Heves megyei aprónyomtatványok 8/I
Fotó/művészet Magyarországon egy hónapon belül megjelent az első híradás Daguerre találmányának bejelentéséről, és egy éven belül, 1840-ben feltűntek első fényképészeink. Ettől kezdve nagyjából ugyanaz történt, mint Franciaországban vagy Angliában: megindult a küzdelem a fotó művészeti szuverénitásáért, minek következtében a képzőművészetnek is meg kellett változnia. Ez a folyamat nagyrészt még föltáratlan, főbb állomásait azonban ki tudjuk jelölni. Festők csaptak fel fotográfusnak, megjelentek a festészet-imitálók; miközben dúltak az elméleti viták arról, hogy művészet-e a fényképezés, jelentős kísérletek folytak a pillanatfelvétel, a sztereo- és a színes fotó terén, legjelentősebb festőink pedig, így Munkácsy Mihály, nem átallották a fényképezőgépet ugyanúgy szolgálatukba állítani, mint Franciaországban Delacroix. Kiállításunk nem nyúl vissza a magyar fotó hőskoráig, de abból a feltételezésből indul ki, hogy enélkül a tulajdonképpeni témáját képező, a fotó és a képzőművészet határterületén elhelyezkedő avangard irányzatok sohasem jöhettek volna létre. Célunk elsősorban a 70-es évek új jelenségeinek regisztrálása — amikor azonban meggyőződünk ezek újszerűségéről, egyúttal észre kell vennünk azt is, hogy korábbi avangard mű- vészger.erációk ugyancsak számon tartották a fényképezőgépet eszközeik között. Legalább néhány munkájuk bemutatásával tehát a korai és a mai törekvések folytonosságát is jelezni szeretnénk. A „fotó/művészet" elméleti meghatározása különben nem könnyű feladat. A szókapcsolás mindenek előtt a képzőművészek kreatív fotóhasználatára utal, de nemcsak arra, hiszen a kiállítók között hivatásosnak tekinthető fotósok is szerepelnek, másrészt a hagyományos fotóművészet is szívesen nevezi alkotó jellegűnek a maga tevékenységét. Az utóbbitól viszont egyértelműen el kell határolnunk magunkat, helyesebben attól a fotóművészettől, mely feladatának az „ellesett pillanat" megragadását, vagy a valóság látványának szubjektív érzéseken átszűrt visszaadását tekinti, s az így létrehozott „szép", „érdekes" vagy „megrázó" fotóval a néző érzelemvilágán keresztül kíván hatni. Az új fotóhasználat előre megkonstruált látványt rögzít, vagy meghatározott gondolati koncepció dokumentumait mutatja fel, az emocionális hatású felületi szépséget általában kerüli. Ilyen értelemben a fotó valóban csak „felhasználásra" kerül, több esetben pedig a műalkotás folyamatának csak az egyik szakaszában vesz részt, és a néző elé kerülő kész műben már nincs is jelen. A fotó médium-jellegéből indul ki (dokumentatív-reproduk- tív funkció, sokszorosíthatóság stb.), sőt gyakran csak ezt vizsgálja, optimális esetben pedig ennek megváltoztatására tesz javaslatot. A fotó/művészet határ- területének kialakulása természetesen feltételezi, hogy a képzőművészet nemcsak hagyományos médiumokat, hanem elvileg minden médiumot felhasználhatónak tartson — a fotóhasználat másrészt az ortodox fotóművészetre nézve sem marad hatástalan. (A nemzetközi fotókiállítások ma már általában elfogadják a mediális munkákat, mint „kísérletező" vagy „avangard" irányzatokat.) Nem kis elégtétellel mondhatjuk el, hogy az utóbbi évek „Art and Photography", „Fotográfia come arte", „Me
