Heves megyei aprónyomtatványok 12/G
történelmet látunk, a magyar társadalom egyik, ha nem a leglényegesebb átalakulásának fájdalmas-groteszk, de szükségszerű mozzanatát. Az a paraszt, aki ezer éven keresztül vágyott arra, hogy a magáénak vallhassa a földet, még alig birtokolja, alig hasít barázdát bele, még alig ízlelte a tulajdon keserédes ízeit; máris „elveszik" tőle. A parasztok tudatától akkor még idegen az új: a közösségi tulajdonforma. 1959-et, 60-at írtunk, s túl közeliek az ötvenes évek, az első téesz-szerve- zés túlkapásainak, atrocitásainak emlékei. Ma már tudjuk — a közgazdászok is kimutatták —, hogy katasztrofális lett volna, ha az ötvenes években száz százalékban sikerül a té- esz-szervezés. Sem a gazdasági feltételek: modern géppark, nagy tömegű, hatékony növényvédő szerek és műtrágya; sem a szubjektív feltételek: a nagyüzemi termeléshez szükséges szakértelem, szakosodás, a kollektív gazdálkodás közgazdasági, jogi garanciái nem voltak kidolgozottak, adottak. Serfőző Simon darabjának címe tehát joggal utal erre, az 1960-ban már lezárult korszakra. A sorsdöntő fordulatra. Sorsdöntő volt, nem csupán a darab főhőseinek életében, de az országéban is. Ezzel, a földmagántulajdon felszámolásával is, minőségi átalakulása is. Ma már tudjuk — s miért tagadnánk? —, hogy az az átalakulás nem ment fájdalom, sőt emberi tragédiák, tradíciók, értékek pusztulása nélkül. Eleddig ismeretlen méretben indult meg a „népvándorlás", a megváltozott mezőgazdaságban fölöslegessé vált munkaerő városba áramlása. Hogy mi történik ezzel a szabadabbá vált munkaerővel? Nos, erről szól Serfőző Simon második darabja, amely mintegy kiegészíti az elsőt. Ez azonban már a jelenben játszódik, mondhatnák mindannyiunk előtt, mindannyiunk aktív vagy passzív részvételével. Mert senki sem áltathatja magát, nem János, Csendes László és Lenkey Edit, jobbra: Somló Ferenc, Csendes László és Hídvégi Elek. Balra: Mariin Márta, Csendes László és Lenkey Edit, fent: Csapó háríthatja el a felelősséget, tagadhatja meg az együttérzését a most bemutatandó darab hősei iránt. Senki se mondhatja, hogy ,,nincs közöm ezekhez az emberekhez”, mert ha a családjában nincs is közülük, két kezük munkájának eredményeit mindannyian élvezzük! ★ Hármasban a szerzővel és a rendezővel Hogy hol és hogyan lakik a szerző, vagy a rendező, nevezhető magánügynek is akár, ami nem tartozik a nézőre, olvasóra. De mert a darab címe szinte felkínálja, nem hallgathatunk erről sem. Szűcs János rendező szobájában ülünk. A szoba a ,,Színészházban" van, a Bársony János utcában. Az ablakból a Táncsics mozira, az Avasra nyílik kilátás. A hegy statikus tömege alatt a dinamikusan változó város lüktet, zihál. — Itthon van itt a rendező? Mi köti a városhoz? — Itt van a dolgom. A család Pesten él. Az asszony Gödöllőn tanít. Egy fiam van. Emellett az életforma mellett felelőtlenség lett volna több gyereket vállalni, pedig szerettük volna. Igen, olyan ez a lakás is, mint egy munkásszálló. Ideiglenes. Az ember bekényszerül a saját kis szobájába. Hogy hol vagyok otthon? Útközben. Lassan indul a beszélgetés és — észre sem vesszük — máris Serföző Simon darabját boncolgatjuk. — Nem hiszem, hogy a mai magyar munkás gondjai mások lennének, mint az enyémek, Nem hiszem, hogy színházat csak a színházban lehet csinálni. Színházat csak a valóságból lehet csinálni. Egy szociológiai tanulmány többet jelent, mint egy Peter Brook- könyv. A szakmámat a magyar valóságból, a saját kínlódásomból tanulom meg. „Tehetséges fiatal rendező vagyok.” Meddig még? Serfőző: A Hétfői Hírekben olvastam így. „Fiatal miskolci
