Heves megyei aprónyomtatványok 10

Д néző önmagát akarta megismerni

Az emberiség történetének volt egy csodálatos korszaka, s elég csak néhány nevet említenünk, máris érezzük e korszak levegőjét. Michelangelo, vagy Raf- faello egyaránt felidézi az olasz reneszánszt. De idézi-e Ariosto, Machiavelli, Giordano Bruno, vagy Ru- zante?

Szerb Antal azt mordja: ,,a Cinquecento szépirodalma távolról sem áll egy magasságban a kor képzőművészetével. Éppen ezért az utókort legjobban azok az írások érdeklik, melyek a nagy festőkkel és szobrászokkal függnek össze”.

Pedig olasz földön nemcsak a képzőművészet virágzott ebben az időben.

Igaz ugyan, hogy a 16. században szertefoszlik Itália egyesítésének nagy dantei álma, de az a több tucat provinciális udvar, mely' a patríciusi palotákban, vidéki kastélyokban formálódott — követvén a fejedelmi udvartartások példáját —jó otthona volta színházművészeinek. Főúri esküvők, főpapi beiktatások, politikai találkozók, ünnepi összejövetelek mind alkalmat adtak — álarcos felvonulások és táncos mulatságok közben — színjátékok bemutatására. Sőt, ez a környezet érlelte ki a klasszikus mintákat követő vígjáték anyanyelvivé válását is. A műfaj látványossággá csak itt, a főúri, fejedelmi udvarokban lesz.

A vígjáték tükrét a közönségigény formálta ki; a néző önmagát akarta megismerni a komédiákban.

Mikor Ruzante — eredeti hevén - Angelo Beolco - fellép,'Itáliában már túl vannak az ókori komédiaköltők „kiaknázásán”, sőt néhány neves előd is előkészítette a mester sikereit. A tudós vígjátékok, közül

egyedül Machiavelli Mandragorája élte túl a századot, ami nem is csoda, hiszen a klasszikus poétikát követő dramaturgiai szabályok ezerféleképpen gúzsba kötötték a szerzőket. Mindig azonos díszlet előtt kellett szerepeltetni a színészeket, utcán, vagy téren, ahol erényes asszony, vagy lány a kor szokása szerint nem tartózkodhatott. Előírták, hogy a vígjáték mindig ötfelvonásos legyen, a dialógusokban háromnál több személy ne vegyen részt, egy szereplő ötnél több alkalommal ne jelenjék meg a színen és így tovább . ..

E komédia gyengéivel az egykorú írók közül többen tisztában voltak. Kiutat a népi színjátszáshoz való közeledésben kerestek. Az élet kifejezésére ez sokkal alkalmasabbnak látszott, mint a tudós-komédia, s persze szigorú szabályok sem kötötték. Ruzante megszólalása előtt már Della Porta és Lasca is megközelítették a népi színjátszás friss, eleven, színes előadásmódját, de a tudós komédia valódi megújítása egyiküknek sem sikerült.

Ruzante — aki minden bizonnyal több színházi előadást látott —, észrevette, hogy a közönség a közjátékoknak örül leginkább. Ezek a darabközben előadott hosszabb-rövidebb tréfás jelenetek voltak, melyek valóságos és általános társadalmi problémát vitattak meg. Már Lasca megállapítja: „Valamikor a közjátékokat írták a vígjátékok kedvéért, ma a vígjátékokat írják a közjátékok kedvéért.” Ö azonban még betartja a szabályokat. Ruzante teremti meg az átmenetet az irodalmi vígjáték és a népi színjátszás között. Innen már csak egy lépés volt a színpadi gyakorlatnak az irodalomtól vaíó teljes önállósításáig, a commediá deli1 arte megjelenéséig.

De feleltünk-e az eredeti kérdésre: rangos-e az itáliai reneszánsz szépirodalma? Ami a komédiákat illeti, bizonyos, hogy hozzájárultak az e világi ember felfedezéséhez. Talán az erőteljes önálló nemzeti fejlődés hiánya magyarázza, hogy a nagyszerű kezdeményezések betetőzése már más országokban következett be: Lope de Vega, Shakespeare és Moliére életműve olasz előzmények nélkül aligha képzelhető el.

Magyar színház a XVI. században

A reneszánsztól a 18. század végéig az olasz színház története nagymértékben európai színháztörténet is. Mátyás uralkodása idején hazánkba is eljutott az itáliai reneszánsz színpad néhány jellegzetessége. Mátyás és Beatrix pompás palotáiban a zenészek, táncmesterek szíves fogadtatásra találtak és fontos szerepüket az udvari ünnepségek számos adata bizonyítja ...

Tovább éltek az ünnepségek a Jagellók korában is. Egy itáliai diplomata 1501-ben látványos némajátékról számol be, melyet az úrnppi körmenet alkalmából tartottak.

Az első humanista vígjáték a mohácsi vész előtt keletkezett Magyarországon. Szerzője Bartholomeus Pannonius. A vígjáték nyelve természetesen latin, címe — A tücsök. A darabot a deákok ünnepén adták elő, így ezt a humanista drámát tekinthetjük az iskolai színjátszás elindítójának. Ebből az időszakból megemlítendő még Az éberség és a tunyaság vitája. A latin dialógus forrása annak a tipikus ábrázolásnak, mely a 16. századi komédiákban általánossá válik.

A század magyar nyelvű szatírájának kialakulására legnagyobb hatással a reformáció volt. Jellemző műfaja az úgynevezett hitvitázó dráma. Szereplői élő emberek, történeti személyek. E játékok a kor politikai-társadalmi ellentmondásait elsősorban felekezeti ellentmondások formájában ábrázolják, bár sok helyen túlmutatnak azon, s a dogmatikus viták mögött élesen rajzolódnak ki a politikai és osztályellentétek.

Az első ránkmaradt hitvitázó drámák Sztárai Mihály alkotásai és a katolicizmust támadják. (A papok házasságáról szerzett igen jeles komédia, Az igazi papságnac tiköre.)

A század legnagyobb hatású politikai szatírája az 1569-ben kinyomtatott Comoedia Balassi Menyhért áruitatásáról, mellyel elszakadó a magyarországi második választott János kíráltul. Mondanivalója nem szorítkozik vallási kérdésekre, sokkal gazdagabb annál. A darab főszereplői: az élő minták után alkotott feudális főúr és a cinkos főpap a maguk személyében összpontosítják mindazt, ami a haladás ellen van, ami tönkreteszi az országot. Visszaköveteli az évszázadokig eszményként ragyogó Hunyadi Mátyás centralizált királyságát.

De van a kornak méltó tragédiája is Bornemissza Pété- Szophoklész É/ektrájának átültetésével igazi humanista alkotást hozott létre. Ugyancsak ismeretes Balassi Szép magyar komédiája.

Ez a biztató fejlődés azonban megtorpan a század végére. A színjátszás nyelve mindinkább latinná válik. A reneszánsz teremtette értékéirikről azonban a modern színháznak sem szabad megfeledkeznie.