Heves megyei aprónyomtatványok 9/ZA

A Nemzeti Alapítvány céljai „A gazdasági szerkezetátalakítás folyamatában a sze­génységküszöbre sodródó társadalmi csoportok segítése, karitatív egyesületek támogatása. Általános és középiskolai tanulók, valamint egyetemi hallgatók segítése, továbbá az oktatás színvonalának eme­lése és támogatása. Fiatal szakemberek bel- és külföldi képzésének elősegí­tése. A nemzeti egység és nemzeti kultúra fenntartásában, to­vábbá fejlesztésében és európai színvonalú művelésében szerepet vállaló kezdeményezések, szellemi műhelyek, al­kotóközösségek, mozgalmak ösztönzése és támogatása.” lenül közös élményben lehetett részük. Nem nekem kéne kimon­danom, de Bródy Jancsival oly sok jó példát adtunk már e téren, hát miért nem lehet ezt lemásol­ni? Persze tudom, a politika, az más. És mégis!- Érdemes a műsorról is - hisz nem láthatta mindenki - szót ejteni. Az első részben a Rock Színház sztárjai legismertebb elő­adásaik sikerszámait adták elő, a második részben pedig a Szöré- nyi-Bródy szerzőpáros Kőműves Kelemen című rockballadájából és István, a király című rockope­rájából hangzottak el a legemlé­kezetesebb részletek. Tehát túl a Nemzeti Alapítvány rangján, az alapítványt támogató művészek népszerűsége is indokolta volna a hathatósabb sajtóvisszhangot. Ön szerint miért volt a kelleténél szerényebb az ügy sajtófogadta­tása?- Ezen, némi malíciával, ma­gam is eltűnődtem. Hisz manap­ság valóban nehezebb a kultúrát művelni is, nemhogy támogatni. Mert ha egy liberálisnak mondott sajtóorgánumban - s ebből van jelenleg több - mondjuk folyton arról olvashatunk, hogy hanyatlik a kultúra Magyarországon, és si- kítoznak amiatt, milyen tarthatat­lan helyzet ez, akkor ugyanebben az orgánumban a kulturális élet­nek ilyen jelentős vállalkozásáról miért csak tessék-lássék alapon írnak? Hát ennyire két mércével mérünk, csak mert történetesen nem a nevezett liberális irányból indult ez a kezdeményezés? Vár- konyi Mátyás, a Rock Színház te­hetséges vezetője, aki karmester­ként végigjárta velünk az orszá­got, a Fidesz jelöltje volt, mégis egyetértett abban, hogy ezzel a szemléletmóddal vétek jó ügye­ket „elcsúsztatni”. Ezt a kettős mércét képtelenség tudomásul venni. Kérdezik, mitől válik szét a magyar társadalom? Hát ettől! Kétféle szabadság létezne most Magyarországon? Mert ugyebár az egyik fél azt mondja: „Továris- csi, konyec”, a másik meg, hogy „Van, aki szabadon szereti”. Es aki szabadon szereti, az nem örül annak, ha a továriscsi konyec is jól érzi itt magát. A legnagyobb baj ebben az országban, hogy egy nagyon világos határvonal mentén ugyanabban a dologban megkérdőjelezi egyik a másikat. Ez pedig valamikor repedni fog. Azaz egy nemkívánatos, de elke­rülhetetlen kudarcélményen, tra­gikus felismerésen keresztül ve­zet majd az út a kibontakozás felé. Mert ez utóbbiban feltétlenül hiszek.- Ön szerint miért elkerülhe­tetlen az a bizonyos kudarcél­mény és a tragikus felismerés?- Természetes oka van ennek, amiről nem tudunk eleget beszél­ni: egyszerűen nem lehet úgy to­vábbhaladni, ahogyan eddig. És ez nehezebb, mint gondolnánk. Az elmúlt évek agymosása után, miközben ki-ki komoly küzdelem árán megpróbált másnak látsza­ni, mint amilyen valójában volt, nem mindenkinek sikerült meg­tartania önmagát. Értékes embe­rek vesztek el, mentek tönkre eb­ben a kaméleon-színjátékban. Vi­lágszerte, de nálunk is egyre inkább nő a tiszta beszéd és gon­dolat igénye. Korábban az ügye­letes hatalom hazugságok soro­zatából építette várát, s a vele szemben másként gondolkodók­nak nem lehetett véleményük, többnyire alkalmazkodásra kény­szerültek. Sokan adták fel így el­veiket. Most ezek a vonalak ösz- szekuszálódtak, mert továbbra is egymás mellett élünk, csak most disznók kerültek az istállóba és szamarak a birkák közé. Ki keve­sebbet, ki nagyobbat, de szinte minderíki lódít, s közben meg­próbálja a másikat a maga igazá­ra hangolni. Ettől van ez a zavart állapot, ezért mondtam, hogy egy tragikus felismerés, egy kudarc- élmény elkerülhetetlen ahhoz, hogy utána valóban tisztább le­gyen az életünk. Mivel sok mo­csok gyűlt össze a szobában, ta­karítani kell. Ráadásul a piszok elég jól meghúzódik a védett he­lyeken, a tisztaság látszatát kelt­ve. A takarítással többnyire fel­verjük a port, s amíg az el nem ül, nem törölgethetünk, addig szipákolni kell, vagy ki kell menni a szobából. De ha az ember ott­hon akar élni, akkor takarítania kell.- Nyilván tud róla, hogy pél­dául az István, a király körül tör­ténteket, vagy mondjuk a tavaly szeptemberi népstadionbeli kon­certjüket, sőt a Nemzeti Alapítvá­nyért adott műsorukat is többen előszeretettel titulálják „magyar­kodásnak". A sikereiket igyekez­nek netán irigységből kisebbíteni ezzel?- Ez még a jobbik eset lenne. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy kimondjuk: aki a másikat „ma­gyarkodással” vádolja, annak ta- kargatniavalója van, s le fog hull­ni a lepel azokról, akik ezt a sunyi megközelítést életben próbálják tartani Mert rengeteg önjelölt lé­pett fel az elmúlt évtizedek kul­túrpolitikája árnyékában is, akik azt gondolták magukról, kizáró­lag ők képviselték a kultúrát Ma­gyarországon. S ők továbbra is meg akarják tartani a maguk he­gemóniáját, ami elképzelhetetlen. De tisztázzuk ezt a kifejezést: mi az, hogy magyarkodik? Egy nép soha nem „kodik”, hanem él olyanként, amilyen. Lelki terror ez a „megbélyegzés”, hogy érez­ze magát alacsonyabb rendűnek az, akinek természetes ebben az országban élni, vállalni történel­mét, hagyományait. Fel kell vilá­gosítani az embereket arról, hogy ez manipuláció, hogy senkinek sincs oka szégyellnie magát azért, mert magyarnak született. A németek például most kezde­nek ráébredni, hogy ők németek, az olaszok, úgymond, túlfűtött indulatokkal ragaszkodnak nem­zeti érzéseikhez, s a franciák büszke történelmi tudatukban ugyan eltűrnék-e azt, hogy fran- ciaságukat koholt módon össze­keverjék például az antiszemitiz­mussal? Mert nálunk Magyaror­szágon most ez történik abban a hiszemben, hogy ily módon sző­nyeg alá söpörhetjük a valódi problémákat.- Örülök, hogy ez szóba ke­rült, mert én is úgy látom, nincs olyan mérvű antiszemitizmus Magyarországon, mint némelyek állítják.- Erre is fel kell hívni az em­berek figyelmét: bizonyos hec­ceit, feltupírozott kísérletektől és egy szélsőséges, vékony, antisze­mita rétegtől eltekintve - ami nem jellemző a nemzet egészére! - Magyarországon nincsen anti­szemitizmus. Más kérdés, ha eb­ben a csöppnyire összeszűkült országban valaki azért nem sze­ret élni, mert netán a másik ott­hon érzi itt magát. Nos, ha akad közöttünk olyan, aki percenként panaszkodik, hogy neki nem elég hideg a sör, szerinte nem jó az étel, és különben is irigy a békéd­re, a környezetedre, akkor nem is tudok neki mást mondani: ha nem érzed jól magad, miért nem keresel egy jobb helyet?- Említette, feltétlenül hiszi, hogy ebben az országban egyre inkább jól és félelem nélkül lehet majd élni. Hogyan képzeli a jö­vőt?- Szerintem az új világrendet nem a tengerentúlról fogják meg­határozni, még ha a világ összes tökéletes fegyvere ott található is. S bár a körülöttünk levő térség­ben zajló események most ennek ellentmondani látszanak, hiszem, hogy hosszú távon a fegyverek szava nem lehet meghatározó. Mint ahogy nem lehet meghatá­rozó a gigantomán hatalmi őrület s az agresszió sem. Ebből a szempontból mindegy, hogy a zászlón korábban ötágú csillag ékeskedett, most pedig esetleg sok csillag és sávok díszelegnek. Az új világrendben a keleti ember szemlélődő magatartásában kitel­jesedő, kölcsönös megbecsülés­re épített, hangyaszorgalmú létet látom kivezető útként az emberi­ség számára. Szűkebb otthonun­kat, Európát sem tudom máskép­pen elképzelni, mint olyan közös­séget, amelyik egy normális családhoz hasonlóan él, egyikünk ilyen, másikunk amolyan, fiatal, öreg, és így tovább, de éppen ez a változatosság teszi érdekessé. Mi akkor válhatunk e közösség értékes és érdekes tagjává, ha hagyományaink felelevenítésével és ápolásával, ennek szellemi és erkölcsi tápanyagától megerő­södve nézünk az újabb kihívások elé, miközben észrevétlenül meg­maradunk annak, amik eddig is voltunk: magyaroknak. ★ ★ ★ Annak idején az Illés zenekar koncertjein és az István, a király előadásain is az emberek együvé tartozásukat érezték. Többek kö­zött ezért jártak hűségesen az előadásokra, s ezt újra megélni mentek ki tavaly a Népstadionba is. Vajha most is, és nemcsak egy-egy estére, de hosszú távra megismétlődhetne mindaz, amit akkor a Városligetben a Király­dombon jó néhányan átélhettek. Sághy Ildikó 28

Next

/
Thumbnails
Contents