Heves megyei aprónyomtatványok 24/Q

alapján ismerem a szerzőt, a kort, esetleg magát a könyvet is- Ennek ellenére elolvasom. Olvasás közben már vázlatotok. Mikor összejött a megfelelő számú vázlat, a könyv elolvasása után kiválasztom azokat, amelyek a legjobban megfelelnek a könyv hangulatának, egységének. Végül elkészítem az illusztrációkat. Beviszem a kiadóhoz. A -szerkesztő megnézi, hümmög. „Szép, szép” — mondja — „de nem gyereknek való”. Vagy: „Igen-igen, de ne így csináld, hanem úgy, mint a múltkor”. És akikor elkezdünk vitatkozni. A művész, aki fejlődni akar, fél, hogy beskatulyázódik. A kiadó pedig nem szívesen cseréli fel a biztos régit a bizonytalan új kedvéért. Pedig nagyon ránk férne évenként egy-két szabadon választott gyakorlat. Ha például az illusztrálandó könyvek némelyikét a művész választhatná ki. De hát ez utópia. Pedig a magyar könyvművészetnek olyan hagyományai vannak, amelyekre bátran lehetne építeni, és ezek közt első helyen említeném a kísérletező kedvet, a művészi újítást. Az utóbbi években megsokszorozódott az illusztrátori munka, a technikai lehetősé gek jobbak lettek. Bízom benne, hogy ez az illusztrációk színvonalán is meg fog lászódnt.

(Kenessei András: Ketten az illusztrációról — Művészet, 1973. 8. sz. 39. oldal)