Heves megyei aprónyomtatványok 9/ZA
TETTEK PUSZTULÁSA ...Az Egyetemi Színpad búcsúestjére ... A szobában pokoli füst, rögtönzött hamutartók, halk szavak. A legmélyebb bugyor. Ahová elhúzódtak tőmondatos eszmecserére a születéskor jelen lévők. A múltról:- Emlékeztek?... - Rá harsány röhögések és megil- letődött hallgatások. A jelenről:- Te mit csinálsz épp? Kapkodó életek közös volt-álmokkal. Ez a legmélyebb bugyor. A felső emeleten. Egy szinttel lejjebb zokocjó zűrzavar: régnemlátottak ölelkezése, sírások elmúlt evekért, behozhatatlanokért. Interjúk surrogó magnókkal a ricsaj közepette. S odabenn a nézőtéren a leeresztett vörös függöny mögül ismerős holt-eleven hang verseket mond.- Ki ez? Mit mond? Mi történik itt? - kérdez egy húsz év körüli pár. A két szint között tétova, szomorú átjárás. Harmincnégy év sétál ide-oda nyűtt arcú ötvenesek, virgonc álarc mögé bújt, petyhüdő negyvenesek, halk és reménytelen harmincasok között. Hol vannak az Élők? A Húszévesek? Az ölelkezők? A nézőtéren csendben üldögélő közömbösek? A vénülő arcokba kutatva nézők? A sürgők? A forgók? Az önmaguk alá kaparok? Tudást és életet egoizmusba takarók? Egy arc a tömegben. Felismerem. Vonásait mosó- dottan őrzik a kitaposott évek... 1964 ősze. Ifjan volt Diák Siegfried Lenz darabjában. Mondja máris. Hallom és látom. Vagy vélem csupán. A darab címe: BUNTE- LENEK. „...Egy újabb változata a gyilkosságnak. Alighanem felismerték, hogy új élet látszatát kelthetik, ha új gyilkosságmódszerrel cserélik fel a régit. Ártatlanokra bízzák, hogy hajtsák végre azt, amit helyesnek tartanak...” A volt Konzul erőtől és cinizmustól hizlalt méltósággal erre ténfereg. És válaszol. 1964 őszén: „...Tudom, miért nem bírtam soha olyan társadalomban élni, amelyben hemzsegnek a megváltók. Emberhez csak a közömbösség illik... Meg kellene alapítani a közömbösök rendjét..." Megvizsgálom huszonhét év ködén áttetsző önmagam. Vajon ártatlan voltam-e? Vajon közömbös voltam-e? Nem voltam az valamikor! Dühösen lázad fel bennem a mai tehetetlenség: „Miért nem teszünk hát most valamit?” De mit? Mi volna a helyénvaló, az értelmes, eredményes cselekvés, hogy el ne lopják a múltamat, mert itt a múltak keresztre feszítése történik? A Világmegváltó én voltam! Es mi mind itt a cigarettafüstben! A Diák, a régi, újra szól: „...Ne áltassa magát! Nem tudja, mire képesek azok, akik ebben a korban ártatlanok tudtak maradni!...” Mire képesek? Es hol vannak most az ártatlanok? Itt nyomorognak az átláthatatlanná füstölt szobában? Vagy odalenn a kényelmetlen székeken, bámulva a színpadra, s hallgatván mind a történtekről szűz fülekkel, unottan? Mert épp erre sem figyelnek oda? „Ki tesz hát valamit itt? ” Lenz kitör huszonhét éves mélyéből: ’’...Aki új kezdetről álmodozik, s ezért minden kockázatot vállalt, annak a keze nem reszket, amikor megfogja a seprűt... ” Magam szájából hallom a választ: „...Érdekes! Minden győző jogot formál a nagytakarításra. De ez az igénye is úgy fest, mintha csak az alibijét akarná igazoni... ” És már félni sincs miért. Csak állva kell maradni a talpad alól elúszó talajon. Semmiség! Értelmetlenül állni nem létező kérdőjelek előtt. Meredni az Ég eléd tolt képmására. És hallgatni, mert nincs mire válaszolni, nincs mire rábólintani, nincs mit tagadni, nincs mivel hadakozni. Mondd, Diák: HOVÁ LETT A LEVEGŐ? Diák: „...Nem az ellenfeleimtől félek, hanem a langyosaktól, akik nem tudják rászánni magukat, hogy valamilyen ügyet a magukénak tekintsenek...” Éjfél is van már. Mindenütt képek: film pereg hangtalanul, énekszó nélkül ágál a kórus, a színész a némaságot szinkronizálja. A képekről leváltak a hangok: dobszó és vers, zene és emberi szavak: „...Aki belenyugszik abba, hogy bűnök és gaztettek tanújaként életben marad, csak azzal a feltétellel teheti, hogy,felelősnek érzi magát...” Mennyi szó! Áradnak. Szétzilálni őket annyi, mint félni attól, ami mögöttük volt. NYISSÁTOK MÁR KI AZ ABLAKOKAT! És a kiáltás szétrobbantotta a falakat. Döngve hullt a vakolat, a tégla. A por eltemette a hangokat, a képeket, a falak között történteket. Magunkat. Néma nyájként tódult ki az omló épületből a bőrüket féltők serege. Itt-ott egy-egy sikoly. Köztük szétszórtan, dühödten felcsukló zokogással telt kiáltásokat vitt a szél. „Csak a hangokat ne! A képeket ne! Ne mázoljátok át az újrafestett vakolaton a recehártyáinkra merevült történéseket!” És ekkor a romok közül, mint feltámadt, konok lidér- cek, felzúgtak egy orgona hangjai, és mellé felerősödött a kántáló zsoltár dallama. Mi, kiáltozok, elhallgattunk. Némán széledtünk a néma tömeggel a zavaros éjszaka után. „Jobb lett volna odabenn maradnunk?... Vagy mindegy, hogy kinn vagy benn emelkedik a rom ifjúságunk teteme felett? ” Bódis Mária 29
