Heves megyei aprónyomtatványok 12/G

szépítés, álcázás nélkül, nyers őszinteséggel ábrázolja az embert és a világot.

Későbbi darabjai fokozatosan elkomorodnak. A Kleist- díj ismertté tette, megnyitotta előtte a nagy színpadokat, és megszerezte számára kora kiváló rendezőinek barátságát, megbecsülését (Reinhardt, Hilpert). De a nácik uralomra jutása következtében a sikersorozat abbamaradt, s ezért éppen legmélyebb darabjait már nemigen mutatták be. 1937- ben Csehszlovákia német színházaiban kerülhetett sor három ősbemutatóra: Prágában, 1937 áprilisában a Figaro lässt sich scheiden (Figaro válik); Prágában 1937 szeptemberében a Das Dorf ohne Männer (Férfiakat Szelistyének) és Mährisch-Ostrauban, 1937 decemberében a Der Jüngste Tag (Az ítélet napja) — ez egyszersmind az utolsó ősbemutató volt, amelyen Horváth Ödön résztvett. Ezek már nem olyan közvetlenül a háború utáni válságos időszak termékei, a „Figaro" szinte időtlen sűrítése a forradalom és az emigráció kérdéseinek, a „Dorf" Mikszáth A szelistyei asszonyokjának motívumaiból merít, szociális és erkölcsi problematikát vet fel és a „Der Jüngste Tag" az emberi lelkiismeret drámája.

Horváth Ödön utolsó műveiben, főleg két regényében (Jugend ohne Gott, Ein Kind unserer Zeit — összefoglaló címük: Zeitalter der Fische; Istentelen ifjúság, Korunk gyermeke — A halak korszaka) az emberi lelkiismeret mint valami könyörtelen, számonkérő istenség jelentkezik. Az Európa fölött támadt nagy sötétség — a fasizmus — dermesztőén hat Horváth Ödön képzeletvilágára. Ügy érzi, nagy-nagy hidegség áll be, mert a világ a Halak csillagképébe lép, nincs többé szeretet, részvét, csak ridegség. A „kor gyermeke” szimbolikusan télnek idején, havas parkban fagy meg. S ez nem az első megfagyás Horváth Ödön utolsó műveiben. Megfagy Don Juan is, aki elhagyta első, igazi szerelmét, s amikor a háborúból visszatér, minden nőben őt keresi. (Don Juan kommt aus dem Krieg: Don

Juan visszatér a háborúból.)

Horváth Ödön végzetesen a két háború közti kor drámaírója. Minden műve valahogyan annak légköréből születik, nem tör át rajtuk reménysugár, jövőbe vetett hit. Nem hiába írt komédiát Pompei végnapjairól: katasztrófának látja a harmincas években az európai sors alakulását is. Így szinte szimbolikus értelmet kap halála 1938 júniusában, nem sokkal München, a két háború közti időszak végkifejlete előtt.

Minket persze az is érdekel, mennyiben magyar Horváth Ödön. Pozsonyi reáliskolás korában (1916—1918) csak ezen a néven ismertük (így áll neve a budapesti érseki Rákóczi Gimnázium 191112. évi értesítőjében is).

Saját maga több nemzetiséghez, de teljes egészében egyikhez sem tartozónak vallotta magát. Sokszor idézett kijelentése magáról: „typisch altösterreichisch-ungarische Mischung: magyarisch, kroatisch, deutsch und tschechisch" (tipikus régi osztrák—magyar keverék: magyar, horváth, német és cseh). Fiúméban született, kikötővárosban, ahonnan a világba indul az ember. Nem is érezte magát sehol otthon. „Nincs hazám — írta —, s emiatt persze, nem szenvedek, hontalanságomnak inkább örülök, mert megszabadít a felesleges érzel- géstől." Mégis, mikor a hontalanság. voló -formájában fenyegette már a német fasizmus térhódítása idején, ezt írta 1938-ban Hatvány Lajosnak:

........és köszönöm a meghívást

is, rendkívüli módon megrendített, ugyanis én perverz ember vagyok, és ha németül írok is, szeretnék egyszer hazamenni".

Hogy német nyelvűsége ellenére sem volt német, ezt nemnémet kritikusai vették észre a leghamarabb. Francia fordítója, Armand Pierhal ezt írja például az „Istentelen ifjúság” (Ódon de Horváth, Jeunesse sans Dieu) francia kiadásának előszavában: „Horváth kifejezésmódja egészen rendkívüli jeienség a német irodalomban. Tudomásunk szerint semmi

sem hasonlítható hozzá. Tulajdonképpen közelebb áll a latin szellemhez, mint a germánhoz. S ez nem is olyan meglepő, hiszen Horváth, bár Münchenben nevelkedett, és írói nyelvéül a németet választotta, magyar volt, Fiúméban született 1901. december 9-én."

Az embert szerette Horváth Ödön, az embert minden démonizmusával, minden esettsé- gével, minden kiszámíthatatlanságával egyetemben, s azt vallotta, úgy kell látnunk, ábrázolnunk, elfogadnunk, amilyen, nem szabad szépítenünk, mert csak így szerethetjük őszintén, A társadalom jelenségeit is azért firtatta olyan szenvedélyesen, mert szerette az embert, ezért ismerte fel olyan korán a nyárspolgár hordozta veszélyeket, s bennük az embertelenség, az elburjánzó fasizmus magját. A politikai baloldal felől nézve ítélte meg és ítélte el kora közviszonyait. (A weimari Németországról aligha adott valaki találóbb és kritikusabb képet, mint ő 1931- ben Italienische Nacht című drámájában.) S mindezt kitűnő humorérzékkel tette, csak élete végefelé komorodott el, amikor sötétség borult Európa fölé.

Egy kicsit villoni volt az alakja. Tehát tagadhatatlanul világirodalmi; ezért is támad fel mindig újra, ma is, a világ drámaszínpadain a „nagy" húszas évek küldötteként és napjaink modern drámájának előhírnöKRAMMER JENŐ