Heves megyei aprónyomtatványok 23/R

Egy vagy kétfigurás szobrai más témakörökben is az előbbiekével azonos módon, a reá jellemző külső és belső formarend öntörvényei révén nyerik el általános érvényűvé nemesedett tartalmukat. A kő determinált anyagi tu- > lajdonságai és lehetőségei mellett szelektáló érzékével a sommázó előadásmód olyan fokára jut, amellyel maximálisan kifejezi közlési szándékát. Teljesen egyedi művészig arculata, sajátos individuumhoz" kötött plasztikai ahjjztra.k- ciója honi művészetünkben senki máséval sem ct.Zöhösithaiő.Figurális műveinek e csoportjában á legrégebbiek az 1964-ben készült „Napozó” fekvő aktja, és a „Hajmosó” guggoló testhelyzetű, szintén mezítelen nőalakja. Az előbbi — Borics embertípusaihoz mérten — karcsúbb és izgatottabb vonalvezetésű, míg az Utóbbi tömör tömbszerűsége az egészséges, telthúsú magyar asszony ábrázolására adott alkalmat. Ismét látható „Súroló nő”-jét (1966) a testhelyzet legjellemzőbb meglesése, valamint az áttörések egyformán nehezítették a megformálásban. E szobrot azért nem soroltuk a munkával foglalatoskodók csoportjába, mert az egész kompozíciót finoman visszafogott népi humor zamatosítja.

Az esztétikai minőség tekintetében mindmáig határkövet jelentő egyik fő műve a „Ruhaöblögető” (1965, — a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona). Megkülönböztető értéket az ad e nemesen egyszerű, tömören plasztikus, harmonikus és bensőséges parasztasszony figurának, hogy benne szűrődött le és kristályosodott ki évtizedek fáradtságától terhes útkeresése, ebben érett meg a szinte valamennyi egyedi vonást egyesítő stílusa. De nemcsak a megelőző periódusok összegezésében van jelentősége, hanem abban is, hogy előremutat mintegy előrajzolva továbbfejlődésének várható vonalát. Azóta kialakult új periódusának legjellemzőbb ismérve a még fokozottabb egyszerűsödés, de most már az ösztönös megérzés helyett a tudatosan átgondolt formakialakítás birtokában. Az utóbbi évek műveit elsődlegesen már nem a spontán érzelemviszony hevíti: analizáló képességének fejlődésével az érzelmek skáláját a plasztikai formák váltakozó rendszerével szinkronizálja. A „Fekvő nő” (1967), az „Anya gyerekkel” (1968), és a „Táncolok” (1969) mindegyike más és más gondolati és szobrászati probléma megoldását követeli. Alkotójuk azonban minden esetben úrrá lesz felettük.

Életművében ezideig jelentős szerep jutott a kőfejeknek is, amelyek ismeretében lemérhető, hogy évekkel ezelőtt elsősorban a portrékészítést szorgalmazta. Ma kevesebb arcmást vés kőbe, de ezek jóval kvalitásosabbak, mint elődeik. Szerencsésen kiiktatta az optikai látvány nyújtotta naturális csábításokat, eltűntek a sima, részletekbe elvesző felületek. Fejei rusztikusabbak lettek, ami nemcsak szobrászib- bá, de a jellemábrázolásra is képesebbé tette ezeket. Az út a karakteres „Ady” fejjel kezdődött 1960-ban, majd több részeredmény közepette olyan jeles portrék már az állomás fokmérői, mint a „Lacika” és a „Szigeti Öcsi” 1960- ból. Üjabb arcmásai között „Eötvös Lóránd” és „Lenin” (1968) emelkednek a mélyreható jellemzés szintjére. Míg „Pethe Ferenc”-én (1969) inkább a karakterizálás iránti fogékonyságát prezentálta. Ez utóbbi egyébként másodpéldány, vagyis egy kivitelezett állami megbízás saját maga számára is „lejegyzett” változata.

Ha az előbbi sorokban Borics portréit általában kvalitásosaknak ítéltük, akkor ez fokozottabban vonatkozik egyéb fejszobraira. Olyan tanulmány jellegű — de teljes értékű — munkák ezek, amelyeknek nincs a valóságban létező eredetijük, nem egyes személyeket, hanem jellegzetes típusokat ábrázolnak. Művészi erejük a konkrét portrékénál azért több, mivel ezeken minden kötöttségtől mentesen lehet a követ megmunkálni, nem kell az adott egyén meghatározott vonásaihoz, karakteréhez, jelleméhez iga