Heves megyei aprónyomtatványok 23/H

A nemesi vármegyék címer- és pecséthasz- nálatát 1550-ben iktatták országgyűlési törvénybe. Heves megyének 1563-tól volt biztosan saját pecsétje, amelyben meghatározó elemként szerepelt kezdettől a csőrében kígyót, lábával szőlőfürtöt tartó gólya, de a vizenyős mocsárban akkor még egy hal is kivehető volt. A megye kisebb mezővárosainak és falvainak legkorábbi címeres pecsétnyomatai azután a XVII. század második feléből maradtak fenn az okiratokon, a legtöbb községi elöljáróság pedig az 1700-as esztendőkben vésette meg pecsétjeit. Ezeken mindegyikük arra törekedett, hogy a viaszba nyomott jelcsoport segítségével a település azonosítható legyen. Ehhez többnyire nem volt elegendő a falunévnek, vagy olykor csak a kezdőbetűknek a megjelenítése, bár az olvasni tudókat azért a biztonság kedvéért informálták a helység sajátos jogállásáról a köriratban (például a „város, oppidum, taxas, curi- alis" szavakkal). A pecsét-, illetve címerképek zöme a szántóművelésre utal - többféle alakú és elrendezésű ekevas, csoroszlya, 1-3-5 búzakalász vagy kéve -, ritkábban más haszonnövényekre (dohány, szőlő), és még az állatábrázolások is éppúgy utalhatnak tényleges hasznosításukra (vadászat, halászat), mint a vésnökök eltanult címertani formakincsére (oroszlán, sas, szarvas-, ökörfej, egyszarvú). Az utóbbiak egy része s néhány

más látványos elem (pl. kardot tartó kar) a nemes birtokosok címerszimbolikájából került a községi pecsétekbe. A virágok, a fák, a leveles füzérek rendszerint stilizáltak, de több egyedi vonást mutatnak, mint az égitestek típusai. A vallási szimbólumok nem túl változatosak, sok a latin, görög és kettős kereszt, egyéb Krisztus-jelkép (bárány, pelikán), és a Szentlélek megjelenítése (galamb, lángnyelvek) alig fordul elő. Feltűnően kevés a templomok védőszenljeire utaló alakos kép (Szent Lőrinc, Szent Márton, Szent Mihály). Ezek egy része egyébként ún. beszélő címer is egyúttal, amely az ábrázolt alak nevével közvetlenül rámutat a falu elnevezésére (lásd még pl. a lúd, a szilvafa, a fűz, a fügét termő pálma, a sólyom rajzolatait).

Nem véletlen, hogy a pecsétnyomatok a címerkontúrok legkorábbi hű követői közé tartoztak, hiszen a félreérthetetlen azonosítás titka mindkettejüknél valamilyen egyedi, ám egyszerűsített - stilizált - jelkulcs alkalmazása. A különbség az, hogy míg a címerek színesek, rajzolataik eredetileg síkban helyezkedtek el, addig a pecsétmetsző mesterek csak mélységben tagoltan, plasztikus eszközökkel fejezhették ki ugyanazt a lakonikus mondanivalót. Minden bizonnyal a gyűrűk korai használata járult hozzá ahhoz, hogy a pecsétek leggyakrabban a kör keresztmetszetéhez