Heves megyei aprónyomtatványok 9/ZA

Úgy nevet, hogy kicsit ki­neveti saját magát is.- Hangosan! Túlfűtött tu­dok lenni, igen.- Fontos állomás ez a szerep a pályáján?- Nagyon fontos. Jókat játszottam eddig is, nincs okom panaszra: tíz éve va­gyok a Madách Színház tag­ja, de ilyen szerep még „nem talált meg”. Ez úgy én vagyok.- Akkor nézzük, milyen ez a lány. Tóth Enikő. A nevetése titkot sejtető.- Olyan furcsa ez, mert szerintem erről mást kellene megkérdenie. Be kellene most mutatkoznom? Har­minckét éves vagyok...- íme, itt egy költemény: „Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény...- ...csecse-becse”. Hát igen, József Attila... Szóval egy négyéves kisfiú mamá­ja, százhatvankilenc centi­méter magas, barna hajú, barna szemű, vékony, aki szeret sportolni, kerék­pározni, bar itthon csak egy kondíciójához szükséges szobabiciklit tart...- Hová valósi?- E,gerbe.- És milyen bort szeret?- A badacsonyi szürke­barátot. A nevetése arról vall: ugye, nem számított erre?- Mit tart a legjobb tulaj­donságának és mit a leg­rosszabbnak?- Nekem nagyon fontos, hogy valaki megbízható le­gyen. íme az első kérdésre adott válaszom. Ha valaki­ben csalódom, az illető ne­kem attól kezdve már nem jelent semmit. Most a rossz... Sokszor nagyon makacs vagyok. (Harsogó nevetés.) Azt mondják a családtagjaim, hogy túl jóin­dulatú vagyok. Túlságosan nagy a bizalmam az embe­rek iránt.- Mikor kiabált utoljára?- Talán ma este. (Hosz- szan nevet.) De nem szok­tam kiabálni. Hacsak azt nem nevezzük kiabálásnak, amikor a jókedvet nem lehet eltitkolni.- Gabriel Garda Már- quezt. a Nobel-díjas kolum­biai írót egyszer megkérdez­ték, melyik az a férfitulajdon­ság, amit a legjobban becsül. Mit gondol, mit vála­szolt? A titoktartás.- A titok - más értelem­ben - a mi szakmánkban is nagy jelentőségű. Amikor valaki nem adja ki magát tel­jesen a színpadon. Amitől érdekessé és titokzatossá válhat az ember. Szóval a ti­tok mindig izgalmas.- Szereti a nevét? Eni­kő... Meglepődött nevetés.- Miért, maga szerint mi illik hozzám? Gyerekkorom óta együtt élek ezzel a név­vel. Tóth Enikő Hogyan szól a Rege a csodaszarvasról Arany Já­nosnál a Buda halálában? „Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s Magyar, két dalia, Két egytestver, Ménrót fia.” Nos, a magyarság két re­gebeli ősének szülőanyja itt az Eneh nevet viseli, s ez nem egészen költött név; a tudomány megállapítása szerint azonos a „szarvaste­hén” jelentésű ótörök erede­tű üno szavunkkal. Az Enehből alkotta meg Vörösmarty Mihály képzelete A két szomszédvár című el­beszélő költeményében a becéző alakú bájos Enikőt, amely belekerült idővel a naptárakba is: szeptember 15-én tartják a név büszke viselői névnapjukat. Ma már egyre népszerűbb: 1967-ben például Magyarországon egy híján negyedfélszáz kislány kapta ezt a nevet. (Szilágyi Ferenc: Sokféle neveknek magyarázatja)- Szerintem maga egy Enikő.- Nem szeretem, ha azt mondják: Anikó. Vidám hahotázás.- És a Tóthtal hogy van?- Hát az nem tetszik. Annyi Tóth van... A főisko­lán sok kollégát kereszteltek át, de nekem senki sem mondta, hogy ne legyek Tóth. Bár ezzel a névvel is vitték néhányan valamire.- Azzal kezdtem, hogy kértem magától egy vers­sort. Nevet, mint aki nem felej­tette el,!- És azt gondoltam, ha nem mond, akkor a végén kérem meg rá, amikor már mögöttünk van a csevegés. Melyik az a költői sor, ame­lyik hűen illusztrálhatja ezt az órát? Nem szűnő nevetéssel válaszolja:- „Aludj el szépen, kis Balázs.” Ez is József Attila.- Szóval elég volt, késő van, menjek!- Nem, nem, a gyerek miatt mondtam, aki tegnap tizenkettőkor aludt el, túlsá­gosan felélénkült a balatoni kirándulástól.- Akkor köszönöm.- Nem, nem, mármint- hogy maradjon... De nyilván a kutyus is úgy gondolja, menjek, mert bólogat. „ Ko András között cseperedtem fel. Vándoroltunk faluról falura, éltük a mutatvá­nyosok romantikus életét. S jött a háború, az artisták berukkoltak, szétszéledtek, a cirkusz fel­oszlott... A világégés után semmink sem maradt, csak a rajtunk levő ron­gyok és a bennünk élő reménykedések. Imádott szüleim, kik a manézs fú'részpora nélkül nem élhettek, az újjáalakult Demokratikus Szabad Cirkuszhoz szegődtek. De reményeik fú'részporba hulltak. Jegyszedő­ként nyertek alkalmazást... Bennem azonban fellobbant artistaőseim vére, s elhatározbam, ha törik, ha szakad, nyomdokukba lépek. Belekóstoltam a cirkuszmú'vé- szet minden ágazatába. Vertem a cölöpöket, feszítettem a köteleket, itattam az elefántot, etettem a zsiráfot, tanítottam a majmot eszcájggal enni, a ludat hintázni, varrtam a kutyának menyaszonyi ruhácskát, s árultam a szakszervezeti bélyeget. De mindez nem elégítette ki becsvágyamat. Amikor kineveztek bi­zalmivá, éreztem, hogy egyre távolodom célomtól. S ekkor, reménytelenségem zátonyán, barátomtól, a Madárember­től jó tanácsot kaptam: legyek koplalómú'vész. Miért ne?! Hiszen alka­tom, valamint a cirkusznál élvezett javadalmazásaim következtében va­lósággal predesztinálva voltam az artistaság ezen ágazatára. Elhatáro­zásomat tett követte. Hamarosan készítettem egy tagas koporsót, s a koporsóra táblát, ezzel a felirattal: „Józsi, a koplalómú'vész. Táplálékot legutóbb hat hónapja vett magához!!!” E tákolmányban fogok majd fe­küdni, enyhén sáfránysárga sminkkel, néha egyet-egyet pislantva és levegőért kapkodva... A direktornak tetszett az ötlet, és kifektetett a cirkusz pénztára elé, közönségcsalogató látványosságnak. Dicséretére legyen mondva, fize­tésemet némi kalóriapénzzel is megtoldotta. Mutatványomnak hamarosan híre ment a környéken. Naponta tíz- tizenkét órát kellett feküdnöm koporsómban. Estelente aztán fejedelmi vacsorával kárpótoltam magamat a nappali éhezésért. A mozgáshiány, valamint a bőséges táplálkozás következtében tágas koporsóm nem­sokára szűknek bizonyult. Az elhízás jelei mutatkoztak rajtam. Madárember barátom - kinek jó tanácsa egyszer már bevált - rá­beszélt, hogy ezentúl legyek a Világ Legkövérebb Embere. Miért ne?! Varrtam magamnak egy vattás tömésekkel dúsan kigömbölyített ruhát. Amikor készen lett, magamra öltöttem, s betotyogtam a direkcióra, be­jelenteni új attrakciómat. Szerénytelenség nélkül állíthatom, elnyertem a vezetőség tetszését. S aznap este, Zsupán belépőjének dallamára, begurultam a porondra. Sikerem leírhatatlan volt!... A Szatymazi Hírharang öles cikkben méltatta teljesítményemet, részletesen kitérve táplálkozási szokásaimra. A cikk szerzője szerint naponta megeszek négy hízott libát, egy egész sonkát, öt lábaspörköl­tet, s hozzá négy vekni kenyeret. Hej, ha legalább a tizede igaz lett volna! De - sajnos - a cirkusz rosszul ment, a direktor megvonta előbb a kalóriapénzemet, később a gázsimat is, és nemsokára ismét én lettem a koplalás világbajnoka. Követve eleim példáját, én is a cirkuszból nősültem. Oltár elé vezet­tem szerelmemet, Fatimét, az Altest Nélküli Hölgyet. Fatime nemsoká­ra megajándékozott két gyönyörű gyermekkel, kikben éppen annyi örömöm telik, mint benne, a világ lebhűségesebb asszonyában... Ma már visszavonultan élünk. Vidéki kertes kicsi házunk ablakában muskátli piroslik. Verandánkat esténként jázminillat árasztja el... Fiaim, kik szintén artisták lettek, szerte a világban öregbítik hírne­vüket, s ha szabadlábon vannak, első dolguk hazalátogatni. S Fatime meg én, a két öreg, egymás kezét fogva a kemencepadkán üldögélünk, s boldogan hallgatjuk beszámolóikat. Gyakran elmerengünk, s fátyolos tekintettel idézzük fel a cirkuszt, a porondot - küzdelmes, de szépséges életünket... 14

Next

/
Thumbnails
Contents