Heves megyei aprónyomtatványok 9/P
festményeken eleinte csak mintegy mellékesen, háttérként jelent meg. így is: szebb tájkép, mint az ifjabb Eycknek a Louvre-ben látható, Rolin kancellárt ábrázoló festménye, azóta is alig keletkezett. Petrarca, a költő az első hegymászó, aki sportból hág hegyre, így számára már nem teher a kapaszkodás, hanem jó mulatság és testedzés. A tájban való gyönyörködés a fölötte való uralomnak az eredménye. Ha egy téli táj már nem a riasztó fagyhalál fenyegetésével s a keserves rőzsegyűjtéssel, netán lopással kapcsolatos: akkor lehet gyönyörködni benne. Érthető, hogy a polgárság megerősödése és jóléte hozza létre az igazi tájképfestést, elsősorban Hollandiában. Most pedig az a kérdés, hogy a polgárság letűnésének idején van-e még létjogosultsága ennek a műfajnak? Szembe kell néznünk e problémával a tízesztendős Hatvani Galéria országos jelentőségű kezdeményezésének, a ,,Magyar tájak" kiállításának immár ötödik alkalmával is. Amikor a legnagyobb élő magyar festő, az emberi testet mindenkinél pontosabban ábrázoló Barcsay Jenő, aki már az Erdélyi-vers megírása idején konstruktivista szellemben, zseniális nagyvonalúsággal látta „a barázdás dombokat" — legutóbbi Műcsarnok-beli kiállításán már csak fekete és szürke geometriai formák kombinációját festve fedez föl számunkra minden eddiginél i iJlyebb lelki rétegeket, azt az új rendet sugallva, amit korunk társadalmi és filozófiai törekvései során mindnyájan keresünk, se', munkánkkal alakítunk, akkor lehet-e még a tájak szépségében keresni az emberi lélek mélységeit, érdekes-e számunkra a természet meghódítása, a fölötte való uralom s az a rend, nyugalom, szépség és tisztaság, amelyre szemléletében úgy vágytak az elmúlt századok emberei? Ám ha épp az emberi — és vele a természeti — lét veszélyeztetettségére gondolunk, s arra, hogy lelkünk olykor inkább dúlt, mint kiegyensúlyozott és — a törvény tudatában — derűs: akkor mindenképpen igent kell mondanunk, mint ahogy a kötött vers formájú, rímes költészet létjogát sem tagadhatjuk, noha nem okvetlenül ez a korszerű. De kell-e okvetlenül a legkorszerűbbet és legújabbat keresni? Kell! Csakhogy mindig kell a régi és az új egyeztetése, összebékítése, szintézise is, kell a mindenkihez szóló — ha nem okvetlenül legfrissebbnek ható — művészet is. És a hatvani kiállításban ez fogja meg a szemlélőt: annak szándéka, hogy az emberi lélek eddiginél mélyebb rétegeit föltáró új művészet miként
