Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-11 / 10. szám

o

ugyan, bogy a lassúság sokszor a megfontoltság, az öntudatos, előrelátó alapozás jele, de aggódást, félelmet vált ki az a lassúság, amely a kilendített inga módjára kezdetben bírt frisseségéből, erejéből mindinkább vészit.

A népszövetség csak nyolcz éve bontotta ki zászlóját az életrevalóság sok-sok jelével. Megindult országszerte a toborzás: „az egységben az erő“ jeligével hangoztatva a szervezkedés, a tömörülés fontosságát. És nincs is az országnak vidéke, jó kath. helye, ahol viszhangra legalább részben ne talált volna a felszólítás, a lelkesítés. A tűz gyújtott, de a láng sajnos sok helyen és igy a mi vidékünkön is csak szalmalángnak bizonyult. Egyházmegyénkben is nem egy helyen, nem is egy községben alakult meg a népszövetség. Nem egy helyen nagyobb toborzás nélkül is tódult a nép a népszövetségi táborba, mert a sikerült alakuló gyűlés, az elhangzott lelkesítő beszédek, a mélyen járó érvek szim- pátikussá tették a népszövetséget. De ez a szimpátia ám még nem minden. Ezt a szimpátiát vérré, meggyőződéssé változtatni, tettekbe forrasztani: a vezetőségnek lett volna kötelessége, de ez egyházmegyénkben, az országban — mondjuk ki bátran —, majdnem mindenütt hiányzott. És még most is hiányzik. S ennek a vezetőkészségnek a hiányát se keressük soká. Ott van az az áldozatkészség hiányában. Ma csak kezdeni szeretünk, pedig megkezdeni bármit is könnyű dolog, nem nagy mesterség, de folytatni, be be is fejezni, diadalra juttatni az ügyet: ettől mi még távol vagyunk. Mert ehhez áldozatosság, kitartás is kell. Pedig azt tartom: azok az eszmék, ame- kért követői áldozatot hozni vonakodnak : holt eszmék. Az az ügy, amelytől fáradságot, anyagi áldozatot, utánjárást sajnálunk: holt ügy. Nincs abban élet— Csak olyan sár.

— Na, arra semmit sem adnak. Hát a föld mit ér ?

— Az szépen ér. Megér vagy ötszáz forintot köble.

— Nézze. Ha maga mondja, hogy ötszázat ér, hát mondjuk megér háromszázat. Hát megér háromszázat ?

— Annyit meg, meg. Testvérek közt is.

— Van magának öt hold földje. Az háromszáz forintjával ezerötszáz. Maga ennélfogva legfeljebb csak négy-ötszáz forintot kapna rá. Elég lenne ez magának ?

Elszontyolodott az én emberem. Láttam, hogy többre aspirál.

— Azt hittem, vagy ezer forintot „ki- irányitanak“.

■ — Nem lehet annyit bátyám. Tudja az nem a mi pénzünk. Az olyan mint az árvák pénze. Csak biztosra adják. Legfeljebb csak a harmadrészét adják annak, amire bekebelezik.

— Hát a házam ? — erősködött az én emberem. — Cseréppel van fedve.

— De sár a fala. Meg aztán az ilyen falusi házra nem szívesen adják ki a kőcs- csönt. Nem ér az semmit a káptalannak.

— Pedig az a ház sokat ér.

— Magának igen. Hanem hozza el hozzám a telekkönyvi kivonatot, aztán megírjuk a kérvényt a káptalannak. És meglátjuk, mi lesz. Ha nincs a földön teher, csak

úgy■— Affelől lehetne !

„HETI SZEMLE“

re valóság, hiányzik abból a tavasz fiatalos rügy fakasztó ereje.

Sürgetjük a toborzást, a tömörülést még most is, harangozni meg nem szűnünk, mert érezzük, ha valaha, úgy ma szükség van arra, hogy kéz-kézbetéve dolgozzunk, segítsük egymást. De ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy: jobb valamit meg nem kezdeni, mint fél- benhagyni, mert az ilyen félben- hagyotf munka többet árt az ügynek, mint használ. Könnyebb a szunnyadó lelkeket felébreszteni, felrázni, mint a megholtakat életre támasztani.

Nem ismerek fontosabb, korszerűbb működést mint éppen a szétszórt erőket egyesíteni, a népet tömöríteni. Talán nem is születhetett korszerűbb, a XX. századra nézve praktikusabb gondolat, mint éppen a népszövetség gondolata. Mert úgy van, mert igazat adok Pilcz Ede minden szavának (Heti Szemle márcz. 4. sz.): „a nép el van hagyatva“, a néppel senki sem törődik. Mikor azt gondoljuk, hogy mindent megtettünk, mikor a kormányok hosszú sora megelégedéssel teszi le a fegyvert és szinte a költővel súgják: „szent hazánk! megfizettük mind mivel tartozánk“, ugyanakkor nem veszik észre, hogy hosszú idők mulasztását ők sem hozták helyre, a régi hibába ők is beleestek: elhanyagolták a népet. A legnagyobb baj az, hogy ez a hanyagság nemcsak a „fentlevők“ hibája, de a mi hibánk is és minden népvezetésre hivatott egyén hibája. A nép magára maradt s ebben az elhagyatottságban nem csoda csöppet sem, ha aztán a lelketlen nép- bolonditók hálójába került. Példa erre a városok népe.

Azonban van népszövetségünk, kezünkben az eszköz, hogy a népmentő akcziót megkezdjük, folytassuk és a népet —* még egyelőre csak névtelen— igák alól fölszaba— Na hát mikor fordul erre megint ?

— Azt nem tudom. Majd elfordulok az Írással.

— Erre aztán láttam, hogy befejeztük a tárgyalásunkat. Emberségesen kezet nyújtott és úri tempóval köszönt:

■— Na alászolgája !

— Isten vele bátyám ! Hát csak jöjjön, amikor akar.

— Már ki akart menni, de az ajtóból visszafordult és határozatlanul állt egy darabig.

— Mégis amondó vagyok, hogy nem hozom én el azt az írást ide a tisztelendő urnák.

— Miért ?

— Mert legalább ezer pengő kellene. Négyszáz forint nem segít.

— Amint gondolja öreg. Hogy is hívják magát, hogy el ne felejtsem a nevét?

— Mondtam, hogy Nyírmeggyesre való kálvinista ember vagyok. Ha már nem tetszett adni kölcsön, hát mire a nevem is.

— Erre szép szomorúan kiment. Hallottam, amint künn odaszólt valakinek.

— Nem adott, a hitvány.

Utána néztem, kivel beszélget. Hát látom, hogy a feleségével mennek elfelé kettesben. Az addig, mig az ura nálam volt, künn ült az előszoba küszöbén és reménykedve nézte, mint keringenek a varjak, károgva az olvadásos udvar felett.

Molnár Károly

ditsuk. De ez a népmentés csak úgy lesz megvalósítható, ha mindent a kor szellemében, a kor kívánalmaihoz képest lépósről-lépésre a gyakorlatiasság jegyében folytatott kitartó munkával megteszünk. Minden kornak megvan a maga betegsége, nyavalyája, de a mi korunknak, a ma emberének különös betegsége az, hogy fázik a küzdéstől. Ha nem biztatjuk folyton, ha jó szellemként nyomában nem vagyunk, ha nem sugalljuk tennivalóit, a közös, a szent ügy érdekében — mely mindenki ügye — eddig megtett lépéseit is visszasajnálja. Csüggeteg, bátortalan a mai ember, aki még magában sem bízik . . .: várja, hogy biztassák, hogy támogassák . . . Ha csak ez kell, úgy hát bátorítsuk, tüzesitsük, élesszük benne az élet-kedvet, erősítsük a gyenge munkavágyat. Ezért tegyük praktikussá a népszövetséget. Tegyük életrevalóvá. Hisz van ebben az intézményben annyi rejtett kincs, annyi gazdaság, csak ne késsünk azt közkinccsé tenni!

Alakuljanak hát a népszövetségek, örömmel fogadjuk, de ez az alakulás legyen állandó, mely mindjobban kiterjedjen a nép életére. Minél gyakoribb legyen az érintkezés tag és vezető között, minél sűrűbbek az összejövetelek, minél áldozatosabb a felvilágosító munka. Szól ez pedig első sorban a papságnak, mely éppen a népszövetség közvetítésével folyhat be és ismerheti meg híveinek anyagi helyzetét, hogy azok jólétét igy is előmozdítsa. Azért sz. Pállal kopogtatok lelkesedésük ajtaján: „Te pedig vigyázz! mindenben fáradozz, az evangélista munkáját cselekedd“. És ha ez meglesz, akkor nem volt hiábavaló a harangozás.

Baranyai.

Szatmár Németi, 1914. márczius 11.

A Czecil-egyesület megújhodása.

Irta : BODNÁR GÁSPÁR.

Az újabb nemzedék már alig tudja, mily jelentős, mozgalmas, életrevaló egyesülete volt városunknak főleg, kath. hitéletünknek a — „Czeczil-egyesület.“

Talán csak arról ismeri, vagy sejti, hogy ez az egyesület énele és zene egyesület lehetett, mert tekintélyes házának homlokán ott olvassa ma is: „Ének, zene.“ Mert ha a terembe lép, orgonát, zongorát és pódiumot talál benne. És minden más egyesületnek kinyitja ajtaját. De ő maga sohasem látható már.

Pedig a „Czeczil egyesület“-nek szép és tartalmas múltja van. Évtizedeken átal egyet- leu egyesület volt, mely városunkban az ének és zene művelését képviselte. Keblébe fogadta az ének és zene önkéntes művelőit.

És ezen művelésnek, műkedvelő-tevékenységnek élén egy oly kitűnő szakember, karmester állott, aki maga értékes zeneszerző volt, Nitchs József. Akit Liszt Ferenc is többször nyilvános elismerésben részesített. Aki bár haláláig törve beszélte a magyar nyelvet, de a szatmári kath. társadalmi életnek, az egyházi, de világi zene és ének mozgalmaknak lelke, mestere volt. Meg lehet történetileg állapítani, hogy itt Szatmáron a kath. egyesületi életnek a tőle alapított Czeczil-egyesület nemcsak kezdete, de forrása és megindítója.

Ez az egyesület évtizedeken keresztül közbeesülést, szép hírnevet és tekintélyt szerzett városunkban magának. Mikor még