Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-23 / 51. szám

Szatmár-Némeli, J914. deczember 23.

„HETI SZEMLE

5

Jön a szent ünnep. A karácsony. Óh be rettenetes szó most ez a szó Karácsony! A máskor mindig boldog szó.

— Milyen jó, a kinek karácsonyi ajándékot gyűjthetünk Anya helyett anyák vagyunk. Kis Jézuskát szolgáljuk. Angyaloknak szárnyait hordozzuk. Hol van az én fiam? Hol vannak az én gyermekeim ? Hol töltik a karácsonyt ? Megtalálja e őket a szerető Isten gyermeke. A kórházban ! Legalább ott a fogságban. Óh csak legalább ott! A harcztéren ? Közös sirban ? Enyészetben ... El, el gondolat, érzés . . . fájdalom.

A kis fészekben pedig csomagolják, gyöngéd kezek rakosgatják a sebesült katonák karácsonyi ajándékát.

*

— Postás ! Levél. Sürgöny ? Fiaim. Édes rető gyermekeim.

És karácsony előtt sorba, rendbe, csaknem hetenkint jön a három karácsonyi ajándék.

— Sebesülten fekszem, édes jó szüleim, én. Nagyon távol tőletek. Már meg vagyok mentve, hogy újra a harcztérre siethessek. Irgalmas-nővér ápolt. Anyám helyett — anyám volt.

— Csakhogy igy ! Csakhogy élsz, édes, ked vés gyermekem. Az apja-uram olyan nyugodtan mosolyog. A mama pedig be-bejár a zárdába, hogy hálás könnyet sirhasson.

— Fogságban vagyok. Oroszoknál. Bent Szibiriában. Ne aggódjanak, édes szüleim. Egészséges vagyok.

— Hála Istennek I Hiszen a Jézuska mellette lesz. Helyettem, mi helyettünk.

— Körülvagyunk véve a várban. Repülő postán küldöm gyermeki üdvözletemet a szent karácsonyra. Legyenek drága jó szüleim nyugodtan. Győzünk.

— Győztetek . . . győzni fogtok édes gyermekeim, ha hazátokat megvédve... ide jösztök az én anyai keblemre.

A karácsony pedig eljő. Csendes borulat- tal érkezik majd a szent est. Szentebb, mint valaha. S a három fiú otthon van... lélekben. S az anya lelke oda röpül hozzájuk a szeretet szárnyain, meg a térképeken, a fogságba, az ostromlott várba, a kórházba.

Mondjátok aztán, hogy a lelkeknek nincs e földön felül, túl való élete.

A nő a szeretet harczában,

Szabadelőadás, szatmári Jótékony Nőegylet háborús

délutánján, a városi színházban mondotta: Bodnár Gáspár.

Uraim és Hölgyeim 1

Magyarország miniszter-elnöke a nemzetgyűlésen, tehát messzehallhatóan mondotta:

— Nem a beszédnek, a tetteknek ideje van!

Szót értünk mindnyájan e kijelentésből. Nem is vállalkozom diszbeszédre. Csak olyan előadásra, a mire a lelki törvények kényszerítő hatalma jogot ad. Még a tettek idejében is. Mert, miként talán a szivünk repedne meg, ha szemünk nem sirhatna; úgy érzésünknek kellene megfagynia, ha nem tudná megtalálni engedelmes szolgáját, kifejezését, a szót, a közlékeny lelkeknek egymáshoz vezető útjait.

De más jogezimem is van. Hiszen nemcsak szót, szót és szót nyújthatok. Tettekkel számolhatok be.

Nekünk, akik itthon vagyunk, nem csak a szó, az óbégatas, a kritikátlan kritika, vagy ömlengő dicséret jut osztályrészül. Itt, e városban és vidékén — miként az egész hazában — nem csak elméleti hősök, sétáló hölgyek maradtak.

Itt munka folyik. Itt is háború, harcz van. Itt élünk, dolgozunk és vívunk. A szeretet fegyvereit forgatjuk. A szeretetnek háborúját viseljük.

Ott fent északon, lent délen vérüket hullatják a mi katonáink. Itthon a szeretetnek áldásait öntjük szét. Ott a véres harcz- terek'en a kulturáuak árnya, sötétsége, fekete fellegei viharzanak és szórják villámaikat. Itthon, a szeretetnek, a kultúrának napja süt és enyhíti a vad viharoknak öldökléseit.

Itt igenis a szeretet harcsa folyik.

Tettek, cselekedetek, hősies önfeláldozások eleme eharcznak is. Es nem beszédek,

pózolások, de tényezői, lényegei azon fizikai és morális erőnek, melyből a mi diadalunk készük

És ki nem tudja, hogy ebben a mi harczunkban, a szeretet harczábana a nemzet leányai, a nők állanak az első sorokban. Az ő szivük dobogását érezzük ki e harczból. A nő önfeláldozása, gyöngédsége, irgalmassága, találékonysága, szerető lelke viszi végbe a legtüneményesebb bravúrokat, melyeket arany betűkkel ir be Isten az élet és a historikus a nemzet könyvébe.

*

Hölgyeim és Uraira 1

Alig van a világon nép, melynek élete, fenmaradása, öröme és bánata úgy egybe van forrva a nő leikével, nemzeti vonásaival, mint a magyar nemzet élete, ezer esztendejének története.

A magyar leányt már az ősi idő eljegyezte a nemzet számára. A „feleség“ szó nemzeti életünk fejlődésében fele segítség. Szocziologiai fogalom. Egy nép érettebb kultúrájának bizonysága. A magyar feleségnek lelke, szive: ura lelkének, szivének fele már akkor, mikor a monda alkonya találkozik a nemzet történeti életének hajnalával.

Vörösmarty az ő époszaiban nemzeti verőfánnyel, bübájjal és mezeink virágainak természetes eredetiségével vonja be a magyar leányt. A szöghaju Hajnát, lengő termetével, tüzes, de tiszta szerelmével, tüneményes típusban a harczok közt jelenteti meg. A magyar költők női alakjai a magyar nemzet leányai és anyái . . .

A történet pedig, mely a valót keresi, nincs ellentétben a költőknek nemzeti eszmeképeivel.

Az idők hü tanúi is nőket mutatnak be. Nemzeti vonásuknak bájaiban. Méltóságukban és hősiességükben.

A kik, mikor férjük, apjuk harczba megy messze . . . messze tájakra, otthon nem vesztik el kötelességüknek tudatát. Ha kell egri hősnőkké változnak. Vagy otthon szőnek, fonnak, imádkoznak és a férfiak munkaterére állanak. Eisárgult leveleket olvasunk a magyar népnek zivataros ideiből, melyekből hü képet nyertünk, mi volt a magyar nő a kötelességeknek és a szeretetnek harezai- ban. A magyar nő, ha a férje a harczokban vitézkedett, i'thon viselte a férj gondját és vitte munkáját. A mezőn. A szántóföldeken. A ringó kalászok közt és otthon gyermekeinek körébén. A kiket, nerelt és arra tanított, hogy drága kincs a hit. Tűrni remélni megtanít. A magyar nő szeretetének egész tárházával karolta át a népet. Gabonájáról, élelméről gondoskodott. Ápolta, gyógyította a betegeket. Kolostorainkban, tűzhelyeinken várták a ruhákat. És imádságaikat, sóhajaikat küldötték, mint a, szikratáviratokat a messze harczmezőkre. És ha jöttek a fellegek onnan, nem csüggedtek. És ha derült az ég vagy biztató csillag fejek mosolyogtak a távolból, az ő lelkűkben is tavasz mosolygott és szemükben a szent diadalérzet lobogott. A magyar anya tárt karokkal várta haza a hőst és ha nem jött és ha ott esett el a nagy idegenben, büszke gyászt hordozott lelkében és ruháján, koporsójának zártáig. *

Hölgyeim és Uraim, ilyen volt a történeti magyar nő. A szeretet harczában ilyen volt a magyar honleány.

Lehetséges volna-e, hogy a ma nője más természetet, egészen más benső világot hordozzon lelkében, milyet a nőnek, a magyar honleánynak a teremtés adott. Hogy a fejlődés törvénye, a nemzet megizmosodott kultúrája, a kölcsön hatásoknak befolyása a nőt elszakította volna a nemzet egyéniségétől, múltjától, történetétől. Ezt a nőt, a ki itt születik magyar földön. Itt nő nemzeti verőfény alatt. Magyar virág és dal közt. Hit és nemzeti érzéseknek karjain. A mi történetünknek emlőjén. Bánataink és örömeink közt. Jogának tudatában és kötelességének szere- tetében. Lehetséges-e, hogy a ma nőjének leikéből, szivéből elpusztultak, elvesztek volna azok a fizikai és szellemi javak, értékek, miket a történeti magyar nő a maga lényében, mint legfőbb javakat hordozott?

Nem felesleges e kérdésnek feltevése.

Még ma sem. Jogom és okom van reá, itt éppen e színpadon, melyen állok most önök előtt és a mely szinpad képviselője, tükre minden színpadnak e hazában, bátran, a szókimondás erejének egész súlyával feltenni a kérdést, Mert e színpadokon a nőnek más világát, más egyéniségét, más típusait mutatják be és jelentetik meg a művészet nevében, mint amilyennek mi ismerjük — hála Istennek — a mai magyar nőt. Más leányszerelmet, más hitvesi hűséget. Más édes anyát, mint a milyen a mi anyánk hitvesi hűsége volt. El akarják hitetni a holnappal, hogy ki van cserélve a nő lelke, szép lénye. A franczia „kultur emlőn“ nevelkedett szinpad el akarta hitetni a magyar nővel is, hogy ő többé nem magyar nő. (Mesébe a honleánysággai.) Csak kulturhölgy. Mint csakugyan nincs külön magyar nemzeti kultnrvilág, csak kultura.

Hát bizony a liliomnak is van árnyéka. Az embernek in. De hogy a nő az uj nemzedék előtt mindig csak biutálisan reális világban jelenjen meg. Hogy a mai nemzedékek a nő világát mindig csak alacsony képekben szemlélhessék. Hogy a művészet tárgya, világa mindig csak a salak, a nő hűtlensége, csalódása, ördögi kezének munkája lehessen. Hogy a tiszta fehér, ártatlan lelkeket, mint balga szüzeket a közönség szánalmára és kaczagtatására mutassák be. Bocsánat ez nem kultúra, ez nem irodalom, ez nem élet és különösen nem igazság, a miről egy bécsi hires szinkritikus meg is mondta a maga véleményét. A mai magyar színműíróknak van tehetségük, snájdigságuk — úgymond — de kevesebb a nemzeti és morális érzésük.

Ki akarja a nő intellektuális szárnyainak kibontakozását elvágni? Tiszteld a nőben a nőt — mondja egy szellem óriás és akkor megadtad neki minden javát és szabadságát.

Á nő tudományos képzettsége előtt is meg hajtom a fejemet. De az bizonyos, hogy a nőt nem a tudományban, nem tudósban, hanem a nőben akarjuk megtalálni. Az egyetem sánczainak harcsát rendkivülinek ismerem el a nőnél. A tudás egy szakvilágot ad neki. De ez csak egy világ. S mi gyakran boldogtalan világ. Am a szeretetnek, a családi ön- feláldozásoknak harczát természetesnek és mégis csudásnak kell elismernem. Mert ez a harcz ... a szeretetnek , harcza, az ő világa. Egy egész nagy világa. És e világban még a csalódás sem győzheti le a nőt. A szeretet erősebb . . a csalódásnál . . a halálnál is.

*

Hölgyeim és Uraim 1 Egy nagy nemzeti és világszinpadnak kellett előtűnni, hogy a ma nője is megjelenhessen az ő igazi világában. Nőiességének eredeti vonásaiban és történeti hivatásában. A szeretetnek csudás világában.

Ah, most látjuk csak igazán, hogy a nő világa nem akkor bontakozik ki a maga eredetiségében, fényében, mikor testi értékeivel arat diadalt. Nem is akkor, mikor a toallet- tek harczát vívja. Még akkor sem, mikor a politikai jogok harczában hősködik.

A nő világa akkor igaz, akkor szép, akkor jó, ha Isten lakik lelkében . . és a lélekkel a szeretet harczát harczolja. Az irgalmasságnak cselekedeteit. A gyöngédségnek csudás tetteit. Az önfeláldozásoknak hóditó útjait vívja a nemzetnek és emberiségnek áldásaira. Ha mint a szeretet angyalai jelennek meg a földön.

Van a német irodalomnak egy gyönyörű legendája. A Órái lovagja távol honától véres csatákban küzd. Sebet oszt. De végre sebet is kap. Aczélizmai vórzenek. Fájdalma rettenetes. Csak lelke éber, de végre az is lankadni kezd. Már már elesik. De ekkor . . e pillanatban láthatlan angyalujjak végig simítják Grál lovagjának nemes homlokát, kötözik sebeit. Balzsamot öntenek égő fájdalmára. Lecsillapítják nagy szomját és sorvasztó éhségét. Egy másik pillanat és a lélek lángja újra fellobog. Á Grál lovagja talpra áll. . és minden ellenségen, minden megpróbáltatáson, minden veszedelmen keresztül tör . . . diadalmat arat. (Angyalujjak. 1914. szept. 23. A—ny.)