből sok van. Igaz, ez legyen halálomig a legfőbb baj — tette hozzá mosolyogva. Kezet nyújtott, aztán gyors léptekkel elindult a gépállomás felé.

— Ott leszek, ne félj — mormogta foga alatt Cuca, s két házzal odébb befordult Birinyi István kapuján. Nem telt bele egy rövid óra, a kapu újból kinyílt, s most már ketten indultak útnak. Az éjfél vetette haza Cuca Gáspárt, de a jól végzett munka nyugalmával feküdt le.

Elhallgattak a kutyák. Kovácsék kakasa kidugta; a fejét az ólból, gondosan megvizsgálta a csillagokat és hogy azok fénye erősen halványodott, alaposan kiengedte a hangját. Semmi válasz. Nosza még egyszer. Erre valahonnét már megjött a felelet: Márton v. János egy ugrással taípraugrott. Egyik lába még az ágyban volt, de a másikkal már a konyhában ta- podott. Az asszony még aludt, a kéthónapos kis János égnek tartott kézzel szuszogott mellette a bölcsőben. Ezek a reggelek adták talán a legtöbb erőt ai fiatal elnöknek. A fia, a felesége, meg a szövetkezet

— néha fordítva mondta a sort ■— de ez a három töltötte ki az életét. Mindháromért odaadta volna mindenét. Megállt egy pillanatra a gyerek felett, az asszony felneszeit.

— Mégy már János? Kelek én is.

— Ne siess, lelkem. Korán Van. Nekem még be kell szaladni a gépállomásra, hogy biztos küldjék a vontatót. Ebédhez talán hazajövök — a következő pillanatban már az utcán loholt.

A két vontató szorgalmasan kordta a kereszteket, szaporodtak a megkapált sorok, dűltek a rendek a terpesi dűlőben. Az egyik kasza mögött Cuca Gáspár lépegetett izzadtan, időnként rá-rápillantott Dani Bálintra. Megtermett mogorva ember volt az, úgy szerette a földet, meg az igazságot, mint szomjas ember a vizet. Jó 16 holdat hozott a szövetkezetbe, de nem ez, hanem kitartása, becsületes munkája hozott számára tekintélyt. Nem nagyon akart annak idején belépni, nyomták, tolták, de most, hogy benn van, hát dolgozik, mintha hajtanák. Cuca Gáspár már most alig tud vele lépést tartani, pedig még csak a kukorica tetején jár a nap.

— Szép ez a búza — jegyezte meg hirtelen.

— Az, szép — jött a szűkszavú válasz.

— Kár, hogy elviszi javát az állam.

Erre már nem jött válasz. Más oldalon kell megpróbálni.

— Te Bálint. A Bimbó, amit behoztál, baja van.

— A Bimbó? — horkant fel Dani Bálint, s megállt egy pillanatra.

Helyben vagyunk.

— Az. A Bimbó. Hiába dicsérjük az ören Baloghot, csak nem övé a jószág. Nem volt annak világéletében még egy kecskéje sem. Mit törődik ő más gonddal nevelt jószágán, meg aztán nem is ért hozzá. A közösbe csócsára megy sokminden.

Dani Bálint nagy jószágnevelő volt világéletében. Bikája díjat nyert már egyszer a nemzetközi vásáron, kiváló tehén a Bimbó is. Ettől félt ő mindig, hogy a jószággal nem bánnak jól. De kötötték az ebet a kafóhoz, hogy Dani így, Bálint úgy, a közösre nagyobb a vigyázat, mint az öregasszony egy tyúkjára. Es most tessék. Beteg a Bimbó. Nem sokra tartja Cucát, munkáját meg aztán igazán kevésre, de nem kell ahhoz különösebb ember, hogy egy jószágról megmondja, ha baja van.

— Az új miniszter, az a Nagy Imre is ezért mondta, hogy az egyéni gazdák a falu dereka — ütötte tovább a vasat Cuca. Az este beszélgettem az öreg Birinyivel, tudod, ki akar lépni.

— Kilépni? Hát honnan tudtam volna én? — csodálkozott el Dani.

— Ki bizony. Azt mondta megunta már, hogy az elnök cselédje legyen. Tacskó kölök még és ő parancsolgat. Itt a jó termés, de majd megint elosztogatja: gépállomás, szerződés, beadás, tudja mifene még. Megint nem lesz kenyerem, mint tavaly, már magamra se tudok mit húzni.

— Dolgoznál jobban — mormolta a foga alatt Dani.

— Szóval azt mondta, hogy írjak alá én is az Ívnek még idejében.

— Milyen ívnek? ...

— Hé emberek, lemaradtatok — kiáltott közbe a tábla széléről Ganca. — Talán szerelmet Valitok egymásnak?

— Az istenedet, hogy te is most tudsz jönni — dünnyögte az orra alatt Cuca és dühösen belevágott a rendbe. Este együtt ballagtak hazafelé. Cuca várt, kezdje a másik.

— Megnéztem a Bimbót, nem látom, hogy beteg volna — törte meg a csendet Dani.

— Nem venni azt így rögtön észre, nem te vagy most vele. Különben az öreg Balogh mondta Birinyinek.

— Milyen ívről beszéltél te?

— Hát, aki ki akar lépni, annak 26-ig alá kell írni az ívet, mert ha nem, többet ugyan ki nem léphet.

— Ugyan? Hisz azt mondták, hogy október 1 után ...

— Mondták, mondták! Mondtak már ezek sokat. Tudom én, hogy kerültél közénk! Azt mondták ugye, hogy önkéntesség, csak az lép be, aki akar. De neked hozzátették, hogy az adót meg lehet emelni még kétszeresére is. Azt is mondták, hogy a tanács a mienk, mégis az elnök, mert vagy tíz éve összeszólalkoztatok, úgy kiutasított, mint egy taknyos gyereket, amikor a pótkivetés ellen ágáltál. Mondani sokat lehet!

Dávid Bálintban felszakadt a seb. Becsülettel beadta a búzát és búzában a kukoricát. Hát nem elvitték mégis azt a kis kukoricát, mikor szólt, az elnök rendőrrel fenyegette, meg kiutasította az irodából. De hát ő nem is akar kilépni, jól meg van itt, becsülik, úgy hírlik, jövedelem is lesz. De a Bimbó...

Cuca fél szemmel figyelte emberét, azután csak úgy hozzátette.

AZ IV

(ELBESZÉLÉS)

— Vagyunk már vagy tizen- ketten, akik aláírták.

— Vagyunk?

— Hát én is kilépek. Kódisok ne éljenek az én földemből, az én véremből. Nem tudom én azt nézni, amit itt megy. Dobálták a szavakat, hogy majd a gép, azt nézzük meg, s mégis mi vágjuk a búzát. Ki lehet lépni, hát kilépek. Jobban éltem én egyedül, ezután is így lesz. No isten áldjon — búcsúzott Bálinttól.

— Te Gáspár, még egy szóra. Kik azok, akik aláírták?

— Nem tudom pontosan. Az öreg Birinyiné! van az ív. Nézd meg, majd megtudod. De jól gondold meg, nehogy aztán ököllel töröld a szemed.

Dani Bálint tépelődve lépdelt hazafelé, aztán hirtelen meggondolta magát, s megindult arra, amerre Birinyiék laknak.

Délre végeztek a búzával, keresztekbe rakták a kévéket, de csak úgy tessék, lássék. Cuca rákönyököl; áz egyik keresztre, előkotort zsebéből egy megkínzott Kossuthot, azután odafordult a mellette állóhoz. Nem nagy eset, iszákos, ingatag ember volt mindig Kiss Pali János. Odahajolt, ahol többen álltak.

— Ezért lépünk mi ki komám. Aláírtam én is, Birinyi is, meg még egy jó néhányan. Nem erőltetünk, a magad dolga, de jobb, ha velünk tartasz. Hallgattad a Rákosi-beszédet! Megmondták abba is, hogy az egyéni gazdák vannak többen, ott az érték. Belátták ezt a kommunisták is... — toldozta tovább a szavakat.

— Hát az elnök tud-e róla?

— Minek az. Parancsolgasson majd saját magának, meg a kölykének, ne nekünk. Egy utcában lakunk mi komám, nem igaz? Már csak ezért is illő, hogy összetartsunk.

Kiss p. Jánosnak eszébejutott ez az összetartás. Ismeri régről Cucát. Szívesen adta kölcsön két ökrét szántani, ha cserébe neki is felszántották, hol a búza, hol a kukorica alá valót, különösen annak, akinek szemrevaló volt az asszonya. Összetartás? Csak ezt ne mondta volna, hisz azelőtt a köszönését se nagyon fogadta, akkor is, most is arra járt mindig, ahol nem nagyon lehetett találkozni a munkával.

— Nem tudom mit csináljak, majd még meggondolom.

— Gondold komám, gondold, de ne feledd, csúffá is lehet tenni valakit. Az unokaöcsédde! különben mi van, még most se tudják róla, hogy nyilas volt

— kérdezte meg hirtelen Cuca Gáspár ártatlanul. — Igaz, kevesen ismerik és hát tudod, ösz- szetartás — nyomta meg a szót fenyegető éllel.

Kis p. János összerezzent. Mit akar? Mit tehet ő az unokaöcs- cséről. De mit lehet tudni, mire képes ez, mit hazudhat és neki pedig nem nagyon hisznek az emberek. Eljátszotta a szavát az itallal.

— Jó, aláírom én is.

— Hová ez a nagy bámulás

— reccsentett rájuk hirtelen az elnök.

— Kifelé — vágott vissza Cuca Gáspár jelentőségteljesen.

— Hát nézzenek inkább befelé és nyomni a munkát, hadd legyen minél több a jövedelem

— azzal tovább sietett.

— Tudjuk, mi, hogy hova nézzünk — vigyorgott teli szájjal Cue*.

Másnap reggel 18 ember nem jött munkába. Akik meg dolgoztak, azoknak is egy része csak tessék-lássék végezte a munkát. Az Űj út elnöke, a munkába feledkezett tagok, nem tudták elképzelni, mi üthetett az emberekbe. Ha nem végzik e] idejében a hordást, a már úgyis megkésett aratás miatt, igen nagy' lesz a szemveszteség. Elhúzódik a cséplés is, több mint 100 hold várja a tárcsát, ugyanannyi a másodvetést, óit a rétkaszálás is az ártéren, meg majd a kukoricatörés. Baj lesz ebből, nagy baj.

A tanács előtt beszélgettek erről vagy öten. Ganca, az elnök, meg három másik szövetkezeti tag.

— Hallottam én valamit —•. hozakodott elő óvatosan Tóth, az „öreg tizenkilences”, ahogy egymás közt nevezték. Nálam is voltak az ívvel.

— ívvel? — hökkent meg az elnök. — Miféle ívvel?

— Hát avval, amelyikbe kérik a kilépést, de azonnal. Van lajta vagy húsz név, Kiss, Birinyi, Cuca, meg Dani Bálint

is.

— Az istenségit magának!

Hát mért nem szólt eddig?

Hogy most nincs itt Péter! — soha nem érezte ennyire Márton, hogy mit jelent a párt,

hogy mennyire hiányzik Vágó Péter üzemi párttitkár. Iskolán van, nem is tudja hol. Igaz,

hogy nem is kérdezte tőle.

— Gazda nélkül a nyáj — mormogta maga elé. Hát most mi a fészkes fenét csináljunk. Azt a keservit — topogott tehetetlenségében ide-oda. — Szó- va,l így, szervezkednek. Mérget rá, hogy Cuca az a gazember, meg Birinyi a csendőr após mozgatja az embereket.

— Az meglehet — hagyta rá Tóth. Egy pillanatig töprengve hallgatott, aztán felvillant a szeme a jó gondolattól. — Szólni kéne a< járásnak!

— Szólok — kapott a javaslaton az elnök, s faképnél hagyva az embereket, elrohant.

A járási titkár feszült figyelemmel hallgatta az elnök szavait. Időnként végigsimította rövidre nyírt haját, értelmes, nyílt tekintetével, újra és újra végigméregette az embereket, mint csata előtt a hadvezér a katonáit. Vagy tízen ültek a szövetkezet irodájában, a néhány párttag, mint az öreg, Tóth, Róka József, az elnök, aztán meg Patyi Sándor, a szövetkezet legöregebb, de 350 munkaegységet teljesítő tagja, Ganca, meg a többiek is, a legjobbak, a leg- szívósabbak, mint a tavaly belépett 15 holdas Kocsis Dénes, Dani Bálint tőszomszédja. Jó órája folyt már a szó. A járási titkár időnként jegyezgetett, majd, hogy az elnök abbahagyta, hallgatott egy ideig. Váratlanul odafordult Gancához.

— Na elvtárs, mit gondol, mi a teendő?

Ganca megdörzsölte borostás állát, aztán halkan megjegyezte:

— Éppen azt szeretnénk mi is tudni. Mert bizony így baj lesz a betakarítással, meg az elsőséggel is, lefőz az Ezüstkalász. Dehát csak nem kö- nyörgünk nekik? Menjenek, jobb, ha hull a férgese.

A többiek helyeslőén rábólintottak.

— Férgese? Hát kik is azok, akik aláírták az ívet?

Az öreg Tóth sorolni kezdte: Kiss p. János, Nagy Domonkos, Vona Péter, Cuca Gáspár, Bi- rincsik József...

— Ki ez a Nagy Domonkos? — vágott közbe a járási titkár.

— Jól dolgozott az mindig. Öt holdat hozott be. Felesége is eljár a munkába. Ha jól gondolom, van vagy 350 munkaegysége, s ha beválik a számítás, kap vagy 35 mázsa; gabonát. En nem tudom, mi üthetett belé? — vélte az elnök.

— Na jó, tovább.

Tóth folytatta, csak úgy emlékezetből.

— Dani Bálint? Ez az, akinek a volt tanácselnökkel hi- bádzott a dolga? — kérdezte a titkár.

— Az — bólintott rá egy alacsony, tömzsi kis ember, Róka József, akinek a nevével ellentétben éppen, hogy nagyon is egyenes volt a természete. — Dolgos ember ez a Dani, igazságszerető. Bár volt vele egy kis baj, amit mondott is az elvtárs. Kórózs, a januárban leváltott tanácselnök, az a kulák- mentő fickó, őt is kizavarta egyszer az irodából. Rettenetes, hogy a szívére vette.

így beszélgették meg sorra az aláírókat. ,

— Látja Ganca elvtárs, majdnem mind becsületes ember, jó dolgos kéz, — jegyezte meg végül is a járási titkár. Miért volnának ezek „férgesek".

— Hát ami igaz, az igaz — szólalt meg csendesen Patyi. Csakhogy mégis aláírták az ívet. Nagy visszhangja van ám ennek, az Ezüst kalászban is valami ilyesfajta kapott lábra. Azzal jött haza az asszony este, hogy kérdezték tőle odaát, kilépünk-e. Megüzentem az asszonnyal, hogy én majd csak akkor, ha a koporsóba lépek.

A járási titkár egy pillanatra tanácstalanul nézett az emberekre. Nagyobb a baj, mint sem gondolta. Ezeken az embereken múlik, akik itt ülnek, bomlik-e vagy sem a szövetkezet.

— Maguk szerint Cuca meg Birinyi a bajkeverő, ők vitték el Tóth elvtárshoz is az ívet. Ezeket kell jól megnézni.

— Nem kell azokat olyan sokat nézni. Úgy kerültek be, mikor volt a nagy fejlesztés. Le akartuk főzni akkor is az Ezüst kalászt. Cuca apjának jó 50 holdja volt, maga is hozzáenyvezett volna az örökölt húszhoz még annyit, ha lehetett volna — magyarázta Róka.

— Birinyinek meg csendőr a veje és ő maga is nagy kupec. Hátul járnak a munkában is: Birinyinek jó, ha van 70 egysége. Semmi emberek ezek — legyintett fitymálólag Kocsis Dénes. Csak azt nem értem, miért nem mentek egymaguk a fenébe, senki sem siratta volna őket, mért kellett megbolondítani az embereket.

— Miért? Nekik nem a csoport az egész szövetkezeti mozgalom a nem jó. Kilépni? Azzal még nem tettek semmit. Felbomlasz- tanj a csoportot, halászni a zavarosban, sokat markolni ai nagy pofával, meggazdagodni a közösből, ezt akarják — talált hangjára a járási titkár.

A jószággondozó Baiogh már m.aga előtt látta, hogy vezetik el Cucáék a gonddá] ápolt teheneket. Gaïica a hatalmas táblákat látta; széthasogatva, az öreg Tóthba pedig belehasított a csúz, amit tavaly télen szerzett, amikor a jószágnak való takarmányért járta a megyét.

Az elnök szólalt meg először:

— Csoportgyűlés, leleplezzük és kizárjuk ezeket.

— De megvan-e a többség a kizáráshoz, hiszen egy nagy csomó ember aláírta; az ívet' — vetette közbe a jószággondozó Balogh.

A járási titkár hálásan nézett a megszólalóra.

— Erről van szó, elvtársak. Először azokkal kell beszélni, akik felültek Cucáéknak. Meg kell nekik magyarázni, hogy az állam úgy áll maguk mögött, mint a pajzs. A beadást tíz százalékkal mérsékelték. Ha jó! számolom, csak búzából 124 mázsát jelentett. Akinek nagy a családja, egy holdig mehet a háztája. A hitei- és adóelengedés. az is vagy 300.000 forint, a vízkár-, fagykármérséklés, a tavalyi beadás hátralék elengedése: legalább két kiló gabonával, meg vagy öt forinttal magasabb így az egy munkaegységre eső jövedelem. Na és nem utolsósorban a 10—12 mázsás búza, az előrelátható harmincmázsás kukoricatermés .. , Elvtársak ván itt muníció, rajtunk a sor... '

Az öreg Tóth elvigyorodott. Füitől-fülig szaladt a szája;, aztán felállt, megrángatta a nadrágját:

— No, én megyek,,, a csatába.

Az ajtóból még visszafordult, s megjegyezte: — Meglátogatom Bódisnét. te meg, Paityi bácsi, jó volna, ha Vona Péterhez mennél.

Mire észbekaptak, már csak ketten ültek az irodában: a járási titkár, meg az elnök. A többi elment, ki-ki a maga emberéhez.

— No beszéljük meg a csoportértekezletet — könyökölt az asztalra a járási titkár.

— Beszéljük — hagyta helybe gondtól fáradt hangon Márton.

Először a sipító hangú Bódis- né lépett be a terembe. Körülnézett és egyből leült az első sorba;. Azután Róka meg Vona Péter topogott be. ők a legutolsó sorba ültek. Ki ide, ki oda, hamarosan megteltek a padsorok: itt volt már Nagy Domonkos, Ganca, Dani Bálint, s középen ott ült már Cuca, meg Birinyi — szóval összegyűlt a tagság, mégpedig teljes számban. Valami lógott a levegőben, érezni lehetett a feszültséget. Cuca hangoskodása sem volt most valahogy igazi.

— ügy ülünk itt, minta túzok madarak — sütögette a; tréfát, de sovány visszhangra talált. Az emberek egymásközt beszélgettek fojtott, duruzsoló hangon.

Bejött az elnök, mögötte a járási titkár. Leültek. Mindketten izgatottan nézegettek jobb- ra-balra, a titkár kétszer is ivott a; pohárból, de észre se vette. Most dől el, elég szilárdak voltak-e a „szilárd emberek“, elég voit-e és jó volt-e a muníció. Márton állt fel. üdvözölte az értekezletet:

— Tagtársak, elvtársak! Mai csoportértekezletünkön a belső életről, a további jó, közös munka sorsáról lesz szó. Jól kezdtünk, a kormány pro- grammja nagy segítséget adott mostani munkánkhoz, a jó terméskilátások folytán csak búzából hat kilót tudunk osztani előlegnek. Az utóbbi napokban azonban megállt a munka ...

Cuca- oldalbaíökte Birinyit, s odasúgta:

— Figyelj csak ide.

... megbomlott a fegyelem. Azt kell megbeszélnünk, mitévők legyünk, hogy...

— Nem kell itt öcsém, sok beszéd — ugrott fel Cuca — engedjetek utunkra minket. Kilépünk mi a csoportból, aztán beszélgethettek.

— ügy van — harsogott hozzá Birinyi.

— Ki az a mi?

— Itt az ív a kezembe, akik aláírták, hát azok a „mi".

— Olvassa csak fel a neveket — vágott közbe, hangosan: az öreg Patyi.

— Hosszú lesz az — repliká- zott vissza fölényesen Cuca.

— Nem baj, hadd halljuk

— Rendben! Cuca Gábor, már mint én, Birinyi sógor, Kiss p. János, Dani Bálint...

A hátsó sorokban hirtelen valaki felugrott:

— Hogy én? Hogy ezt én aláírtam? Már ilyet ne mondjál, testvér — hördült fel Dani Bálint.

— Elmentél, vagy nem men tél el Birinyi sógorékhoz aláírni?

— Elmenni elmentem, megnézni kik írták alá. De hogy ti is, hát én nem. Ilyen dolcgta- lan léhütőkkel én nem vállalok egyességet soha. Érted -e?

— Szóval alá'hamisitották a nevét? — sipította közbe Bó- disné.

— Hogy az anyjuk űristenit

— ugrott fel az öreg Tóth. Hát emberek. Hallják kik ezek, hallják mit akarnak ezek ,— bökött Cucza és Birinyi felé. — Megint ökröt adni kölcsön, a szövetkezet ökreit persze, cserébe robotért. Kicserélték már a; szekereken a kerekeket is. Minden jó kerék azon a szekéren, amit kinéztek maguknak. A legjobb boronát, ekét reszelőve! jegyezték meg maguknak. Harmadéve küzdünk együtt, most végre itt a;z igazi jó termés, most akarnak meglopni bennünket. És még akadt olyan ember, aki hallgatott ezekre.

— Megfenyegetett — kiabálta el magát Kiss' p. János és dacosan bámult a kétségbeesett arcú Cucára. Azt mondta, megbélyegez, meg előhozakodott az unokaöcsémmel is ...

AJárási titkár, meg az elnök megkönnyébüttén «óhajtott, mindkettő, hagyta, hadd folyjanak a; dühös szavak. Cuca már ijedten pislogott jobbra- balra, Birinyi behúzta nyakát, hogy minél kisebbnek lássák.

— Azzal gyütt hozzám, hogy mindent elvisz idén az állam — sipította megint Bó- disné. Hogy a ragya jöjjön rá, mennyi minden jut a közösből, én meg isíenkedtem, hogyha; így van, én is kilépek. Mert mit hazudjak, cudar rossz volt a tavalyi év. Elég volt belőle, kenyér kell, ha nem adnak megyek. De ti is szégyenkezhettek

— bökött az elnöki asztal felé. Nem mondtátok volna meg tegnapig, hogy mit is jelent a; tiz százalék kedvezmény, meg az a sokszázezer forint adósság elengedés, meg, hogy hat kiló jut csak előlegnek munkaegységre. Azt mondom: én maradok, de csak úgy, ha ők mennek — fordította mutatóujját már meg Cucáék felé.

— ügy van. Ki a rendbontókkal. A legnagyobb munka idején hoztak bajt a nyakunkra. De azokkal is, akik velük akarna menni. Hadd lássuk, álljanak fel, kik azok? — harsogott a sió innen-onnan. Mindenki ülve maradt, még Cuca és Birinyi is.

— Tagtársak én azt javaslom, hogy Cuca Gáspárt és Bi- rinyt zárjuk ki a szövetkezetből. Már csak azért is, mert egyiküknek sincs több mint 70 munkaegysége, a dolog helyett az egyenetlenséget szították — javasolta felállva Tóth.

— Helyes! — zúgott rá a terem.

— Vigyétek az ívet, jó lesz valamire... — sipította Bódis né. Harsány nevetés tört fel, de egyesek szégyenkezve hajtották le fejüket.

Cuca lógó fejjel megindult k;felé, mögötte Birinyi. Az ajtó- ban megállt egy pillanatra, aztán feneketlen dühvel odavetette:

— Taiálkoztink mi még...

— De akkor is mi kergetünk

— vágott vissza valaki a sarokból. Falrengető nevetés kergette hazáig. Cucát és Birinyit Annyit még kihallottak az ablakon, hogy mit mond az elnök:

— Elhullt a férgese, most az a feladat...

Qyurkó Géza

i