Heves megyei aprónyomtatványok 17/M
46 Dialóg - opera Táncra teremtve Az Állami Balettintézetbe harmadszorra vették fel, akkor is csak protekcióval. A bírálóbizottságnak ugyanis az volt a véleménye, hogy ez a kisfiú nem való balettosnak. Pedig Markó Ivánnak már ekkor is mindennél fontosabb volt a tánc. Annyira fontos, hogy ettől kezdve minden éjszaka fáradhatatlanul gyakorolt, hogy a legjobb lehessen. Azzá is vált, hiszen az egyik legkitűnőbb együttesnek lett vezető szólistája, s ünnepelt művészként járta a világot. Mégis minderről lemondott az együttes-teremtésért, a koreografálásért. Azért, hogy mozdulatokból megteremtse a saját világát. Hogy darabjaival meséljen valamit a benne élő látomásokról, az emberségről és az emberről. Hogy nap, mint nap megszenvedve a maga küzdelmeit, harcoljon a fontosnak tartott értékekért, s megpróbálja továbbadni mindezt táncosainak és a közönségének. Mindezekről a kérdésekről a művésszel Réti Zsuzsanna beszélgetett. ■ Táncosként is az egyik leghosszabb pályafutással büszkélkedhet, hiszen már több mint négy évtizede lép színpadra rendszeresen. Ez az élet külön ajándéka, ami nagyon boldoggá tesz. De sosem tudtam elképzelni az életemet tánc nélkül. Gyerekként az utcán és a lakás különböző pontjain is állandóan mozogtam, táncoltam a rádióban szóló zenére. Iskolásként pedig tényleg minden este, a fekete politúros szekrény előtt állva végeztem a legunalmasabb, legfavágóbb gyakorlatokat egészen éjfélig, hogy bebizonyítsam, jó, sőt a legjobb táncos leszek. S kíméletlen szigorúsággal ellenőriztem magam. Ma már nem lenne erőm mindezt végigcsinálni... De akkor egyetlen lapra, a táncra tettem fel az életemet. S most, a pálya összes fájdalma, kínja ellenére úgy érzem, jó döntés volt, hiszen ennyi év után még mindig olt- hatatlan vággyal vagyok szerelmes a táncba. A gyerekkori gyakorlás pedig arra is megtanított, hogy ha nagy küzdelem árán is, de minden lehetséges, minden megvalósítható. Csak meg kell szenvedni érte. ■ A maximalizmus is gyerekkora óta jellemzője... A színházat csak megszállott, őrült módon lehet csinálni. Fanatikus hittel. Egyébként nincs értelme. Én ma sem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy napjainkban a művészet és az általa közvetített értékek a rangsorban az utolsó helyre szorulnak. S örülök, hogy azért akadnak néhányan, akik velem együtt hisznek ebben, bár úgy látom, évről-évre kevesebben vannak... Az például nagy boldogság, hogy az újpesti Ugró Gyula Általános Iskolában sikerült elindítanunk egy tánctagozatos képzést a kicsiknek. S bár szigorú felvételit tartunk, mégis sokan jelentkeznek, és a szülők is hajlandóak rengeteg áldozatot vállalni ezekért az órákért. A kicsik pedig tényleg nagyon tehetségesek, több darabomban léptek már színpadra. ■ Azt a fajta megszállottságot, fanatizmust is lehet tanítani, ami Önt jellemzi? A hitet is át kell adni a fiataloknak, hogy tudják, a tehetségért is küzdeni kell, s ahhoz, hogy valaki valóban jó művész legyen, nagy akaraterőre, kitartásra van szükség. Képesnek kell lenniük arra, hogy minden este odaajándékozzanak magukból valamit a nézőknek, hogy a tánc segítségével elmeséljenek egy történetet. A gyerekeket is arra szeretném megtanítani, hogy ne csak a testükkel, hanem a lelkűkkel is táncoljanak. ■ Önt is a kitartása segítette ahhoz, hogy Béjart táncosa lehessen. Az a társulat számomra maga volt a menny és a pokol. Elképesztő sikereket éltem át, fantasztikus produkciókban táncoltam, de közben állandóan gyötöri a honvágy. S a színpadi magányosságot sem mindig könnyű elviselni. Emlékszem, amerikai turnén jártunk, s bár ötszáz este táncoltam a Tűzmadarat, az egyik este olyan különlegesre sikerült a produkcióm, hogy tudtam, soha többé nem leszek ilyen jó. Az előadást követően mindenki ünnepelt, én pedig nagyon egyedül voltam, és hihetetlenül üresnek éreztem magam.... Maurice Béjart-ról az egyik legkedvesebb emlékem az, amikor eljött Budapestre, s az otthonomban láttam vendégül, és az édesanyám elkészítette neki a specialitásait. Béjart olyan jól érezte magát, és annyira ízlett neki minden fogás, hogy ettől kezdve bármilyen pompás fogadáson, vacsorán is vettünk részt, minden alkalommal odaszólt nekem, hogy semmi sincs olyan finom, mint a mamám főztje. ■ A társulatalapítási vágya már több mint fél évszázada él önben, hiszen élete első produkcióját hét évesen hívta életre gyerekekből verbuvált együttesével, amelyben szavalat, ének és táncszám is helyet kapott. Akkor kóstoltam bele az alkotásba, a csapatmunkába. S később is azt gondoltam, még a legnehezebb időkben is, hogy táncolni, tanítani, koreografálni a világ bármely pontján lehet, együttest építeni igazán azonban csak az ember szülőföldjén. Ennek van egyedül értelme. Nem volt könnyű tíz évvel ezelőtt megalapítani a Magyar Fesztivál Balettet, hiszen a semmiből hoztuk létre, de azóta is ugyanilyen nehéz munkát jelent a fenntartása. Én azonban éppen ezeket a kihívásokat szeretem. Harcolok az együttesért állandóan, még akkor is, ha a gazdasági világ nagyon idegen a számomra. Bár persze néha már elfáradok. Jó lenne három évre előre tervezni, és nem évről-évre borotvaélen táncolni... Aztán összeszedem az erőmet, és csinálom tovább. Belső kényszer ösztökél szünet-szakadatlan, hogy akár fejjel rohanjak a falnak, s átmenjek rajta. Kos jegyű vagyok, így muszáj küzdenem. Sokszor azt érzem, benne vagyok a pokolban, de mégis le kell hoznom a csillagokat az égről, akár minden csepp vérem árán... ■ A fenntartási gondok ellenére közönségben nincs hiány, hiszen folyton táblás házak előtt játszanak. Ez visszaadja az ember hitét, hogy igenis arra, amit ő tud nyújtani, ma is szüksége van az embereknek. Nagyon izgalmas kihívás volt az egyik legutóbbi munkánk, az Emberi himnusz, hiszen Beethoven mu-
