Heves megyei aprónyomtatványok 9/Z

- 18 Bementem a szobámba. Az íróasztalomon álló határidőnaplómra esett a pillantásom. Igen.. .

Április elseje van! Ránéztem az öreg Albert képére, ő is tréfásan hunyorgott rám. Hiába, mindig is voltak és mindig is lesznek tréfás kedvű egyetemi hallgatók. Igen, mindig, minden időben... - ezt olvastam ki a pillantásából.

Tóth Zsoltné: JELENLÉT

A filmvásznon az utolsó kockák peregtek. A nézőtér egy pillanatra elsötétedett, aztán kigyúlt a lámpafény. Az emberek sűrű sorokban hagyták el a termet, magukkal sodorva őt is. Az ő szeme még a vásznat kutatta, talán egy utolsó jelre, egy neki szóló üzenetre várva. A szive furcsán elnehezedett . Körülötte beszélgettek, nevetgéltek, egymásba karoltak az emberek, ő egyedül volt. Nem volt kihez szólnia, de nem is bánta. Most nehéz lett volna beszélnie, vagy mosolyognia. Hagyta, hogy kisodorják az ajtón. A szabadban a szél melegen és simogatóan legyezte meg az arcát, pedig december volt.

Cigarettára gyújtott. Kifújta a füstöt, és nézte, ahogy eloszlik. Körülötte emberek jártak, mégis tökéletesen egyedül érezte magát. Akkor érezte meg a Jelenlétet. Körülnézett, azt hitte, valaki szólította. De az érzés elmúlt és ő ment tovább.

Lassan elmaradt mögötte mindenki, kihalt, sötét utcán kopogtak a léptei. A lábát figyelte, a csizmája orrát. Lassan ment, minden lépést külön élvezett. Elmerülten hallgatta az apró koppanásokat és nagyon jól érezte magát.

Ekkor újra megérintette a Jelenlét. Száját alig mozdítva, hangtalanul kérdezte:- Ki vagy te? Érezlek, de nem érzékellek.