Heves megyei aprónyomtatványok 21/Q

Századunk művészeti életének talán legnépszerűbb alakja Herman Lipót volt. Legalább két emberöltőre vonatkozó művelődéstörténeti emlékek kapcsolódnak a nevéhez, aligha lehet közállapotokról, magánügyekről, társulásokról, kezdeményezésekről beszélni a közelmúlt magyar alkotó értelmiségéről szólván az ő közreműködése nélkül. Mindenütt ott volt, ahol valami érdemleges történt festészetünkért, szobrászatunkért, de íróink, muzsikusaink, színészeink is maguk közé számíthatták őt, ha valamilyen jelentős vállalkozásra, sorsdöntő demonstrációra szánták el magukat. A legújabbkori kultúrhistória fordulatokban gazdag eseményeinek szemtanújaként tisztelték személyiségét, idézték megjegyzéseit a fiatalabb évjáratok és nemzedékek, enciklopédikus bőségű élményanyagáért irigyelték a műbarátok, csodálták a pályatársak. Mint jóízű anekdoták, jellemző epizódok hősét, szerzőjét, előadóját tartja számon az utókor, műveinek tetteinek, történeteinek említésekor cinkos mosoly jelenik meg a visszaemlékezők arcán. Maradandósága azért lesz tartós, mert felhőtlen derű, emberséges hangulat övezi hagyatékát. Kortársai közül másoknak is kijutott a hosszú élet áldásaiból, elsősorban mégis ő lett a XX. század első kétharmadának hivatott tudósítója, ez időszak műtörténetének a szpíkere. S főként pedig azért, mert minden érdekelte, aminek valami köze is volt a művészetekhez, a régi mestereket éppúgy kollegáinak tartotta, mint az unokáinak tekinthető kezdőket, a barokkor! fuvolásokat, a Nyugat költőit, a vidéki muzeológusokat. Annyira benne élt abban a közegben, melynek légkörét a műtermek, tárlatok, koncertek, szerkesztőségek, művészkávéházak határozták meg, hogy mindig is boldog elégedettség töltötte el ennyi tehetség, nemes törekvés, hasonszőrű kedvtelés láttán. De nemcsak azok az ismerősei minősítik őt kora krónikásának, akik tudják róla, hogy majd hetven esztendőn át több száz füzetre terjedő rajzos-szöveges naplót vezetett tapasztalatairól, napi programjáról, olvasmányairól, találkozásairól, de azok is, akik nem tekinthettek bele ebbe az elámítóan gazdag kéziratba, mindössze újságcikkeivel, alkalmi megnyilatkozásaival találkoztak, párbeszédbe keveredhettek vele egy új kiállítás, különös színielőadás szereplőiről, meghallgatták kétkedő töprengéseit a Szép- művészeti Múzeum Vermeer-portréjáról, lelkesedtek Szinyeiről szóló serleg beszédéért, szívták zengő vallomási mézét, azon hüledeztek, milyen meggyőződéssel dicséri riválisait. Aranyszájú festő volt, fáradhatatlan rajzoló, kedves causeur, nagy műveltségű intellektus, lelkiismeretes ember, aki bizalomkeltő kedélyével, megcsalhatatlan igazságérzetével végső fokon nagyon is komoly szolgálatot látott el, rendkívüli felelősséggel viseltetett hivatása, a magyar képzőművészet sorsa iránt.

Az, hogy valaki társadalmi munkát végez, a közvélemény nagy részében felszabadulás után képzetet kelt, a szocialista közösségi elkötelezettség magatartásformájával azonosul. Nos, Herman Lipót a művészetéért, a művészekért rengeteg ilyen önkéntes, ellenszolgáltatással nem járó feladatot vállalt már a század eleje óta. Részt vett a kecskeméti festőtelep megalapításában, az első világháborús haditudósító művészek baráti együvétartozásának tudatosításában, különböző asztal- társaságok megszervezésében, érdekképviseleti tervek kidolgozásában, a 18/19-es forradalmak idején a mozgalmi teendők ellátásában. Közreműködése igen jelentős volt a Szinyei Társaság létrehozásakor, a később isa Társaság három évtizedes fennállása során; a tagság aktivitása, az ifjabbak- ra gyakorolt hatása, a kollegialitás szellemének terjesztése sokat köszönhet neki. De még szervezeti tevékenységénél is nagyobb befolyást gyakorolt a közéletre rokonszenves egyénisége, el- kedvetleníthetetlen segítőkészsége, az a szívesség, mellyel barátnak, gyűjtőnek, szaktársnak rendelkezésére állt, s ahogyan a gyámoltalanokat a hivatalos intéznivalókban eligazította, a csüggedő