Heves megyei aprónyomtatványok 9/P

próbál megnyilatkozni a táj ábrázolása kapcsán, vagy épp ,,ürügyén". Nem okvetlenül a konkrét látványról van tehát szó, hanem látvánnyal kifejezett életérzésekről és arról a rendkeresésről, amit — ma már egészen más eszközökkel — Barcsay mester is folytat. Más kérdés az, hogy az eredmény olykor vitatható, hogy sok a formai kísérletezéseknek és modern eredményeknek alárendelt látás, s olykor a táj valóban csak ürüggyé válik hol expresszionisztikusan indulatos, hol szürrealisztikusan álomszerű, hol valami paraszti békét sugalló, naiv eszközökkel élő, hol pop-artosan meghökkentő festői-látási kutatások tárgyaként. Akad itt öncélú szellemi konstrukció, sőt utánérzés, másszor meddő nosztalgia — de nem tűnt el a szépség, s nem tűnt el a valósággal való kapcsolat, ami önmagában is figyelemre méltó, noha önmagában semmiképpen nem érték.

S ha már a valóság visszatükrözésénél tartunk, jóllehet belátjuk, hogy az ember önnön lelkének — másokkal közös, vagy végletesen szubjektív — valósága is megérdemli a kifejezést, azt is, hogy nagy művészek életüket tegyék fel a személyes belső megfestésére, mégis sajnálnunk kell, hogy kevés a konkrét kapcsolódás a mai magyar tájhoz, annak

— munka által történő — átalakításához. Bár a nagyüzemi termelésbevont végtelen szántóföldek látványa többet mond önnön szépségénél, hiányoljuk az új ipari létesítmények megmutatását, a tájban tevékenykedő ember képét, vagy akár „a vágtató gőzős acélmoraját", s folytathatnám az igénybejelentést. De helytelen lenne művészeinket akár kritikai megjegyzésekkel „irányítani" akarni: örülnünk kell, hogy ez is van, továbbélő, noha átformálódott realizmus, hogy ma is szépek s megbecsülést, gyönyörködést, védelmet váróak a magyar tájak, és akadnak festők, akik látják, s a művészet szférájába vonják e tájakat, mindnyájunk, nem csupán a hajdani uralkodó osztály egy vékony rétege számára. Nem vezércikk szólamnak szánom, hanem az Erdélyi—Berzeviczy párhuzam továbbvitelének: ma már a népé a bánya, az erdő, az egész szépséges magyar föld — hadd legyen mindenkié a benne való tudatos gyönyörködés is. Még akkor is, ha nem mindnyájan érezzük ezt korszerűnek. Mindennek eljön az ideje: egyelőre az is fontos, hogy a művészet igyekezzék mindenki számára megnyilatkozni. S ezért tett ma is a hatvani tájképfestési biennálé.

Kristó Nagy István