Heves megyei aprónyomtatványok 5/H
Az Orfeusz című szimfonikus költemény 1854-ben készült, első fogalmazásban, mint Gluck „Orfeusz”-ának bevezető- és zárórészeként elgondolt kompozíció. Még ugyanebben az évben elkészült a végleges változat, amelyet Liszt — mint többi szimfonikus költeményét is — Carolyne Wittgenstein hercegnőnek ajánlott. A kompozíció nem programzene. Lisztnek nem volt szándékában Orfeusz és Euridike sokak által megrajzolt alakját és történetét zenéjében életre kelteni. A műhöz írt előszavából egyértelműen kiderül, hogy képzeletében Orfeusz, a képzőművészetben is gyakran ábrázolt, lyráját pengető költőként és muzsikusként jelent meg, aki mint a Művészet erejének megtestesítője, arra volt hivatott, hogy megnemesítse az emberiséget. Néhány gondolat Liszt soraiból: „És még ma is, midőn az emberiség a kinyilatkoztatásból ismeri a legmagasztosabb morált... melyeket a tudomány és az emberi ész filozófiai kutatásai világosítottak meg, midőn szinte túlfinomult civilizáció veszi körül ... az emberiség szívéből buján sarjadzik az ösztön, a hajlam a vadságra, irigységre. A művészet feladata az, hogy ezt az ösztönt szelídítse ... Orfeusz az, a művészet az, mely ... hatalmas hangzatát, mint szelíd, de ellenállhatatlan fényt önti ki azon ellenálló, akadékoskodó elemekre, melyek minden ember szívében, minden társaság belsejében véres harcokra bujtogatnak”. LISZT: ORFEUSZ — szimfonikus költemény HALÁLTÁNC — Parafrázis a „Dies irae” dallamára A mű első vázlatai 1830-as évek végén készültek; végleges alakját húsz évvel később, 1859-ben nyerte el. Ihletője a pisai Campo Santo nevű temetőkertet körülvevő folyosó falán látható freskó volt amelyet ma a művészettörténet általában Francesco Traini alkotásaként tart számon. A freskó 1350 körül készült a nagy pestisjárvány idején. Traini félelmetes látomásai (köztük a „Három halott és a három élő találkozása”) Lisztben mély benyomást keltettek. Alaptémául a halotti szekvencia, a Dies irae gregorián dallama szolgált. Ennek anyagából a szerző a kezdő versszak önmagában is nagy kifejezőerejű melódiáját használta fel, s ezt azután a variációs technika művészi eszközeivel fejlesztette tovább. A kompozíció hangulatának jellemzésére Liszt tanítványától Göllerichtől idézzük a következő sorokat: „A harangok mély búgása indítja útjára a haláljelöltek menetét, amelyben ott látjuk az élete delelőjén álló férfi mellett a gondtalan ifjút, a gúnyorosan fennhéjázó kétkedők mellett, a cella csendjében áhi- tatos imába merült barátot, a nyers harcos mellett a gyenge hajadont, a vígan játszadozó gyermeket.” 7
