Heves megyei aprónyomtatványok 8/K

Jelentős és szép szimbólum: a kiállítás nyitásának napja április 4 Hazánk felszabadulásának évfordulóján találkozhat az Északmagyarországi Országos Képzőművészeti Tárlaton kiállító művészek munkáival az érdeklő és értő közönség. Az évforduló és a tárlat ténye együttesen igazolja az ünnep tartalmát, hiszen a 28 éve tartó céltudatos építcmunkánk következményeként egyre többen jutnak el az igazi, az emberhez méltó élet magaslatára, s egyre szélesebb körben tudatosul, hogy kulturális tevékenységünk legfőbb célja: az ország minden lakója a kor legmagasabb kulturális színvonalán éljen és dolgozzon. Alakítója és élvezője legyen a tudományos és művészeti eredményeknek. Ez egyre kiteljesedő folyamatban nem lehet közömbös a képzőművészet szerepe sem; vállalt és teljesített feladatainknak értékelésére éppen a kiállítások szolgáltatják a legjobb alkalmat. Régi, hagyományos bemutatkozási forma a kiállítás; a képzőművészet és a közönség találkozásának egyik legfontosabb fóruma. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma is elsősorban a kiállítótermekből szerezzük a művészet alakulásáról, fejlődéséről és eredményeiről szóló információinkat. A hosszabb-rövidebb ideig tartó, könnyebb vagy keservesebb vajúdást okozó alkotómunka eredménye, a mű, a nyilvános szerepléssel kezdi el igazi önálló életét; a művész teremtő akarat a bemutatkozás során, a közvélemény fogadtatásában találja meg értelmét. Sajátos közvetítő, de egyben értékelő, tudatosító és visszajelző szerepe van a kiállításoknak. Közeghez, helyhez és szándékhoz kötődő forma, amely egy kissé meghatározza a képzőművészet létét, a képzőművészet és a társadalom kapcsolatának tartalmát, formáját.

A képzőművészeti alkotások specifikus jellege, a gondolat és a manualitás egységének, illetve ez egység megjelenésének anyaghoz kötött volta alakította ki e rangot; és a megkülönböztetett helyzet, megkülönbözteti a kiállításokkal foglalkozókat és a művekkel találkozni akarókat. Nem arisztrokratikus előjelű differenciálásra kell gondolnunk, hanem a művészet szeretetéből fakadó aktív tevékenységet kiváltó kulturális igényre, amely megfelelő környezetben és megfelelő módon keresi és találja meg a viziuális kultúra ez ágának embert formáló szépségeit és csodálja meg erejét. A megjelenés ünnepélyessége tehát természetes; az adott érték várja, saját környezetébe invitálja a szépért, igazságért aktív tevékenységet vállaló értelmesen és szeretettel közeledő embereket. Az ünnepség azonban pompává is válhat. Megszoktuk, hogy szinte mérték nélküli lelkesedéssel, a belőlünk fakadó természetes kontrollt félreértve fogadjuk a már kipróbált kiállítóhelyiségek minden bemutatóját. Ügy vagyunk talán, minta bigott hívő: legszebb és legeredményesebb a bazilika áhítata. Még tovább fokozza a megszokás kényelmességét az a sajátos helyzet, amit Budapest jelent az ország kulturális életében. A főváros vezetőhelye persze magától érthető, de éppen az utolsó években lehetünk tanúi egy általánosabb, az ország jelentősebb városait bázisként magáénak tudó kibontakozásnak. Egyszerűen lehetetlen ma már az önkéntelen - pejoratív ízt sem nélkülöző - szóhasználat — fővárosi és vidéki képzőművészet, művészeti élet. Magyar képzőművészet van, és szocialista építőmunkánkat nyomonkövető; eredményeit és hibáit a maga eszközeivel társadalmi szinten tudatosító képzőművészetünk folyamatának országos szintű állomásaivá váltak a különböző városokban rendezett, a szakma egészét érintő nyilvános bemutatkozások. Ezek között is - megítélésem szerint — megkülönböztetett helye van az Északmagyarországi Országos Képzőművészeti Tárlatnak. Nemcsak a vállalkozás, hanem az eddigi eredményei miatt. Salgótarján az otthont adó város nem idegenforgalomra építve — bár az is hasznos, és annak is