Heves megyei aprónyomtatványok 9/P

Megállók az ösvényen, visszanézek a tájra. Vékony köd lebeg alant, vékony hó lepi a közeli alvó, karósoros, barázdás dombokat, mint óriási fehér csipkekendő, s a messzeségtakaró ködön át, éppígy hallom áttetszeni a kormos, vágtató gőzös acél moraját.

Majd ötven éve írta Erdélyi József ezeket a sorokat, melyek tájleírása csak egyike Téli rapszódiája megannyi tájképminiatűrjének. Erdélyi minden személyes és politikai tévelygése ellenére nagy költő volt, noha már korábban kissé korszerűtlen, hiszen a Téli rapszódia idején már Füst és Kassák szabadversén is túl volt a költészet. De kellett ez a mindenki által érthető, élvezhető népi hang, annál is inkább, mert az akkori társadalmi rend elleni lázadás szólama is fölhangzott benne. Mint ahogy Erdélyi is így folytatta (noha a kötetből kihagyni kényszerült) rapszódiáját:

Veszélyes aknák örök éjfelén fejtik a férjek a barnaszenet, s az asszonyok a hegytetőn, az erdőn gallyat lopnak vagy nem melegszenek.

S egy öregúr, a tudomány főpapja, csak lefirkantja jól csengő nevét, s felveszi évről évre tiszta kézzel a pengő kétszázötven ezerét.

A Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke,Berze- viczy Albert állítólag ennyit kapott, mint bányatröszt igazgató. A horthysta uralkodó osztály tipikus, noha nem kvalitás nélküli képviselője volt ez a férfiú, aki ellen okkal fordította dühét a nincstelen költő. És ezzel a félig feudális, félig nagytőkés pozícióval összefért a „szépnek" sajátos úri kedvtelése: Berzeviczy már 1910-ben megjelentetett az Akadémia kiadásában egy nem valami mélyenjáró, de jó iskolás összefoglalást a tájképfestésről. Máig haszonnal forgathatjuk, így megtudjuk belőle: „Az ábrázolás művészetének különféle fajai között a tájkép, vagyis a bennünket környező természetnek ábrázolása, mondhatni legkésőbben fejlődött ki." Kiderül, hogy a reneszánsz fedezte fel a tájat, mégpedig nemcsak Itáliában, hanem Németalföldön is — jóllehet az a