Heves megyei aprónyomtatványok 19/K
„...Nem tudom, mikor szálltam le a lovamról. Ki mit beszélt hozzám? Ki ment el mellettem? Ki szólított meg, vagy ki lökött meg? Volt úgy, hogy leültem, és Emőkét jajgattam, aztán megint tovább- bódorogtam A hajnal derengő világosságában ott eszmélkedek a Tisza partján, ahova Atillát eltemették Ülök, és bámulok a megőrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre. S amint ott révedezek, egy kéz érint vállon, és szól egy szelíd-bús női hang:- Zéta! Fölemelem a fejemet: Dzsidzsia áll mellettem. Sápadt és szomorú.- Menekülj - rebegi -, menekülj! A városban irtózatos a vérengzés. Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan harci zaj, aminőt a katalauni mezőn hallottam.- A nép két pártra szakadt! - rebegi tovább Dzsidzsia.- Egymást öli a hun. A paloták körül. Menekülj! Ebből a pokolból!... S ahogy ezt mondta, nézett könnyes szemmel, aggodalmasan. (Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal! Mindig mellettem lengett a te szárnyad, s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem. Nem te voljál-e mindenkor az engem szerető, a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt? És én mégsem láttalak Az én szemem arra tapadt szüntelenül, aki ott fekszik már titkolt bálványa mellett, átnyilazott szívvel, a Tisza fenekén. Most látom csak őt, most, amikor már nem látom.) Fölkeltem, mint az alvajáró, és megfogtam a leány kezét:- Dzsidzsia.- Menekülj, Zéta! Menekülj!- Velem jössz-e? A feje alázatosan lekókadt:- Ha megengeded. Csak egy tekintettel néztem vissza. A város égett. A királyi palota tornya sárgán izzott a bíborszín lángtengerben. Mintha nyugat felől is hajnalodna. És elindultunk" (Részlet a regényből)
