Heves megyei aprónyomtatványok 23/R

BORICS PÁL MŰVÉSZETÉRŐL

Borics Pál utoljára 1966-ban rendezett gyűjteményes kiállítást; előbb az egri Gárdonyi Géza Színház reprezentatív előcsarnokában, majd ugyanezt a kollekciót szűkebb pátriája lakosságának is bemutatta a Hazafias Népfront XVIII. kerületi klubjában. A Műcsarnok kamaratermében most látható tárlat természetszerűleg az előbbi művek egy részét is magába foglalja. Gyűjteményes számadással állunk szemben, ami egyrészt a már sikeresen szerepelt művekre épül. Mellettük szép számmal látható az 1966 őszétől folytatott lázas alkotómunka válogatott műtermése is.

Elő képzőművészetünk ismerői bizonyára tudják, hogy Borics Pál a „kövesek” családjá- hoz tartozik, vagyis ama, szobrászokhoz, akik kőbe faragják műveik zömét, mert ez az anyag áll hozzájuk_ a legközelebb, ebben tudják hiánytalanul kifejezni mondanivalójukat, életérzésükét. Nála kevesen ismerik a követ jobban, hisz gyermekkorától kíséri életét. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy nemcsak „kőbe gondolkodik”, hanem a fémmel való művi kifejezésnek is mestere. Igaz, nagyméretű öntött szobrokat nem készít, de a kisplasztika is lehet teljes érvényű, igényes mű, sőt olykor monumentálisabb mint egy hamisan ágáló fémkolosszus. De ne vágjunk a dolgok elébe, előbb — a reá mégis jellemzőbb — kőszobrainak világába próbáljunk behatolni.

Egész alakos emberábrázolásai közül négy olyan látható ezúttal, amelyek a munkatevékenységgel kapcsolatosak, abból merítik tartalmukat. Szándékosan kerültem a rossz ízű és lejáratott munkaábrázolás „tematikus” megjelölést, amely a tragikusan félreértelmezett szocialista realizmus ürügyén a művészi tükröződés sajátosságaitól teljesen idegen didaktikai panoptikum bábukat követelt képzőművészetünktől. Mintegy évtizedet pazaroltunk így el a

szocialista 'társadalmi alapot igazán és teljességben ábrázolni képes útkereséstől. Ezt Borics alkotói kibontakozása is épp úgy megsínylette, mint annyi sok tehetséges pályatársáét. Így is újabb tíz év kellett egészséges talpraállásuk- hoz, soraik racionális rendezéséhez. A fejlődés tendenciáit felmérve ma már örömmel tapasztalhatjuk, hogy a művészi szabadság olyan demokratikus kiteljesedése felé tartunk, ahol az alkotás törvényeinek szabad utat engedve teremti formarendszerbe Borics is az emberhez fűződő érzéseit, és az embertől és a társadalomtól elidegeníthetetlen, kölcsönhatásban lévő, munkát. Már az egri tárlaton megismerhettük statikus tömörségű „Kendermunkás”-át (1965), amely elsősorban a nyugalom harmóniáját deríti. Az 1968-as keltezésű „Kévekötő” viszont a mérsékelt mozgás élménye. Ez sem lép ki a lírai érzelmek fegyelmezettségéből. A „Favágó” (1968) és a „Fűrészelők” (1968) már nagyobb szakmai biztonságot kívánt, különösen az előbbinél, ahol a tömbszerűséget merész kivágású formaelemekkel kellett megbontania. Közös tulajdonságuk a dinamikus mozgás spontán kifejeződése. Csúcspontja e sornak a háromalakos „Halászok” (1968) kompozíciója, melyen a végsőkig feszülő energia, a legteljesebb szobrászt egység és költői érzelem közepette bontakozik ki.

Nem hallgathatjuk el egyéni véleményelvét arról, hogy az előbbi csoport művei csak részben képviselik mesterüket. Az érzékeny, poéti- kus hangvételek, és a mozgásélmény inspirálta inkább egynézetű alkotások mellé feltétlen odakívánkozna a már országos seregszemléken is szerepelt, mészkőbe faragott „Kubikos” (1967), ugyanígy a „Kődöntő” (1967) szétrobbanó energiát sűrítő — és minden nézetben hatásos — körplasztikái. Kihagyásuk kissé leszűkíti az amúgy is szigorúan körülhatárolt, meghatározott horizontot.