Heves megyei aprónyomtatványok 20/M
KÖSZÖNTŐ Mióta ember él a földön május a lendület, a kibontakozás, a tenniakarás időszaka. A történelmi véletlen és emberi érzések nagyszerű egybeesését jelenti az, hogy a dolgozók nemzetközi ünnepévé MÁJUS ELSEJE lett. E napon köszöntjük a munka emberét, köszöntjük az emberiség nagyobbik részét, azokat, akik két kezük munkájával vagy fejükkel keresik meg kenyerüket. Ma Magyarországon szomorúbb ez az ünnep, mint korábban. Kisebb kenyér jut az asztalra, a dolgozó emberek jelentős része veszítette el munkáját, s ez a veszély százezreket fenyeget a közeljövőben is. A dolgozóktól nemcsak a politikai hatalmat vették el, de most létbiztonságuktól, sőt szellemi függetlenségüktől is meg akarják őket fosztani. A Munkáspárt ez ellen akar tenni. Nem hisszük, hogy Magyarország jövője csak a pénz, a tőke uralma lehet. Tavaszi offenzívánkat annak jegyében hirdettük meg, ami ma a legfontosabb: munkát, kenyeret, földet, alkotmányosságot a dolgozóknak! Pártunk törekvéseiből és tevékenységéről ad rövid áttekintést e kiadvány. Forgassák haszonnal! Bízunk benne, hogy többet tudnak meg a Munkáspártról. Ha politikánkat, őszinte szándékainkat rokonszenvesnek találják, kérjük támogassák pártunkat. Thürmer Gyula a Munkáspárt elnöke A NÉP DÖNTSÖN - MILYEN ORSZÁGOT AKAR THÜRMER GYULA 1991. április 3-án mondott ünnepi beszéde az MSZMP országos nagygyűlésén. Kedves elvtársak! Barátaink! Tisztelt vendégeink! A Munkáspárt tagsága, a velünk rokonszenvezők tíz- és százezrei ma megemlékeznek április 4-éről. Igaz, ma nem díszítik lobogók a házakat, nem adnak kitüntetést sem a munkásnak, sem a tudósnak, nem léptetnek elő katonákat és tiszteket. A hivatalos hatalom számára e nap már nem ünnep. Ez a hivatalos hatalom igyekszik kitörölni a társadalom emlékezetéből mindent, ami összefügg a felszabadulással, ami bennünket a 46 évvel ezelőtti napokra emlékeztet. Ez a hatalom azt akarja elhitetni, hogy április 4-én a nemzet tragédiája, Magyarország „új megszállása” kezdődött. Amíg szívünk dobog De ünnepiünk mi, az egyszerű emberek, munkások, a dolgozó parasztok, munkájából élő értelmiségiek. Ünnepiünk egyszerű emberek, akiket nem lehet becsapni. Hiszen az, aki ma szemellenzősen, aki csökönyösen újra és újra csak megszállásról beszél, az nem veszi észre a leglényegesebbet: nem kevesebbet kérdőjeleznek meg a szavai, mint az antifasiszta koalíció a Hitler-ellenes harc igazságos jellegét. Át lehet vörös sávval húzni a pesti utcatáblát, el lehet távolítani az új hatalomnak nem tetsző szobrokat, emlékműveket. De vajon elhiszi-e a budapesti gettó, a magyar zsidóság több mint százezer túlélője, hogy 1945 tavaszán nem szabadságukat, nem életüket, hanem a szovjet megszállást hozták el nekik? S vajon elhiszi-e sok százezer magyar cigány honfitársunk, hogy a fel- szabadulás nem a fasizmustól, nem a népük létét fenyegető veszélytől mentette meg őket, hanem biztos pusztulástól mentette meg őket 45 áprilisa? Vajon elfo- gadják-e a történelmi és emberi arcul csapást az idősebb nemzedékek képviselői? Azok, akik számára „nem térkép e táj", akik éltek és dolgoztak, éltek mert élhettek és dolgoztak, mert dolgozhattak. Megszállásról beszél-e a paraszt, aki 1945-ben földet kapott, a munkás, aki biztos megélhetéshez jutott? S vajon el- hisszük-e mi, a háború után született generációk képviselői, hogy 1945 áprilisában nem nyertünk, hanem vesztettünk? Elhisszük-e az új felkent hatalmaknak, hogy a fénylő április 4. nekünk a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a rabszolgasorsot hozta, s nem a tanulás, nem a boldogulás, a szabad pályaválasztás, a tisztességes élet nagy lehetőségét? Bárhogyan is próbálkoznak az új hatalmak elfeledtetni, sőt meghamisítani a történelmi tényeket, bárhogyan is igyekeznek '45 sokat ígérő tavaszát összemosni későbbi korok hibáival, sőt bűneivel, amíg szívünk dobog, április 4-e a felszabadulás ünnepe marad. E napon kegyelettel, megbecsüléssel és tisztelettel emlékezünk meg a hazánk szabadságáért elesett 160 ezer szovjet katonáról, az amerikai, angol, bolgár, jugoszláv, román nép fiairól, akik a legdrágábbat, fiatal életüket hagyták itt magyar földön. De meghajtjuk fejünket magyar honfitársaink emléke előtt is, akik katonaként vagy munkaszolgálatosként, illetve civilként áldozatává váltak a barbárságnak, a fasizmusnak, a háborúnak. Tisztelgünk azok előtt, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben. Akik itthon és Európa- szerte vállalták a harcot, a küzdelmet a magyar és a német fasizmus ellen. Sokan voltak ők ateisták és hívők, kommunisták és szociáldemokraták, polgári nézetek képviselői, katonák és civilek. Ma a harang mindannyiukért szól, emléküket és hősi harcukat senki sem sajátíthatja ki. De gyorsan felejt az ember! Különösen akkor, hogy ha mai és új hatalmasságok átmeneti önző politikai érdekből igyekeznek elfelejtetni a történelmet, a valóságot. De emlékezzünk csak, mit adott nekünk, magyaroknak a II. világháború? Hihetett-e józan magyar ember valaha is abban, hogy a fasiszták oldalán majd Európa nagy nemzete leszünk? Elhihette-e bárki is, hogy a hitlerizmus nekünk, magyaroknak valamilyen megkülönböztetett szerepet szán majd az új világrendben? A magyar uralkodó osztály a középosztályok nacionalista lelkesedése mellett háborúba taszította az országot. Bűnös politikával, a Nagy-Magyarország jelszavával és hamis illúzióval százezreket küldtek harcba. Bűnösök a kardcsörtető politikusok és tábornokok, akik a Don-kanyarban áldozatul dobták az emberek tízezreit. De vétkesek közt cinkos, aki néma, mindaz, aki statisztált a nemzetvesztő politikához. És 46 év után nem lehet a bűnt érdemmé fehéríteni, nem lehet hőst faragni a meghunyászkodóból, s nem lehet igazságossá nyilvánítani az igazságtalant. A II. világháborúban az ország tönkrement. Nemcsak győztesek nem lettünk, de a magyar uralkodó osztály korlátoltsága, bűnei és tehetetlensége miatt 2
